Időutazás egy másik világba… – ez a beszélgetés még március elején készült Molnár Gusztávval, és bár azóta az ő mindennapjai is megváltoztak, vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban csak remélni tudjuk, hogy egyszer majd aktualitásukat vesztik.

– 2019 óta már-már celebnek számítasz egy tévés sorozatnak köszönhetően. Bekerültél a bulvár médiatérbe is, de a veled készült cikkeket olvasva feltűnő, hogy nem csak a szokásos témák kerülnek elő: mintha szándékosan használnád ezeket a felületeket a számodra fontos problémák – például az alkoholizmus – beemelésére a közbeszédbe.

– Tényleg sokan megismertek a sorozat miatt, és nagy érdeklődést tapasztalok a különböző internetes platformokon is. Már vagy 25 filmes munka van mögöttem, és ezek között néhány főszerep is akadt, de egy kereskedelmi televízió főműsoridejével nem lehet versenyezni.

A két Miskolcon töltött évet leszámítva csak független színházaknál dolgoztam eddig. Azért sem szerződöm le kőszínházhoz, mert muszáj megélnem, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy abban az avítt, poros, rabszolgatartó rendszerben dolgozzam, amelyben jelenleg a magyarországi kőszínházak működnek. Bár egy beszélgetés elején durvának tűnhet ez a kijelentés, de azt hiszem, okkal vagyok most szabadúszó. Nem tudtam sosem elfogadni azt a kiszolgáltatottságot, amibe művészként belekényszerültem volna, ha a klasszikusabb utat választom.

– Ezt a miskolci két évből szűrted le?

– Nem, a kaposvári végzésem óta eltelt tizenkét év tapasztalata ez. Amikor Bodó Viktorral dolgoztam a Szputnyikban, egész Európát bejártuk, rengeteg fesztiválon megfordultunk, többször próbáltam és játszottam hónapokig Németországban, közelről is láttam egy másfajta színházi gondolkodást.

Azt gondolom, hogy a magyar színészek nagy része rettegésben van tartva, olyan idősebb színházigazgatók és rendezők diktálják a törvényeket, akiknek már régen nyugdíjba kellett volna menni. A generációmból sokunknak elege lett ezekből a játszmákból és játékszabályokból, amelyeket egy másik generáció talált ki és működtet a mai napig, miközben az elmúlt évtized alatt rengeteget változott a világ.

Emlékszem, még főiskolásként hallgattuk a történeteket arról, hogy melyik rendező dobálja meg kulcsokkal a színészt, ha nem tudja a szöveget, vagy hogyan pofoznak fel rendezők színésznőket az öltözőben. Akkor még én is azt hittem, hogy igen, ez a színház. Most, 33 évesen már másként látom: nem, nem ez a színház, vagy legalábbis nem ennek kellene lennie. És ezért is örültem a közelmúlt botrányainak, mert meggyőződésem, hogy változásra van szükség.

Molnár Gusztáv és Polgár Csaba az Örökség című előadásban. Fotó: Gulyás Dóra

– A gimnázium után abban biztos voltál, hogy el akarsz jönni Szlovákiából?

– Magyarul játszó színészként nem sok keresnivalóm volt otthon, szlovákul meg nem tudok rendesen. Nekem lételemem a pörgés. Szeretem azokat a napjaimat, amikor reggel megyek rádiózni, utána egy amerikai produkcióban forgatok, ahol külön asszisztensem van és lakókocsim zuhanyzóval. Azután másnap sorozat-forgatás, este viszont Terminál Workhouse-os előadás, ami azt jelenti, hogy én szállítom és építem a díszletet is. Megint máskor gyerekeknek játszom ingyen. Engem ez a kombó tart életben. Ha csak sorozatokban játszanék, az nem tenne boldoggá, de akkor is sikertelennek érezném magam, ha kizárólag kevesek által látott független produkciókban szerepelnék.

Azt hiszem, kiégtem 33 éves koromra. A főiskola után, a Szputnyikban rengeteget dolgoztunk, sülve-főve együtt voltunk, közösen főztünk, a színház mindennél fontosabb volt. 26 évesen lett egy fiam, és ez teljesen megváltoztatott, kicsit cinikus lettem a szakmámmal kapcsolatban: egyrészt mi, színészek nem vagyunk annyira nélkülözhetetlenek, mint azt sokan gondolják, másrészt semmi nem lehet fontosabb a fiamnál. Sokan mesélik, hogy még akkor is játszottak, amikor kórházba került a gyerekük. Na, én erről mai fejjel azt gondolom, hogy ez visszataszító. És szabadúszóként azt is megtehetem, hogy év elején beírom a fontos iskolai eseményeket a naptárba, és akkor nem dolgozom.

– Azért az nem törvényszerű, hogy egy gyerek ennyire felülírjon mindent…

– Lehetséges. Eddig nem szántam időt és pénzt arra, hogy egy pszichológus segítségével végiggondoljam a múltam, a származásom, azt, hogy ezek együttesen mennyire meghatározzák a mai napig azt, ahogyan működöm: hogy egy felvidéki parasztgyerek vagyok, hogy mennyire nem éltem meg jónak a kapcsolatomat az apámmal, és hogy hogyan próbálom kompenzálni ezt a saját gyerekemmel. Ezek mind ott vannak a háttérben.

– Az ivásban is ott van mindez?

– Nyilván. Alkati dolog, hogy valaki tud-e „normálisan” inni vagy nem. Sok évet dolgoztam azon, hogy „normális ivó” legyek, de rájöttem, hogy ez nekem nem megy.

– Többszöri próbálkozás után sikerült letenni a poharat, ugye?

– Igen. Most májusban fogok nekiállni egy tantermi színházas előadásnak az alkoholizmusról. Tíz évvel ezelőtt, amikor még Kelenföldön laktam, az ottani talponállóban reggelente ott állt a csöves, az utcaseprő, az orvos, az aktatáskás úriember, és mindenki itta a fröccsét vagy konyakját. És ezt teljesen természetesnek vesszük ma Magyarországon. Múltkor hallottam egy rádióinterjút arról, hogy a fiatalok nagyon sok sört isznak, pedig mi boros nemzet vagyunk, úgyhogy kellene egy kampányt indítani, hogy népszerűsítsük a fiatalok körében a borivást. Én meg csak néztem, hogy mi van??

A tantermi előadás elsősorban a fiatalkori alkoholizmusra koncentrálna, mert minden baj ott kezdődik. Nálam is ez történt. Én voltam a vicces fiú, aki mindig elsőként rúg be. Évek óta készülök ennek a színházi feldolgozására, csak eddig nem volt meg hozzá a bátorságom.

A környezetemben is többen vagyunk, akik küzdünk bizonyos ördögökkel, én mégis sokáig én szégyenként éltem meg ezt. De ma már eljutottam oda, hogy nem lehet ciki, ha ezt a népszerűséget, ami a sorozatban való szerepléssel jár, nem arra használom, hogy egy tévéműsorban tollpárnára ülök mézes seggel, hanem valami fontos dologról beszélek úgy, hogy az sok emberhez eljuthat. Ki kell mondani bizonyos dolgokat azért, hogy meginduljon a róla szóló beszélgetés. És az is lényeges, hogy a színháznak kérdezni kell. Nem szükséges, sőt nem is szabad állítani, csak fontos kérdéseket megfogalmazni a lehető legpontosabban. Ehhez persze az embernek saját magával is őszintének kell lennie. De én mindig kimondtam, amit gondoltam, és felálltam, amikor valami nem tetszett. Miskolcon májusban mondtam fel, pedig akkor már megszületett a gyerekem, és nem volt semmi munkám Pesten. A többi kollégám is panaszkodott, miközben sokan ma is ott vannak.

– Mi adott akkor erőt, emlékszel?

– Én alapjában véve nagyon gyáva vagyok, ezért kell néha bátornak lennem. Pontosan tudom, hogy ha maradok, akkor összeroppanok. Azért tudok néha bátran cselekedni, mert gyenge vagyok és félek önmagamtól.