…bármelyik monológot elmondhatná bármelyikük, még akkor is, ha a legbelsőbb titkaikról, frusztrációjukról, titkos szerelmi kapcsolatukról, függőségükről beszélnek. Én nem úgy látom, hogy külön-külön saját frusztrációikat mutatják be a szereplők, mert inkább egy nagy közösségi, vagy mondhatni társadalmi frusztrációt képviselnek.

2018 májusában tűzte volna műsorra a Kolozsvári Állami Magyar Színház a POOL (no water) című előadást, Radu Nica rendezésében – a projekt a fiatal rendezők számára korábban kiírt pályázat egyik nyertese volt – azonban a színház nehéz anyagi helyzete miatt elmaradt a bemutató. Most, amikor két év múlva a 2019/20-as évad végén újra rákerült a sor, és végre próbálni kezdték a darabot, világjárvány tört ki. Pechesek az alkotók, mondhatnánk, de valójában a karantén meghozhatta a szerencséjüket.

Fotók: Andu Dumitrescu

Az elmúlt hónapok ugyanis nagy lehetőségeket rejtettek magukban, soha ennyi előadást nem láthatott az érdeklődő közönség, naponta akár több közzétett színházi estet is megtekinthetett az online térben ingyen, amelyek persze versenyben voltak a koncertközvetítésekkel, online tárlatokkal, olcsón megszámított filmekkel. Remek lehetőség volt ez arra, hogy szélesebb közönség előtt is bemutatkozzanak elsősorban a vidéki vagy a határon túli színházak. A kolozsváriak a Theatre on Air közvetítéssorozatukban emblematikus, színháztörténeti jelentőségű, díjnyertes vagy közönségkedvenc darabjaikat vetítették újra, például az 1995-ös Tompa Gábor-rendezést, a Képmutatók cselszövését is. De mindeközben új produkción is dolgoztak, olyan előadáson, amiért már pénzt is lehet kérni, hiszen most, az ínséges karantén idején készült, és vadonatúj produktum. Budapesten is megszületett mostanra az ingyen kultúra mellett a pénzzé tehető online színház, a Madách színészházaspárokra építő előadásai, az Örökre fogd a kezem! és a Jövőre, veled, ugyanitt. (Kritikánk a két előadásról: László Ferenc: Kettecskén – A szerk.) De míg azok épp az itt és most színházi jelenlét közvetíthetőségét keresték, a jelenidejűség varázsát adták el, addig a kolozsváriak egy progresszívebb utat választottak, nem ragaszkodtak a színház jelenidejűségéhez, sőt szorosan véve semmilyen más színházban megszokott formához sem.

A sajtótájékoztatón nevezték a POOL (no water) produkciót covideónak, a performansz-művészethez hasonlító vizuális versnek, önálló, innovatív formának, de nekem leginkább az tetszett, amikor nemes egyszerűséggel plusz lehetőségnek hívták. Ez egy olyan forma, amelyet műfajnak semmiképpen sem neveznék, és amely értelemszerűen a kezdeti szárnypróbálgatásainál tart. A lényege az, hogy nem akarták elengedni az oly régen dédelgetett tervet, és kidolgoztak egy plusz lehetőséget, hogy bemutassák ezt a különleges történetet, Ravenhill 2006-os drámáját. Ki tudja, talán szélesebb és bizonyosan más összetételű közönséghez jutnak el így, mintha színpadra vitték volna. A produkció még július 10-ig megtekinthető.

Az alkotói folyamat alatt a színészek nem találkoztak egymással. Külön-külön telefonfelvételeken rögzítették a rájuk szabott jeleneteket, és ezt fűzte, vágta és torzította egy történetté Radu Nica rendező, Andu Dumitrescu látványtervező, a videó vágója, valamint Vlaicu Golcea, aki technikailag egységesítette, kitisztította és zenével egészítette ki a rögzített felvételeket. Andu Dumitrescu fogalmazta meg, hogy „az elszigeteltség csak felerősítette mindazt, ami amúgy is koncepció volt: azt, hogy a jelenetek a saját frusztrációik rabjaként élő karakterek különálló performanszai, amelyekben hangsúlyos szerepe van a vizuális és hangi világnak.” Sajátossága ennek a játéknak, hogy a szereplők szinte mindvégig egy olyan történetet mesélnek, ami mindannyiukkal egyszerre esett meg, amit csapatként, csoportként éltek át, olyannyira, hogy azt sem tudják pontosan felidézni, hogy ki tette meg közülük a sorsdöntő lépéseket, de bármelyikük lehetett volna.

A a videókban mégsincs köztük kontaktus, kivéve a játék vége felé, mikor egy banánt majszolnak el „közösen”, a képernyőből az egyik szereplő kiadja, a másik pedig beveszi a saját jelenetébe a banánt. Ezt leszámítva mindenki csak monologizál, a telefon kamerájának mesél el egy-egy jelenetet a csoport közös életéből, történetéből. Nincs tehát a szereplők között dialógus, mint egy hagyományos drámában. És nem is arról van szó, hogy van egy narrátor, és eljátsszák azt, amiről ő mesél, nem, legtöbbször csak felváltva mesélnek, fűzik tovább ugyanazt a történetet.

Sőt még ennél is különösebb a helyzet, hiszen Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga és Varga Csilla vesznek rész színészként a produkcióban, de hogy ki milyen karaktert, figurát alakít, azt nem lehet elkülöníteni. Nem nevezik egymást a nevükön, végig mint Csapatról beszélnek magukról, és bármelyik monológot elmondhatná bármelyikük, még akkor is, ha a legbelsőbb titkaikról, frusztrációjukról, titkos szerelmi kapcsolatukról, függőségükről beszélnek. Én nem úgy látom, hogy külön-külön saját frusztrációikat mutatják be a szereplők, mert inkább egy nagy közösségi, vagy mondhatni társadalmi frusztrációt képviselnek. A Ravenhill-darab ősbemutatója Angliában, a Frantic Assembly előadásában fizikai színházi premier volt. A szereplők, miközben egymástól átvéve a szót mesélték a történetet, mozgással, tánccal fejezték ki ezt a különös, egymásba gabalyodó, hullámzó, gomolygó csoportdinamikát.

A Csapattal szemben ott van a csapat egy volt tagja, a főhős, akinek szintén nem tudjuk meg a nevét, aki soha meg sem jelenik, de végig róla beszélnek. Nem tudjuk meg, valójában milyen ember ő, mert mindig csak úgy látjuk, ahogy a Csapat leírja. Ez a leírás pedig ellentmondásos, lehet, hogy egy kedves, kifinomult, kecses és tehetséges, az életben rendkívül sikeres ember, de az is lehet, hogy egy elveszett, végtelenül magányos, jelentéktelen, fennhéjázó akarnok. Nem tudhatjuk, mert a csoport rajongja és gyűlöli őt egyszerre, és borzasztóan féltékenyek rá.

Persze nem ennyire elvont ez a történet, de a lényegét mindenképp ez a szembenállás és az erős, sokszor tomboló, ellentmondásos érzelmek adják. Egy művészeti egyetemet együtt végzett baráti társaságról van szó, akik közül már ketten meghaltak. Ők, a halottak vannak néven nevezve és gyakorta a nevükön emlegetve. Sally a történet elején hal meg hosszas szenvedés után rákban, egy másik barátjukat, Ray-t pedig még korábban vesztették el AIDS-ben. Ők végig kísértenek a gyászoló, a hosszú betegségben támaszt nyújtó baráti körben. De nem csak ők hiányoznak a Csapatból, hanem a névtelen főhős is, akit viszont nem végzetes szerencsétlenség, hanem csodás szerencse ért, ezért szakadt ki a társaságból. Sikeres művész vált belőle, aki a legmagasabb galériás, gyűjtői körökben mozog, de nem tud mit kezdeni volt barátaival. Miközben segíti őket, túl is lépett rajtuk. Aztán megjelenik Sally temetésén, és meghív mindenkit távoli, úszómedencés villájába, hogy barátai kiheverjék a gyászt és a küzdelmes éveket, stagnáló karrierjüket, és csobbanjanak egyet a medencéjében. A találkozó megvalósul, a csobbanás azonban elmarad. Nem illő a kritikának lelőni a történet kulcsmozzanatát, így én sem teszem, bár a szerző a címadással ezt megteszi helyettem. Elég az hozzá, hogy egy szörnyű és hosszan, szaftosan részletezett baleset éri a sikeres barátot. Nem krimiről van szó, holmi gyilkossági kísérletről, hanem balesetről, de a Csapat olvasatában sorsszerű ez a pillanat, amikor visszakéri az élet azt, amit adott. Míg korábban a sikeres barátjuk csinált művészetet az AIDS-ben elhunyt Ray vérét és katétereit kiállítva, most ők kezdik fényképezni a baleset után kómában fekvő művész eltorzult testét. Csakhogy ő nem hal meg, mint Ray, hanem felébred, és maga vinné sikerre az elkezdett projektet.

Zsigeri ez a történet, nem csak azért, mert sokszor zsigerekről esik benne szó és az emberi test végállapotairól, kiszolgáltatottságáról, hanem az önmarcangoló érzelmek miatt is. A Csapat nem azért nem tud megbocsátani a sikeres barátnak, mert ő sikerre tudta vinni az életét, míg ők csak tengődnek és szenvednek és kallódnak és végig kell nézniük haldokló barátaik agonizálását, hanem azért, mert a sikeres barát, amikor velük van, akkor sincs velük. Nem képes jelen lenni a társaságukban, nem képes őszinte lenni és önmagát adni, mert már nem ugyanabban a valóságban léteznek. És folyton érezhető a távolságtartása, „a kis mosoly, ami többet vesz el, mint amennyit ad”. Ez az, ami sértő, frusztráló és megbocsáthatatlan számukra. Ez a távolságtartás az, amit a végső nagy bosszújukkal – aminek természetét szintén nem árulnám el – szét tudnak törni. Végre valódi, őszinte érzelmeket tudnak kicsalni barátjukból, és így végül mégiscsak meg tudnak bocsátani, és ők is tovább tudnak lépni. Persze ez az elszigeteltség, a jelenlét hiánya rímel a mostani karanténhelyzetre, de ezt a momentumot nem képes kifejezni a karanténvideó, nehéz is lenne, hiszen egy olyan valaki elszigeteltségéről van szó, aki nincs is jelen, nem is kap szerepet, csak beszélnek róla.

Sokkal inkább a dühre koncentrálnak az alkotók, a lelkiismeret-furdalással kombinált pusztító harag megjelenítésére, valamint a különböző drogok delíriumának vizuális ábrázolására. A probléma az, hogy nagyon sokat akarnak markolni és így keveset fognak. Vannak szépen elmondott, erős színészi monológok, ilyen Kali Andrea ellenfényben elmondott nyitó jelenete, az ő megkapó orgánuma mindvégig minden tobzódáson átér. De ilyen erős játék Varga Csilla előadása is, amikor Sally haldoklását írja le, vagy a macskás duója a reggeli konyhában. Szintén erős szöveghez járuló, erős színészi alakítás a temetésen a belső érzelmeket előadó Marosán Csabáé is. És többször van, hogy a képi világ, a látvány és az előadásmód erősíti egymást. Ötvös Kinga, mikor előmászik úszódresszben a kéken vibráló sötétségből, hogy a kamerába suttogja a medencében eléjük táruló látványt, igen hatásos. Vagy mikor a fárasztó ápolásról beszél az ajtófélfának dőlve a zölden világító folyosó metszetében Buzási András. Egyes képek is emlékezetesek, mint mikor a hold átúszik, elmosódik a világító panelablakok megannyi kis éjszakai fénypontja felett. De a folyamatos vizuális tobzódás, a helyszínek szüntelen váltogatása, a kamerák elhelyezésének furmányos, öncélú módjai, a green-blue-yellow és még ki tudja, milyen boxok alkalmazása, a visszapörgetések, ugró vágások kakofóniája, az egymásra montírozott képek, a zenék ezer stílusa koncepciótlanná és fullasztóvá, olykor pedig megmosolyogtatóan túlzóvá teszik a kísérletet.

Több száz órányi nyersanyagból heroikus munka lehetett összeállítani a kétórás videót, de hiányolom az őrült beszédből a rendszert. Hol a reális, dokumentarista térben maradva eljátsszák azt, amiről beszélnek, hol sminkelés, alvás, rendrakás, ruhaszortírozás közben mondják a színészek a monológot, hol vacsora közben, hol sötét sarokba bújva vagy a természetben találjuk őket, és minderre még rárakódik a vizuális effektek ezer formája, a hangok eltorzítása. A világosan felépített és elmondott, az elejétől a vége felé tartó történetet egy zavaros álomvilágba taszítják.

Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház online előadás
Mi? Mark Ravenhill: POOL (no water)
Kik? A dráma fordítója: Sényi Fanni. Rendező: Radu Nica. Látványtervező: Andu Dumitrescu. Hang és technika: Vlaicu Golcea. Szereplők: Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla. Projekt asszisztens: Kántor Melinda. Román fordítás: Dragoș Alexandru Mușoiu