A témaválasztása is egyetemesen átélhető, a halál, az elmúlás árnyékában mutatja föl hőseit: egy fiatalembert, aki az apja halála után évekkel még mindig viaskodik veszteség érzésével.

A dráma letölthető INNEN

Jelenet a Tomcsa Sándor Színházban bemutatott előadásból. Fotók: Bartalis Előd

Hatházi András drámája a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a nagyváradi Szigligeti Színház közösen meghirdetett dráMÁzat elnevezésű pályázata díjazottjainak egyike. A 2018-ban negyedik alkalommal kiírt verseny ugyan jeligés volt (e sorok írója is zsűritag volt), de a közel száz mű közül mégsem lehetett nem észrevenni a Kovács János meghal-t, mely elsőre különös módon épp a puritán címével kelti föl a figyelmet maga iránt. Ilyen merész címet utoljára talán Örkény István adott a Tótéknak.

A cím másképp is érdekes. Az állítmány jelen idejű alakja, a „meghal” ritkán használatos, többnyire azt mondjuk, „meghalt”. Hiszen a meghalás, mikor már hírértékű, akkor nem jelen idejű folyamat, hanem befejezett múlt. A Kovács János meghal cím arra a folyamatra, arra történetre utal, amelyről a dráma szól. A jelen időben követhetni végig egy ember halálát. Ott kezdődik, hogy kihirdettetik a halálos ítélet, a gyilkos kór diagnózisa, s ott végződik, hogy eltemettetik Kovács János. Mindezt a fia, Kovács András meséli. A narratíva kezdete a jelen, ami átvált a múltba. Az emlékezés képei finoman fedik le egymást, amin halványan dereng át az idő. Egyáltalán, valójában ki meséli ezt a történetet? Kinek? És hol vagyunk? A különböző helyszíneken, mint kórház, otthon, piac, hivatal, templom, temető stb. vagy inkább csak Kovács András fejében? Vagy még inkább Kovács Jánoséban?

Hatházi sokféle színpadi szöveget írt már – de valamennyire jellemző a hely-telenség és az idő-tlenség. Többnyire nem tudni pontosan, hol vagyunk, mikor, és kik ezek a szereplők, miközben e finom lebegés mellett nagyon is valóságosnak, „hótreálnak” tűnnek föl az események. Megrendülten hallgatjuk (olvassuk), mi mindent kér a kórházban fekvő Kovács János a fiától, amit egy cédulára is följegyez – míg egyszercsak, a folyamatosan zajló események közepébe ékelődik egy mondat: „Aztán tíz év múlva ezt a papírt lopták el tőlem.” És megint vissza a kórházi valóságba. Vagyis akkor hol is vagyunk? És mikor is? „Oké. Játsszunk. Folytassuk a mesét” – mondja Kovács András, hogy folytatódhasson ez a térben-időben-képzeletben való ide-oda játék.

Ennek a játéknak a része az is, amikor a dráma néhány jelentében a magyar nyelvű dialógus keveredik a románnal. Dramaturgiailag is fontos, a szereplők közti másságot mutatja föl, ugyanakkor fölerősíti a főhős kiszolgáltatottságát, még ridegebbé teszi a haldokló ember környezetét. De filozófiai síkon is hozzátesz annak a színházi megmutatásával, hogy halálunk (haldoklásunk) pillanatában (pillanataiban) mennyire egyedül vagyunk, még beszélni sem tudunk kivel, legalábbis az anyanyelvünkön, a saját nyelvünkön biztos nem. Az is különös leleménye a szerzőnek, hogy miközben Kovács András románul beszélget pl. az orvossal vagy a folyosón ácsorgókkal, az ehhez fűzött kommentárjai, belső monológjai, szinte ráúszva a román szövegre, magyarul hangzanak el.

Hatházi András drámája tehát különleges dramaturgiájú, különleges narratívájú – de ha csak ettől lenne érdekes, nem ragyogott volna ki ilyen erőteljesen a mezőnyből. A témaválasztása is egyetemesen átélhető, a halál, az elmúlás árnyékában mutatja föl hőseit: egy fiatalembert, aki az apja halála után évekkel még mindig viaskodik veszteség érzésével. Újra és újra visszapörgeti az eseményeket, így keresve megnyugvást. Közben megismerni a túlhajszolt, megfásult kórházi orvost, a folyosón várakozókat, a rokonokat, szomszédokat, munkatársakat, temetkezési vállalkozót, papot és így tovább. Valamennyiük erős karakter, de közülük is a legerősebb az anya, Kovács Mária figurája. Ez a hármas, Kovács János, Kovács András és Kovács Mária áll a központjában a történetnek, a többiek a hozzájuk fűződő viszonyaik révén kerülnek bele. A hármasukról írok, de dramaturgiailag is különös hármas ez. Kovács András a hagyományos értelemben vett mesélő, Kovács Mária az ő emlékképeként elevenedik meg néha-néha, miközben az sejtetődik, hogy ő is végig részese a játéknak. A címszereplő Kovács Jánosnak egyetlen szó szövege nincsen, végülis ő akár elhagyható is lenne – bár a szerző a szereplők színre lépésének sorrendjében való fölsorolásánál első helyre teszi. „Ez pedig, akit én most itt cipelek, az Kovács János. Az én apám” – mondja már az első megszólalásánál, a mű legelején Kovács András. Ennyi a bújtatott szerzői instrukció Kovács Jánosról, aztán majd a leendő előadások rendezői eldönthetik, mennyire fogadják meg. (Zakariás Zalán, a dráma székelyudvarhelyi ősbemutatójának rendezője végig a színen szerepelteti afféle néma szereplőként az apát.) Hatházi eredeti szövegében így folytatja Kovács András: „Aki már régóta halott, de most, amikor én ezt mondom önöknek, még csak haldoklik. Állítólag haldoklik. Legalábbis ezt mondja az orvos. Szabó doktor.” És ezzel a mondattal el is indul a játék, az orvosról kiderül, hogy a neve ellenére román, és természetesen románul mondja el a szörnyű hírt a végstádiumban lévő apáról.

A történet fölfogható Kovács András pokoljárásának is – de nem kerülhető ki a szembesülés Hatházi András különleges színház-gondolkodásával. Hatházi András színész, egyetemi tanár, rendező, író, drámaíró, időnként dékánhelyettes, a Szabad Művészetek Doktora, Lohinszky Lóránd érdemes művész hajdani tanítványa, Jászai Mari-díjas, romániai magyar – és ez a bőséges fölsorolás sem árulja el, kicsoda is ő valójában. Kicsit elmerülve munkásságában, föltűnik, milyen elszánt makacssággal kutatja, mire is a színház. Egyetemi előadásaiban is, tudományos írásaiban is és művészi munkáiban is, amilyen például Tom Dugdale kollégájával közösen létrehozott előadása, a Tizenöt próbálkozás színészetre. A fanyar humorú etűdökből fölépülő előadás arról kísérel meggyőzni, hogy a színészet lényegét, a színház működését nem lehet megérteni. És most itt egy újabb kísérlete. A Kovács János meghal. A szikár hétköznapiság levegője lengi be, megrendítő együtt menni a főhőssel – miközben látni, hogy persze, hogy színház. „Most, hogy így nézem anyámat, eszembe jut, hogy mi van velem? Hiszen anyám több évtizede nincs” – mondja ki Kovács András a dráma egyik legintimebb, ha nem épp a legintimebb beszélgetésénél. Mikor az anyjával, Kovács Máriával való beszélgetés közben soha nem tudott titkokról hall. Majd így folytatja: „Ő sincs. Én akkor kivel beszélgetek? Kiről beszélgetek?”

A szélsőségek színházzá fogalmazása – ez az, amit Hatházi szívhez hatolóan tud – és ez az, amitől ez a szöveg sokfelé nyit utat a vele foglalkozó rendezőnek, művészeknek, és ez az, amitől hátborzongatóan gyönyörű a Kovács János meghal.

A darab a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a nagyváradi Szigligeti Színház által közösen meghirdetett dráMÁzat IV. elnevezésű drámapályázaton a drámaÍRÓ kategóriában a zsűri döntése alapján a második helyezést ért el. Megjelent a:

kötetben. A darab ősbemutatója a Tomcsa Sándor Színházban volt 2019. szeptember 20-án, a XI. dráMA Fesztivál keretén belül. Az előadást Zakariás Zalán rendezte.