Márton Dávid több mint tizenöt éve csinál előadásokat valahol a prózai és a zenés színház határterületén. A Magyarországon született zenész-rendező a kilencvenes évek közepe óta él Németországban. Eleinte Berlinben dolgozott mint zongorista, többek között Ostermeier, Marthaler és Castorf rendezéseiben – így „keveredett” a színházi világba a korszak legizgalmasabb műhelyein keresztül, és ma már köz- és elismert rendező Közép-Európában. Hosszú évek után – miközben a Münchner Kammerspiele ideiglenes operaházának alapítója és vezetője is volt – most újra a legendás berlini Volksbühne színpadán dolgozik, habár a vezetőség időközben kicserélődött. A színház, illetve saját „laza” társulatának művészeivel ezúttal Allen Ginsberg emblematikus versét, az Üvöltést dolgozta fel.

A német nyelvű színházi világ erénye, hogy elmossa a határokat színház és zene (koncert) között, és teret enged izgalmas kísérleteknek. A Márton Dávidhoz hasonlóan zongoristaként indult Marthaler a magyar színházi életben szocializálódva soha nem válhatott volna rendezővé, mint ahogyan nyilván az sem véletlen, hogy Márton Dávid is inkább David Martonként ismert. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valóban másmilyen egy színházi előadás, ha azt a zene felől érkező alkotó rendezi. De vajon miért gondolom Marthaler előadásait dramatikusabbnak, színházibbnak, mint Mártonéit? Az összehasonlítás adja magát, mert valóban sok művészi kapcsolódási pont van a két rendező között. A válasz valószínűleg a részletekben és az arányokban rejlik.

Fotó: David Baltzer

Marthaler esetében Anna Viebrock látványtervező rendkívül sokat tesz hozzá az előadások teatralitásához és dramaturgiájához. Nem véletlenül évtizedek óta állandó alkotótársak. Az olyan, nem hagyományos szerkezetű előadásokban, mint Marthaler vagy Márton rendezései, nagyobb hangsúly kerül a látványelemekre, és ezek nagyobb részben is befolyásol(hat)ják a befogadói élményt. A HOWL Márton korábbi előadásaira is jellemző tere különböző „szigetekből” áll össze: egy másfél emeletig elkészült toronyház szerkezeti váza, egy fal kezdeménye, egy színes szökőkút, illetve egy stilizált, három csúccsal rendelkező hegy, amelynek másik oldala vaságyával egy elmegyógyintézet szobáját idézi. A díszlet különböző pontjain pedig elszórva két pianínó, egy koncertzongora, egy csembaló, egy dob, egy nagybőgő, egy trombita, egy tangóharmonika és egy keyboard keverőpulttal. (És még biztosan kihagytam néhány további hangszert.) Domináns a billentyűs hangszerek jelenléte és használata – erősen érezhető, hogy a rendező klasszikusan képzett, profi zongorista. A látvány tehát az én értelmezésem szerint inkább praktikus és kissé hektikus, mintsem magában valamilyen többletjelentést vagy sűrítést  hordozó eleme az előadásnak. A vers eredeti közegét nemigen idézi meg a látványvilág; habár a jelmezek a beatkorszakra emlékeztetnek, mégsem állnak össze egységes időhatározóvá, nem helyezik el történetileg az előadást.

A HOWL szövegkönyve szinte kizárólag az Üvöltés című versből áll, amelyet Allen Ginsberg 1955-ben olvasott fel a Six Galleryben San Franciscóban. A költő 1956-ban aztán Amerika-szerte híressé és a beatgeneráció fő alakjává vált: a McCarthy-éra erős konzervativizmusának Amerikájában Ginsberg verse bombaként robban és ad hangot mindazoknak, akik nem értenek egyet a rendszer kirekesztő keményvonalasságával – különösen a homofóbiával és a rasszizmussal. Ebben a posztvilágháborús, merev társadalmi közegben épülnek fel a kapitalizmus emblémájává váló nagyvárosok embertelen léptékű felhőkarcolóikkal, amelyek között elveszni látszanak a valós értékek, és ahol csak a pénz az úr. Valószínűleg azért is kultikus Ginsberg verse, mert sajnos mind mai napig helyénvaló az a hosszú üvöltés, amely az ötvenes években olyan felszabadítónak és formabontónak hatott. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket” – szól a vers első sora Orbán Ottó fordításában. Az előadásban ugyan nem szerepel ez a sor, mégis talán ez, illetve a pontosabb és aktívabb angol eredeti az egész magja: „I saw the best minds of my generation destroyed by madness” (szó szerint: láttam nemzedékem legjobb elméit, akiket elpusztított az őrület).

A nagyjából másfél órás előadás során a vers nem hangzik el teljes terjedelmében – papíron ugyan igen hosszúnak hat, de felolvasva a húsz-huszonöt percnyi szövegnek abszolút lehetne elegendő tere. Mégis úgy dönt a rendező, hogy a vers három részéből csak az utolsó kettőt mondatja el a színészekkel, illetve a lábjegyzetet, ezeket is fordított sorrendben. Az első, leghosszabb szakasz pedig mintha átszőné majdnem az egész előadást képekbe és kisebb színpadi akciókba sűrítve. Így a befogadó fejében a szöveg ismerete nélkül is összeállhat egyfajta dramaturgia és értelmezés, de erősen ajánlott előre elolvasni a verset, az alkotók részéről is: a műsorfüzetben az egész megtalálható angolul. Mivel a szöveg mint kiindulási pont végig ennyire jelen van, óhatatlanul összehasonlítjuk a látottakat a verssel. Ugyan világos, hogy nem adaptációs szándék vezérelte a rendezőt, a vers radikális, formabontó, lényegi karakteréhez képest mégis hiányérzetem támad. Márton nem használ új formát – saját stílusán belül marad. De ő nem tud akkorát üvölteni, mint Ginsberg.

Az előadás a rendező személyes vízióját mutatja egy világról, amely mint egy perpetuum mobile, lankadatlanul darálja magába a legkiválóbb elméket, akik az őrület és a zsenialitás határán egyensúlyoznak. Kirekeszti a rendszer azokat, akik megpróbálnak a konzervativizmus és a kapitalizmus ellen lázadni, provokálják azt – akár művészeten, szexualitáson, világlátáson keresztül, akár explicit módon. Egy ideális világban talán lehetséges lenne a nonkonformizmus, a lázadás, a kísérletezés, amit képviselnek, de a folyton épülő, mozgó, mindent optimalizáló kapitalista világ nem tud mit kezdeni velük. Az első kép (a lábjegyzet után, amely angolul hangzik el a Volksbühne kiváló házi zenésze, Sir Henry szájából) kissé didaktikusan foglalja össze a színpadi gépezet és a teljes előadás szimbolikáját: a színpad elején Silvia Rieger énekesnő egy nagy zacskó kávét kezd el hagyományos, kézi darálóval darálni, amivel egy időben elindul a forgószínpad. Persze tekinthető ez egyszerű gegnek is az előadás elindítására, de valójában ez maga az őrület: a sokat és gyakran forgó színpad mintha bedarálná a rajta történő káosszal együtt ezeket az elméket is. A nagyrészt zenészekből és néhány színészből álló előadócsapat tagjai nem konkrét személyeket játszanak, hanem ezen „kirekesztettek” archetípusait: művészeket, homoszexuális párokat, feketéket, mentálisan sérülteket. Illetve egy elrajzolt rendőrt, aki nem tud mit kezdeni a jazz szabálytalanságával, és helyette indulót harsog, majd a homoszexuális karaktert egzecíroztatja. Ezek a rendőrjelenetek élesen kitűnnek az egyébként homályos kavargásból – és ez nem tesz jót nekik, szerepüket didaktikussá teszi: hirtelen konkréttá válik az elemelt, ráadásul a megjelenítés nem a vers szavait használja, ami formailag egyébként szépen harmonizál a zene transzcendenciájával.

Mint ahogy az előadás egyéb síkjai, úgy a zene sem törekszik történelmi hűségre: nem egy bizonyos kor atmoszféráját jeleníti meg, hanem Márton asszociációs rendszerét. Ezért keveredhet benne a barokk és a jazz a minimalizmussal, néhol a romantikával is. Vagyis kortól és zenei stílustól függetlenül borítja be az előadást a zenei szövet, amelyet élőben hoznak létre az előadók (mint már említettem, zenészek és színészek vegyesen) a térben elhelyezett hangszereken. Az általam felismert zeneművek – Bach: d-moll Concerto, Chopin: Forradalmi etűd, St. James Infirmary blues (sztenderd), illetve Pergolesi: Stabat Mater, első tétel – nem koncertszerűen, tehát egymástól elkülönítve, intakt módon hangzanak el. Az olykor tisztán induló dallamok sokszor repetitív, minimalista állóképekbe merevednek. Néha percekig ugyanaz a részlet ismétlődik a Bach-műből, mintha „beragadt volna a lemez”, miközben a színpad forog, és „semmi” sem történik rajta azon kívül, hogy mindenki valamelyik billentyűs hangszeren az adott részletet játssza. Gyakori eszköz még a különböző művek egymásra rétegzése, így például szép és szimbolikusan is erős pillanat, amikor egy beatsláger „alatt” megszólal a rendkívül ismert Forradalmi etűd, de szinte azonnal el is vész a többi zenei sík zajában.

És még hosszasan tudnám sorolni a zeneileg elegáns, szellemes és hatásos megoldásokat. Ez nyilván nem véletlen: az előadás összes többi síkja számomra sokkal pontatlanabb és kevésbé kifejező. Nehezen is tudom felidézni a színpadi akciókat, mert a saját rendszerükön belül is sokszor tét nélküliek maradnak a jelenetek. Több erős színpadi helyzet marad feloldás nélkül, ami (nem szándékolt) ügyetlenségnek hat. Attól még, hogy egy előadás nem hagyományosan történetmesélő vagy nem hagyományosan dramatikus, a saját rendszerén belül igényel hangsúlyokat, arányokat, sűrítéseket, oldásokat. A vizualitás minden „ügyes” világítástechnikai megoldás ellenére sem ér a zeneiség nyomába. A leggyengébb pillanatok pedig éppen a beszélt részek – tehát ahol maga az eredeti vers részletei hangzanak el. Ezek minősége az adott színész képességeitől függ, amelyek igen különbözők. A leghosszabb, második rész esetében sajnos még a szöveget sem lehet igazán érteni (német anyanyelvűek is megerősítették ezt), de semmi sem utal arra, hogy ez volna a rendezői szándék.

Mindezek a „hiányosságok” viszont a zenei síkon nincsenek jelen. Maguk a zenészek, akik sokkal többen vannak, mint a színészek, szintén sokkal magabiztosabbnak, profibbnak hatnak. Ezért is lehet az, hogy az előadás számomra inkább egy szcenírozott koncert. Egyedül a zenei síkon tudtam pontosan megragadni Márton interpretációját, gondolatait, érzéseit az Üvöltésről. Talán éppen a vers és ebből következően a feladat nagysága és ambiciózussága az oka annak, hogy végül csak a számára igazán otthonos területen, a zeneiségen keresztül tudta érvényesen leképezni saját értelmezését. Ami azért problematikus, mert a nézők – jogosan – egy zenés színházi előadás befogadói attitűdjével ülnek be a HOWL-ra, viszont minden, ami nem a zenei síkon történik, kissé ügyetlen, kissé pontatlan, kissé erőtlen. Úgy gondolom, nem színházi előadásként, hanem koncertként (lett volna) érdemes befogadni a produkciót. Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan az alkotói szándékkal ellentétes.

Mi? HOWL
Hol? Volksbühne, Berlin
Kik? Hassan Akkouch, Hendrik Arnst, Thorbjörn Björnsson, Paul Brody, Jan Czajkowski, Jill Emerson, Marie Goyette, Silvia Rieger, Sarah Maria Sander, Sir Henry, Theo Trebs, Yuka Yanagihara / Dramaturg: Peggy Mädler, Henning Nass / Koreográfus: Jill Emerson / Jelmez: Tabea Braun / Látvány: Christian Friedländer / Rendező: David Marton