Takács Nóra Diána nem véletlenül végzett zenés színész-osztályban, és bár azóta az Örkény Színház társulati tagja, a muzsikának mindig is fontos szerepe van az életében és a pályáján is.

Takács Nóra Diána a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban. Fotó: Horváth Judit

– Ez mindig is így volt?

– Különböző hangszereken tanultam játszani, de aztán újra és újra kiderült, hogy mégsem ez az igazi. Zongoráztam, gitároztam, de sokat énekeltem kórusban is. A Színművészeti előtt három évig az Új Színházban voltam stúdiós, ahol többen biztattak, hogy ne hagyjam abba az éneklést, Ács János külön foglalkozott is velem. Emlékszem, akkor kezdett el ez az egész tényleg érdekelni, mert ő teljesen másképp nyúlt ezekhez a zenés műfajokhoz. Ajánlott nekem dalokat, énekeltünk musicalt, operettet is, egészen új dolgokat láttam meg, és akkor szerettem meg igazán az egészet. Pont azt értettem meg – amit azután a Színművészetin is tanultunk –, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj, bizonyos szempontból sokkal összetettebb, mint a próza: az ember a hangjával, az egész lényével teljesen más dolgokat tud sugározni, mint prózában.

– Bejön egy újabb dimenzió?

– Szerintem igen. Ráadásul vannak emberek – és én is ilyen vagyok –, akik pont a zenében oldódnak fel igazán és tudnak teljesen felszabadultan játszani. Zenével én sokszor egyszerűen kifejezőbb tudok lenni, mint prózában. Anélkül, hogy ezt korábban tudtam volna.

– Ezt mostanában érezted meg?

– Nem olyan régen, igen. És van egy csodálatos énektanárnőm, Berecz Bea, akinek a módszere nekem nagyon bejön: ő nem a hangjegyek meg a dallam irányából fogja meg a dolgokat, hanem rögtön az elején azt kérdezi, mit akarok elmondani egy dallal. Ha ezt tudom, akkor a hangok is a helyükre fognak kerülni.

– Amikor a Macbethben hallottalak énekelni – és mondhattam volna a Kertész utcai Shaxpeare-mosót is –, az jutott eszembe, mikor lesz már szólóested…

– Azon dolgozunk, hogy legyen. Kákonyi Árpival állítunk össze egy estet, ami már régi tervünk, de akkor tudtunk igazán nekivágni, amikor Mácsai Pál tudomást szerzett róla, és üdvözölte az ötletet. Részletekbe még nem mennék bele, most alakulnak a dolgok.

– A pályakezdésedre visszatérve, az egyértelmű volt, hogy az Örkénybe jössz a főiskola után?

– A mi végzésünket megelőző évben egy nagyon nagy évfolyam jött ki az egyetemről, ami azt eredményezte, hogy nem kapálóztak a színházak utánunk. Még a gyakorlatom elején mondta Mácsai Pál, hogy ha lesz hely, akkor szívesen szerződtetne. És az elejétől fogva nagyon otthonosan éreztem magam itt.

– Mi kell ahhoz, hogy jól érezd magad egy színházban?

– Talán az a legfontosabb, hogy olyan közeg legyek, ahol azt érzem, biztonságban tudok működni. Az Örkényben ugyanannyira mertem béna lenni, mint a főiskolán. Nem éreztem, hogy nekem mindig tökéletesnek kell lennem, tudtunk együtt gondolkodni, felszabadultan dolgozni.

– Nem merült fel, hogy ideje lenne már máshol is körülnézni tizenkét itt töltött év után?

– Soha nem volt bennem az, hogy most már átmennék valahova máshova. Néhány évvel ezelőtt én is elmeditáltam azon, hogy most már elég régóta itt vagyok, de érdekes módon akkor se az jutott eszembe, hogy én majd valamikor azt fogom gondolni, ki akarom próbálni magam máshol. Hanem az, hogy valamiért muszáj lesz elmennem. A szabadúszásra meg azért venném rá magam nehezen, mert ez a biztonság és kiszámíthatóság nekem nagyon fontos. Azért is jó az Örkényben, mert itt senki sem azt várja, hogy megmondják neki, mit kell csinálni, itt mindenki gondolkodik. Mindent közös ügyként élünk meg: idejön egy rendező a koncepciójával, de azt nekünk kell „belakni”. És akkor alakul jól a dolog, ha én is hozzá tudok tenni valamit. A Macbethben például sokáig kérdés volt, mi legyen azzal a jelenettel a második felvonás elején, ami kinn játszódik a szünet után az előtérben. Sok elképzelés volt, Ildi ( Gáspár Ildikó rendező ) is érezte, hogy kéne valami csavar. És akkor jött az ötlet, hogy valamilyen élő zene kellene, ami szervesen tudna illeszkedni a darabbéli vacsorához, talán valami duett. Nekem pedig beugrott régi nagy vágyam a Csárdáskirálynőből, az „Emlékszel még?”. Én ugye minden vagyok, csak primadonna-alkat nem, úgyhogy kevéssé tűnt valószínűnek, hogy én valaha is elénekelhetem ezt a dalt színházban. De mégis összejött, és úgy tűnik, tényleg működik is. Elsőre nagyon távolinak tűnik a darab világától, de közben Macbeth és Lady Macbeth viszonyához rengeteg köze van. Sokan nem ismerik fel egyébként először, mit éneklünk, és csak a refrénnél jönnek rá. Az egyik előadáson viszont, rögtön ahogy belekezdtem az első sorba, egy hatvan körüli hölgy elkezdett kacagni, csapkodta össze a tenyerét, annyira örült, ahogy fejben összerakta, hogy ezt én itt most miért énekelem. Egy ilyen pillanat fontosabb visszaigazolás, mint a taps az előadás végén.

Takács Nóra Diána a Macbeth-ben. Fotó: Horváth Judit

– A többiekkel való közös gondolkodás inspirál igazán?

– Azt szeretem a próbafolyamatokban, hogy még azokkal is meg tudjuk lepni egymást, akikkel régóta játszunk együtt. Szeretem figyelni a többieket. Néha azt veszem észre a próbán, hogy leginkább őket nézem: mindenekelőtt azt, hogy egy új helyzetben ki hogy reagál. A Kertész utcai Shaxpeare-mosóra készülve például borzasztó izgalmas volt figyelni, hogyan „alakítanak magukra” tőlük néha nagyon távol álló karaktereket a kollégáim. Bodó Viktor egy számunkra új próba-módszerrel dolgozott: rengeteget improvizáltunk, és közben általában gyökeresen átalakult a szöveg.

– A Mohácsi testvérek már többször rendeztek az Örkényben, az ő módszerük is hasonló, nem?

– Igen, de mégis valahogy más: itt azért nagyobb volt a mozgástér. Nem a történet változott, hanem a figurák: a szövegkönyv elolvasása után mindenki gondolt valamit a szerepéről, de ez később sokszor alapvetően átalakult. Sok múlott azon, hogy az adott színész merre és hogyan kezdi el alakítani az általa játszott karaktert. És nagyon jó volt látni, ahogy élettel teltek meg ezek a szerepek, mert hát mégiscsak ez a színház lényege, hogy „hús-vér ember lesz a betűből”.

– Ebben a figyelésben esetleg az is benne van, hogy egy adott ponton átülsz majd a másik oldalra, a „rendezői székbe”?

Fotó: Keleti Éva

– Ha van valami egy próbafolyamat során, amihez hozzá lehet szólni, akkor én biztos „beledumálok”, de az nem vonz, hogy nekem kelljen egyedül kitalálni az egészet. Nem látom magamat, ahogy ott ülök, és arról gondolkodom, hogy milyen díszlet és jelmez kellene, és milyen zenéket használjunk. Nekem ez nem menne szerintem. A Secondhandnél, amikor a különálló jelenetek már nagyjából elkészültek, néha elakadtunk azon a ponton, hogy az egyik jelenetből hogyan következzen a másik. Ott sokszor voltak ötleteim, ehhez valóban van érzékem. Ezért mondogatták Csákányi Eszter és Ficza István, hogy rendeznem kellene. De nekik is mindig azt válaszoltam, hogy azért az teljesen más, ha már van egy félig-meddig elkészült anyag, mint ha nulláról kell nekem kitalálni mindent. Egyelőre én még csinálni akarom a jeleneteket, és nem a nézőtérről ülve nézegetni, hogy mások hogy csinálják.

Eddig tartott az eredeti interjú, amely több hónappal ezelőtt készült. Azóta „kifordult a sarkaiból a világ”, és már nem az a kérdés, hogy Takács Nóra Diána szeretné-e kipróbálni a rendezést.

– Hogyan telnek a napjaid? A hiánytól átalakult benned bármi, amit a színházról gondolsz?

– Olvasok, angolul tanulok, és szinte naponta beszélgetek idegenekkel: verset mondok telefonon a színház „Vers csak Neked” című akciója keretében. Persze eleinte voltak fenntartásaim, hogy milyen lesz vadidegen emberekkel beszélgetni, mert beszélgetünk is, nemcsak felolvassuk a verset, és ezzel kész. Az első hívások után azonban minden félelmem elmúlt: egyszerre szórakoztató, megható és jóleső érzés olyan idegenekkel beszélgetni, akik örülnek a versnek és az élőszónak. Egészen megrázó volt átélni a hallgató meghatódását, gyakorlatilag én is alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Az a tapasztalatom, hogy a hívás legnagyobb részét ez a beszélgetés teszi ki, mert szerencsére szívesen csevegnek az emberek, szinte bármiről. Nemrég egy hölggyel a virággondozás rejtelmeiben mélyedtünk el, úgyhogy a tanácsai alapján már le is öntöttem az egyik virágomról a felgyülemlett vizet, mert az állítólag nem tesz jót neki.

– Lehet már tudni valamit a jövő évadról?

– Számunkra szinte semmit, de ez nem is feltétlenül rossz, mert így nem alakulnak ki mindenféle vágyak vagy remények az emberben. Azt azért nagyjából tudjuk, hogy kik rendeznek majd nálunk. A színház vezetése egyetlen dolgot ígért meg, hogy igyekeznek mindenkinek minél több munkát adni, mert tudják, hogy mentálisan és anyagilag is szükségünk lesz erre. Az énekléssel kapcsolatos terveim ettől függetlenül továbbra is megvannak: nevezzük önálló estnek, mert nem tudok jobb szót mondani rá. Kákonyi Árpád zeneszerzővel és Kiss Judit Ágnes költő-írónővel dolgozunk is már rajta. A tervek szerint kétféle anyagból áll össze: Kiss Judit Ágnes írja a szövegeket a teljesen új részhez, ami itt hangzik majd el először, de lesznek benne olyan dalok is, amiket már énekeltem. A kettő aránya még kérdés. Én mindenesetre nagyon izgatott vagyok, és szerencsére most tudok készülni rá. Ha minden jól megy, és a járványhelyzet is kedvező lesz, az is lehet, hogy a következő évadban már bemutatjuk.