Alább következő sorainkkal Frenák Pál koreográfus lapunkhoz eljuttatott írására reagálunk, amelyben Nánay István A kritika és „kritikája” című cikkéhez szólt hozzá.

Frenák Pál azt írja például: „Beteges perverzió, ahogy bizonyos »kritikusok« az írásaikkal favorizálják a szerintük comme il faut művészeket és háttérbe szorítanak másokat, majd kilépve szerepkörükből különböző kuratóriumokban ülnek, ahol döntési jogokkal felruházva ugyanazon művészek jövőjéről és egzisztenciáját befolyásoló tényezőkről döntenek – ki tudja, milyen érdekrendszerek mentén – ahelyett, hogy műveikről valamirevaló, önálló kritikát fogalmaznának meg.” Illetve: „Nem a normális és egészséges kereteken belül mozgó művészekről, kritikusokról, intézményvezetőkről, színház- és fesztiváligazgatókról beszélünk, ugye, hanem a minden szinten egyre sokasodó kultúrparazitákról, az általános szereptévesztésről – amelynek vádját egyébként majd én is meg fogom kapni és kapom is mindazoktól, akikről Gilles Deleuze beszél: az »élősködő kullancsoktól«.”

Herczog Noémi: Az jutott erről eszembe, hogy „egymástól félünk, pedig ha már muszáj, félhetnénk együtt is, de lehet, hogy akkor nem is lenne muszáj” (Bakos Petra). Meg az, hogy ma tabu azt mondani: „nekem ez fáj.” „Rosszul esik.” Helyette azt mondjuk, hogy „kultúrparaziták” és „perverzek”, védekezésképpen általános állításokat próbálunk megfogalmazni, filozófusokat és tekintélyeket citálunk. „Pedig talán jobb maradni a személyességnél.” (Deres Kornélia) A dokumentumszínház nekem is azt tanította meg, hogy csak a személyes tud elég erős, elég pontos, és ha elég pontos, akkor egyben egyetemes is lenni. The personal is the political. Ezért éreztem forradalminak Schilling Árpád pár hete készült interjúját: „Akkor inkább felvállalom, azt mondom, hogy sérelmeim vannak, amiket még nekem is kezelnem kell. Meg kell értenem a saját hibáimat, felelősségemet és meg kell tudnom bocsátani embereknek. Egyelőre még nagyon erős bennem a fájdalom.” Rájöttem, hogy elszoktam attól, hogy a megbántottságomat (sajnos gyakran megbántódom) akár fel is lehet vállalni. Schilling évek óta terápiás hatással van rám: erőt ad, hogy felvállaljam a gyengeségeimet. Szóval egyetértek: a kritikai élet, amelyben most már tíz éve én is aktívan részt veszek – tehát rajtam is múlik, hogy milyen – valóban rossz állapotban van.

Frenák Pál a 2009-es Lábán Rudolf-díj átadón Ladányi Andreának, az egyik díjazottnak gratulál

(Nem mentegetőzésnek, de a hanyatlás-narratívához mint kontextus: régen sem volt jobb. Margócsy István többször is megírta, hogy a magyar kritika indulásakor rögtön „két nagy áldozat esett el a harctéren”, Berzsenyi és Kölcsey, előbbi a mítosz szerint Kölcsey kritikája miatt a költészetet, utóbbi pedig a kritikaírást hagyta abba, csak Kölcseyt általában kevésbé szoktuk sajnálni.)

Králl Csaba: Ami a fenti idézetekben számomra leginkább zavaró, és nem is igazán tudok vele mit kezdeni, mert minden védekezés már eleve gyanús, hogy egyfajta összeesküvéselmélet-szerűséget sejtet, ami a nyílt (pár)beszéd hiányából fakad, amit te is említettél, Noémi. Ha vannak konkrét sérelmek, hibák, károk, mondjuk ki, ne beszéljünk rébuszokban. Ha az a baj – kimondom, bár lehet, hogy tévedek –, hogy nem került be Frenák-mű a tavalyi dunaPart válogatásba (lehet, hogy ezek után érdemes lenne megindokolni „befelé” is a döntésünket), vagy a Lábán Rudolf-díj idei nomináltjai közé, akkor erről beszéljünk, ne általánosságokban. Megjegyzem, oda nem kerültek be, de bekerült például a POSZT-ra, ahol emberemlékezet óta nem volt kortárs táncelőadás. Konkrétumokról lehet véleményt cserélni, konkrétumokra lehet érdemben reagálni, a vaktában lövöldözés veszélyes és semmire (jóra) nem vezet. Konkrétumok esetében ugyanis még a „kultúrparaziták” és az „élősködő kullancsok” rendjébe sorolt, „szerepkörükből kilépő” és Frenák szerint túlhatalommal bíró idézőjeles kritikusok csoportja is meg tudna felelni a kérdésekre, vagy magyarázattal tudna szolgálni döntéseik miértjére, ennek hiányában azonban nincs miről beszélgetni, nincs miről véleményt cserélni, mert ez a fajta megközelítés nem tárgyalási alap. Nem tud az lenni, mert épp azt zárja ki, amit hiányol: a párbeszédet.

H. N.: Most ahhoz a szemponthoz szólnék hozzá, hogy milyen a „jó” kritikus. Frenák Pál egyetértőleg idézi Nánay Istvánt, aki egyetértőleg idézi Mácsai Pált: „»az ideális kritikus az alkotó felettes énje, akivel nem lehet találkozni, nem ül le beszélgetni az alkotóval, éles szemű, megfellebbezhetetlen tudású, ítéletében figyelembe veszi a vizsgált mű apollói és dionüszoszi oldalát és elképesztően jól ír. Diagnózist ad, de nem ajánl terápiát. Aligha lehet meglepő, hogy magam is így gondolkodom a hivatását űző kritikusról, bár látom: egyre kevesebben tesznek eleget e kritériumoknak.« – teszi hozzá Nánay.” Mi történik itt? Frenák Pál egyetért két másik hatvan fölötti fehér férfival abban, milyen a jó kritikus. Azt hiszem, hogy ennek a feladatnak nem „egyre kevesebben” felelnek meg, hanem ennek a feladatnak ma nem lehetmegfelelni. Hiszen a művészetről már régen nem azt gondoljuk, hogy olyan szféra, ahol létezik „megfellebbezhetetlen” tudás.

De nem szeretném megkerülni a problémát: teljesen egyetértek azzal, hogy a jó kritikus valamit hozzáad a műhöz, új szempontokat képes behozni a beszélgetésbe, ez pedig egyáltalán nem könnyű, tapasztalatból és kudarcokból tudom. Pedig én is ezt várom a kritikától, így saját magamtól is. És azt, hogy ne (nagyon) érezzem a véleményen az „igazodást”. Sem politikai, sem különböző szakmapolitikai elvárásokhoz.

K. Cs.: Most az ideális kritikusról és az ideális kritikáról beszélünk, ami, hogy fordítsak a dolgon, azt feltételezi, hogy a mű is ideális. Jól elemezhető, új szempontokra, megközelítésekre, világlátásra sarkallja az embert, könnyen párbeszédbe lehet vele kerülni. Ergo: kívül-belül megmozgat, feltölt, és nem leszív, és a kritikus részéről is megéri a ráhangolódást. De minden színpadi mű ilyen? Abban az üzemszerű működésben, amelyben – tisztelet a kivételnek – a magyar színházi élet ezerféle vélt vagy valós szempontnak megfelelve ontja magából a termékeket, tényleg csak olyan színpadi művek, rendezések és koreográfiák születnek, amelyekkel érdemes párbeszédbe kerülni? A párbeszéd az én felfogásomban két egyenrangú felet feltételez, ahol az egyik fél inspiráltsága nagyban függ a másik fél inspiráltságától, nehéz a kritikai beszédet erről a kölcsönösségről leválasztani, és nagyvonalúan azt mondani, hogy márpedig az ideális kritikus ilyen. Mert ha ideális kritikusról beszélünk, akkor ideális műről is beszélni kell, ez a kettő valahogy kéz a kézben jár szerintem.

A dunaPart5 megnyitója a Trafóban 2019 november végén. Forrás: dunaPart

H. N.: Szerintem a kritika egyik fő problémája ma ugyanabból következik, mint az előadó-művészeteké: a műhelyek kivéreztetéséből és a politikai megosztottságból. Minden szakmai kérdés luxusnak tűnik, amikor azok a műhelyek, amelyekről most beszélünk, a létükért küzdenek. Megint egyre nehezebb leírni, hogy X vagy Y régen nagyon fontos dolgokat csinált, de ma már saját magát ismétli. Hiszen legalább van, alkot, létezik! A „bántalmazó kritikát” tárgyaló beszélgetésen csak a sértő kritikáról volt szó, pedig ez egyre ritkább (nálunk talán sosem dominált). A jelenlévő két kritikus egyaránt azt állította, hogy általában sokkal rosszabb a véleménye, mint amit leír. Ezt én is alátámaszthatom: a legtöbb küzdelmem abból áll, hogyan tágíthatok az őszinteségem határain. A legnehezebb helyzetben talán a függetlenek vannak, az ő esetükben a kritikában mintha két tendencia lenne a legláthatóbb: van olyan kritikus, aki még mindig nem követi őket, és van, aki azzal fejezi ki szolidaritását, hogy megszépíti a valóságot. A bántalmazó kritika alatt mégis a nyílt sértést értjük, miközben arról például egyáltalán nem beszélünk, mennyi mindent eleve eldönt az, hogy kikről beszélünk egyáltalán. Hogyan bántalmazza az alig látszó roma, vidéki, rétegművészeti-kísérletező, ezzel a teljes eltűnést kockáztató alkotókat az a fajta PR kritika, amely elfogadja a létező hierarchiákat, legtöbbször dicséri is őket, miközben nem vizsgálja felül az agendát.

Szóval abban mélységesen egyetértek, hogy bőven van mit hiányolni, csak talán én másra értem ezt. Írhatnám, hogy az összeférhetetlenségek-érintettségek ritkán jelennek meg felvállaltan egy kritikában. Hogy műhelyek és személyek közötti rivalizálás van, hogy nem reflektálunk egymásra: nem szólítjuk meg egymást (legfeljebb egy-egy tekintélyt, aki minket is legitimál), holott egymásra reagálunk. Ettől mindannyian úgy érezzük, hogy monológokat mondunk, eluralkodik a magány és az értelmetlenség érzete – nincs a mai kritikai életnek beszélgetés és közösség jellege – bár az üzenet, hogy valami pozitívat is mondjak, ettől még sokszor beépül az újabb monológokba. Hogy csak nagyon lassan szélesedik az a kör, akikre rendszeres kritikai figyelem hárul: bár például a színházi nevelés státusza nagyot változott az elmúlt években – kár, hogy most meg rájuk szállt a politika. De például még mindig az eredeti kategóriák mentén osztunk díjat, miközben a színház rengeteget változott az elmúlt 40 évben. Ezek a kategóriák egy régebbi fajta színház elismerésére alkalmasak, amelynek a státuszát így a díj mindenképpen megőrzi, és ami talán még nagyobb gond, nem tud új szereplőket bevonni. Hogy az előbbiekből is következően a kritika legjobb esetben is csak visszatükrözni képes a létező értékrendeket, nem segíti eléggé, hogy például a kritikai művészet, a közösségteremtés legalább annyira fontos lehessen, mint amennyire a „művész színháznak” nevezettek státusza tartja magát. Hogy a bal/jobb mesterséges felosztásán túlmutató, és a „rajongás” narratívába sem beilleszthető politikai értékek a színházban is képviselet nélkül maradnak: függetlenek, alkalmazott művészek. Írhatnám, hogy vidéki színházak esztétizáló előadásait előbb ismeri el a kritika, mint a debreceni színházi nevelési programot, amely nagyszerű – de egyelőre én sem jutottam el odáig, hogy írjak róla. Hogy amikor a kritika elszakad az élettől és a valóságtól, azzal a színházat is ugyanerre buzdítja; felelős azért, hogy ma a mérsékelt megújulás „kifizetődőbb”. A legnagyobb felelősség viszont mindebben ma mégsem a kritikusé: hanem az államé.

K. Cs.: Érdekes, hogy Frenák nem arról ír, hogy az általa szapult kritikusoknak ilyen és ilyen az értékrendszere, és az hibás (és ha hibás, miért és hol hibás), hanem arról, hogy bizonyos érdekrendszerek mentén köteleződnek el és döntenek. Nyilván van ilyen is. De tényleg olyan nehéz feltételezni egy esetenként kurátori szerepkörbe is lépő kritikusról, amit alkotóművészeknél eszünk ágában sincs megkérdőjelezni, hogy van saját, jó esetben koherens értékrendszere? Ízlése, esztétikai szemlélete, támogató magatartása (például a fiatalok, az új generáció felé)? És ennek, s nem holmi légből kapott érdekeknek veti alá magát, amikor ír, kritizál, dicsér, elemez, véleményez – és alkalmasint kurátorkodik?

Prezentáció a dunaPart5 Fesztiválon a SÍN Kulturális Központban. Fotó: dunaPart

H. N.: Egyébként szerintem Frenák Pál is inkább a kurátorra gondol, amikor azt írja, hogy „kritikus”. A pénzek elosztásáról viszont ma kritikus nagyon ritkán dönt. Nekem 34 évesen kétféle kurátori tapasztalatom van, mindkettő a Trafóhoz köthető: a Halász Péter-díjjal megpróbáljuk olyan alkotókra, jelenségekre és munkákra irányítani a figyelmet, amelyek éppen azért viszonylag láthatatlanok, mert nem a bejárt utakat járják. De ezzel a díjjal nem jár pénz. A dunaPart Fesztivál válogatásában – amely hozhat külföldi meghívásokat –, viszont valóban érvényesülnek a nemzetközi piac elvárásai is (a kortárs előadó-művészeti platformoké): hiszen e fesztiválok-intézmények kurátorai a „vásárlók”. Bár talán mégsem erre gondol Frenák, hiszen ez ma nem egy nagy összegeket mozgató, „nagy hatalmú” fesztivál. (Valaki egyébként tavaly névtelen levelet küldött a külföldi meghívottaknak arról, hogy a táncos válogatás nem tükrözi a magyar szakmát, miközben nem fogadta el a meghívást, hogy eljöjjön ezt az egészet megbeszélni a dunaPart-kurátorokkal. Ebben megint csak a párbeszéd és a konfliktuskezelési technikák hiányát érzem.)

K. Cs.: A „kiszolgáltatott pozíció”, amiről Frenák ír, szerintem ott is elcsúszik, hogy ha valaki tényleg így gondolkodik a saját alkotói helyzetéről, akkor bármily nehéz is, de következetesnek kéne lennie. Azaz kutya kötelessége lenne kikérnie magának a pozitív visszajelzéseket, kritikákat is, mert azoknak is „kiszolgáltatott”, nem? A művészi kiállást, a privát szférából való nyilvános kilépést nem lehet kettős mércével szemlélni: ha elismerőleg szólnak a művemről, nem vagyok kiszolgáltatott, sőt, jólesik, és fürdöm a sikerben – ha esetleg kritikával illetik, beállok a kiszolgáltatott pozícióba. Amit Frenák esetében már csak azért sem értek, mert ha volt valaki a hazai kortárs táncművészet elmúlt bő két-három évtizedében, akinek koreográfiáit a tánckritikusok szerény köre indulásától fogva szinte egy emberként nagyra értékelte, akinek a munkásságáról nemcsak elismerő recenziók százai, de elemző tanulmányok tucatjai születtek és könyv is íródott, az épp Frenák volt. Kétségkívül az utóbbi években ebbe a közel makulátlan kritikai recepcióba bekúsztak-beóvatoskodtak más hangok is. Én is tehetek róla – beszéljünk nyíltan! –, viszont a saját véleményemhez, a saját meglátásaimhoz lennék hűtlen, ha nem azt írnám le, amit gondolok, esetleg az alkotói elvárásoknak megfelelően kanyarítanám a gondolataimat, hogy elkerüljem a közelgő vihart. Ezzel tartozom magamnak, és azt hiszem: tartozunk egymásnak is. Ezzel az őszinteséggel.

Tompa Andrea: A művész pozíciójához szeretnék hozzászólni inkább, mint a kritikához. Bár pályám (emlékezete) húsz évnyi kritikusi működést és egy bővebb évtizednyi írói jelenlétet tartalmaz, kritikusként tehát többet „láttam”, azonban alkotóként máshogy is látok már.

Frenák Pál ezt írja: „Helyzetemnél fogva, alkotóművészként többnyire kiszolgáltatott pozícióból írok, hisz a művész, aki nap mint nap exponálja magát, bármit is ír és mond, védtelen. Talán csak a szabad megnyilvánulásban hihetek még, naivan.”

A „többnyire kiszolgáltatott” és a védtelenség kérdése érdekel. Valóban így van-e? Tényleg kiszolgáltatott-e a művész?

Ezek a szavak a sebezhetőséget leplezik le, azt, hogy egyik (a művész) az alávetett, a másik (a kritikus) pedig a hatalmon lévő, és minden ebből az alávetett helyzetből következik. Nem ilyennek látom ezt a viszonyt.

Aki alkot és a művet odahelyezi a „köz” elé, tehát kilép a privátból, a láthatatlanból, és megmutatja magát, kiteszi magát annak, hogy bírálják. Kiteszi, nem aláveti. Odahelyezi, mások elé helyezi. Ha nagyon ambiciózus vagyok, azt mondom: ajándékként. Az alkotás el- és megkerülhetetlen velejárója ez a gesztus. Nincs mese, aki kiáll, azt bírálni fogják. Még akkor is, ha ma Magyarországon sokan szeretnék azt hinni (hatalmon lévők), hogy erre nincs szükség, de – sajna – már a barlangrajzoknak is voltak kritikusai.

Amit bírálnak azonban, az nem én vagyok. Amit bírálnak, az a mű, a létrehozott alkotás. Az alkotás soha nem egyenlő velem, én magam nem vagyok az alkotás. Még rendkívüli esetben sem, még egy performansz sem egyenlő az én-nel. Az én ennél sokkal tágasabb, bonyolultabb, rétegeltebb, történetibb, változóbb, leírhatatlanabb. Amikor a művet bírálják – még a legádázabb kritikusok is, akiket egyébként ma egyáltalán nem látok, még a flegma vagy tudatlan bírák, a nagyképűek és felületesek is – ők is mind a művet bírálják, és nem Frenák Pált vagy Tompa Andreát. Ha a mondatot rosszul is szerkesztik, a bírálatuk akkor is a műre, akár az egész életműre szól, de nem a személyre. A kettő szétválasztása élet-halál kérdés, szó szerint. Mert akkor nem kell belehalnia senkinek, elsősorban nem az alkotónak. Ha a mű rossz, attól az ember (léte, tehetsége, embersége, és bármi, amit fontosnak tartunk) nincs megkérdőjelezve.

Lehetek becsületes ember és a magam szemében akár jó is, és mindemellett csapnivaló alkotó, ettől emberi voltom nem kérdőjeleződik meg.

Ugyanakkor a mű és az ember azonosítása ma nemcsak a felületes és gondolatszegény média műve, hanem sokszor magunk is így látjuk magunkat: én vagyok a mű, ha bírálnak, én sérülök, sértődök. Bár az irodalom és a színház/tánc nagyon más, az író rejtettebb, a táncosnak-színésznek testben (is) kell felkínálnia magát, odahelyeznie, ezért is fontos különbséget tenni a színpadi én, a szerep és az ember között.

A mű és az ember szétválasztása azért is életkérdés, mert az, hogy hogyan-mennyire viseljük el a kritikát, erről a szétválasztásról szól. Ugyanígy az elismerés is a műnek szól, a csodálat, ha tetszik, a rajongás és még sok pozitívnak mondott attitűd. Nem értem rajonganak, hanem azért, amit létrehoztam. Ez a szétválasztás teszi lehetővé, hogy minden bírálatot, jót, rosszat ugyanoda helyezzek, ahová való: a művekre kell terhelni őket és nem magunkra. Ma már ezt is gondolom: nem kell velük sokat törődnie egy alkotónak: olvassa el, hallja meg belőle, ami tanulságos, mérlegeljen jót-rosszat, beszélje meg a legszűkebb családi körben a mérgét, soha ne válaszoljon semmire, szomorkodjon egy-két napot, ha kell, aztán menjen tovább. Hogy bánt-e, amikor ízeire szedik a művemet, és alig találnak benne értékelhetőt? Nagyon. De hát alkotóként nem a pozitív kritikák generálását tűztük ki célul, nem? Vagy de?

Frenák Pál Az alkotó: védtelen című cikkét, melyre válaszként a fenti írás született, lásd ITT.