Az Obiectiva Theodoráról, az Illyés Kinga erdélyi színésznő mintegy húszévnyi titkosszolgálati vizsgálati anyagain alapuló ötrészes hangjátékról már sokan írtak. Bírálták azért, mert a titkosszolgálati szempontok alapján a titkosszolgálati szempontrendszert ismétli meg. Vagy éppen dicsérték mint jó példát a közelmúltunk feldolgozásáért, hiszen az erdélyi magyar értelmiség is elakadt abban, hogy kritikával vizsgálja a kommunizmus alatti túlélési stratégiáit, amelyek lényegi eleme volt az együttműködés az akkor megváltoztathatatlannak tűnő kommunista diktatúrával.

„Ki volt a maga anyukája?” – kérdezte a levéltáros a bukaresti titkosszolgálati levéltár kutatótermében, amikor kivitte a háromezer oldalnyi szöveget Török-Illyés Orsolyának. A kérdés kétszeresen is fontos. Először, mert nőket általában nem szoktak megfigyelni a titkosszolgálatok, annál többször ők maguk figyelnek mint szürke, fizetett alkalmazottak, vagy „mézcsapdával” utasításra kompromittálnak. Ezért kevés kutatható anyag is marad meg róluk. Kommunista egyenlősítő politika ide, kommunista egyenlősítő politika oda, a nők akkor sem törték át az üvegplafont, ahogy most sem törik. Tehát nem voltak megfigyelésre érdemesek. Sem Romániában, sem máshol. Következésképpen az életük és – tegyük hozzá, hogy – szerelmeik elvesztek az utókor számára. Szerencsére – sóhajtanak fel most sokan. Másrészt a kérdés azt is jelenti, hogy a dosszié valakinek a saját anyukájáról szól. Azaz az anya halála után egy évtizeddel feltett kérdés anya és lánya nehéz kapcsolatát teszi még bonyolultabbá a dosszié elolvasásával.

Az Obiectiva Theodoráról, az Illyés Kinga erdélyi színésznő mintegy húszévnyi titkosszolgálati vizsgálati anyagain alapuló ötrészes hangjátékról már sokan írtak. Bírálták azért, mert a titkosszolgálati szempontok alapján a titkosszolgálati szempontrendszert ismétli meg. Vagy éppen dicsérték mint jó példát a közelmúltunk feldolgozásáért, hiszen az erdélyi magyar értelmiség is elakadt abban, hogy kritikával vizsgálja a kommunizmus alatti túlélési stratégiáit, amelyek lényegi eleme volt az együttműködés az akkor megváltoztathatatlannak tűnő kommunista diktatúrával. Vagy dicsérték politikai ötletét, mert meghekkelte a mai, hegemóniára törekvő magyar kultúrafinanszírozást. A hangjáték azonban felvet néhány kérdést a források objektivitásáról és az anya-lánya kapcsolatról is.

Az első a titkosszolgálati akták igazsága. Az alkotó, Török-Illyés Orsolya többször is elmondja, hogy a majd háromezer oldalas dosszié, amelyet édesanyjáról megkapott, az igazság, és ezért a vártnál is jobban megrázta, mikor azokat olvasta, mert úgy érezte, mintha ő is jelen lenne a szobában. A megfigyelési dossziéban a magyar lehallgatási hanganyag románul leírt változata található. Bárki, aki kutatott ilyen anyagot, tudhatja, hogy a leírási és fordítási folyamatot emberek csinálták, akik különböző nyelvi képességekkel, nyelvhasználattal és pontossággal végezték ezt az amúgy számukra pénzkereső rutinmunkát. És akkor még nem beszéltünk annak a szerkesztési beavatkozásnak a hatásáról, amit Török-Illyés Orsolya maga is végzett. A román nyelvű fordítást megszerkesztette, azaz kiválasztotta a neki fontos részeket, és visszafordította magyarra. Ezt halljuk a színészek kiváló tolmácsolásában mint „igaz” szöveget, mintha annak idején ténylegesen ez hangzott volna el. A kétszeres fordítás és válogatás jót tett a szövegeknek: valóban olyanok, mintha egy rádiójátékban éltek volna az erdélyi magyar értelmiség vezető személyiségei. Azzal a különbséggel, hogy halljuk még a Securitate lapidáris nyelven megírt elemzését és utasításait is. Nem lehet nem lélegzetvisszafojtva hallgatni és követni az élet-halál harcot az emberi méltósággal megélt életért, mikor világos, hogy az eleve kudarcra van ítélve, mint egy görög drámában. Ezek a fordítások, a névtelen közreműködők sora teszik a szöveget igazi antik drámává.

Ebben a görög sorstragédiában, azaz életében Illyés Kinga a hivatásába, a színművészetbe kapaszkodott, nem akart mindennapi foglalkozást, és a színművészetet sem csinálta mindennapian. Az embertelen, lelkeket és szerelmeket felzabáló rendszerben kétszeresen is elárulták. Elárulta az állam, amelynek állampolgára volt, azzal, hogy megfigyelte és diverziós feladatokra akarta felhasználni. És mikor kiderült, hogy erre alkalmatlan, mert nem fél, még annak árán sem, hogy félelemnélküliségével tönkreteszi a körülötte és vele élő szeretteit, akkor elszigetelték, és korai betegségbe hajszolva megölték. A másik árulás az erdélyi magyar értelmiségieké. Abból a harminc–ötven közeli barátból és munkatársból, akik jelentettek róla évtizedeken keresztül, mindössze hat nevet fedtek fel a titkosszolgálati levéltár munkatársai. Egy kérdést megért volna az alkotóktól, hogy ezek közül, de a többiek közül is, miért nem ment el senki Illyés Kingához bocsánatot kérni 1989 után – vagy erről nem beszél a podcast elkészültének történetét bemutató podcast. Pedig a múlt nem zárul le, mert nem zárulhat le, hiszen Török-Illyés Orsolya kislánya éppen annál a dalnál fakad mindig sírva, amelyik az általa nem ismert nagymama legfontosabb dala volt, és amelyikkel a darab zárul.

A szembenézés, illetve a múltért való személyes felelősségvállalás hiányát a rádiójáték könnyeden esztétizáló individualizálással oldja meg. Az alkotók a Tilos Rádiónál készült podcastban nem hivatkoznak sem a titkosszolgálati anyagok keletkezésével, sem azok elemzésével kapcsolatban született könyvtárnyi magyar vagy nemzetközi szakirodalomra és kutatásra. A történészekkel és levéltárosokkal nem folytatnak párbeszédet. Pedig a főhősnő, Illyés Kinga a Securitate ellenében megélni remélt élete egyéni, de nem egyedi. Mikor a moderátor megkérdezi Török-Illyés Orsolyától, hogy hazavitte-e a román titkosszolgálati levéltárból a forrásokat, akkor nyilall bele a hallgatóba, aki járt valaha levéltárban, hogy micsoda zavar lehet a fejekben arról, hogy hogyan is születik az az elbeszélés, amelyet történelemnek hívnak. Legyen az államok vagy egy erdélyi színésznő története.

A fotókon Illyés Kinga. Lírai oratórium (1974), művészeti tanácsadó: Harag György. Fotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kutatóközpont

És itt érkezünk el a másik fontos kérdéshez: az érzelmek, anya és lánya történetéhez a hangjátékban. Török-Illyés Orsolya, a lány rendkívül finoman, de érezteti, hogy édesanyjával nagyon nehéz volt a kapcsolata: hidegnek és impulzívnak találta, olyan nőnek, aki nem tudott érzelmileg megbirkózni az anyasággal. De nem Illyés Kinga egyéni kudarca vagy hibája, hogy a diktatúra felzabálja az érzelmeket. Ugyanez magyarázza azt az eseménydús és viharos szerelmi életet, amelyet Illyés Kinga megélt. Ugyanakkor apjáról, akit édesapának nevez, és aki nagyon fiatalon otthagyta a családot, és Magyarországra költözött, szokatlan melegséggel beszél. Ezt az érzelmi szerkezetet változtatta meg a háromezer oldalas titkosszolgálati megfigyelési anyag, valamint az, hogy a lány saját édesanyját játszhatta el a hangjátékban.

A szerelem olyan emberi tevékenység, elidegeníthetetlen társadalmi erő, amely tartalmazza a lehetőséget (aláhúzom: a lehetőséget, és nem a bizonyosságot) a lényegileg kölcsönös kapcsolatra egyenlő helyzetű társadalmi szubjektumok között. Ezért a szerelemben alapvetően transzformatív és egyben emancipációs lehetőség rejlik – ez egyfelől lehetőség az egyénnek, másfelől veszély a mindent behálózó politikai hatalomnak. Az olasz történész, Luisa Passerini Szerelmes Európa. Szerelem Európában[1] című könyvében így határozza meg a szerelmet: „a vágy és a szerelmesek lehetetlen egyesülésének dialektikája, még akkor is, ha a szerelem teljes viszonzásra talál”. A meghatározásban a lehetetlenséget szeretném aláhúzni, amiben benne van a bukás tudatos vállalása – és ez határozta meg Illyés Kinga életét. Minden társadalom „érzelmi közösségekből” áll, amelyeket az azonos érzelmek azonos értelmezése hoz létre. Lehet ilyen érzelem a trauma megélése, vagy azonos értékek melletti közös erkölcsi kitartás egy diktatúrában. Ezek az „érzelmi közösségek” egyben társadalmi mobilizációs erőt is jelentenek, de valódi politikai kérdés, hogy hogyan kapcsolódnak, vagy kapcsolódnak-e egyáltalán egymáshoz. A titkosszolgálati lehallgatási dossziékon alapuló hangjáték azt mutatja, hogy az erdélyi magyar értelmiség „érzelmi közössége” megrokkant, és ennek a legnagyobb vesztese, mint mindig, az önálló és kreatív nő. Nemcsak azért, mert folyamatosan küzdenie kellett a méltó és képességeinek megfelelő munkáért, hanem mert a politikai rendszerek a szerelem és persze a fogyasztás ellenőrzésén (hogy van-e olaj a boltban, és azért mennyit kell sorban állni) keresztül menedzselik, irányítják az embereket. És így a szerelemnek éppen az az emancipatív potenciálja veszett el, amivel Illyés Kinga az ellenőrzött léttől megmenekülni remélt. Ezért kulcskérdés, hogy hogyan szeretünk. Mint anyák és mint lányok. A hangjátékban ebbe láthatunk bele, és ettől érezzük magunkat valahol zavarban. De ezt a zavart nem az intimitás magánszférájának megsértése miatt kellene éreznünk, amikor halljuk a titkosszolgálatok fizetett munkatársaival együtt, hogy Illyés Kinga mikor és kivel szeretkezik, hanem mert a hangjáték megmutatja a szerelem valódi erejét, és ezzel kisajátíthatóságának mélységét is.

[1] Luisa PASSERINI, Europe in Love, Love in Europe. Imagination and Politics Between the Wars, London: I. B.Tauris & Co. Ltd., 1999.

Facebook Comments