A Bara Margit-típusú díva külső öntörvényű karaktert rejt. Szerepek helyett találkozásokban, kalandokban méri a színészi pálya értelmét. Az alkotás örömét éppúgy megtalálja kertek, belső terek átalakításában, mint a drámairodalom nőalakjainak a tolmácsolásában. A középkorú színésznők dilemmáin való töprengés helyett az elmúlt hónapokat lakások, kertek újjávarázsolásával töltötte.

– A koronavírus okozta vesztegzár alatt Horgas Péter díszlettervezővel közös vállalkozásba kezdtetek, lakásokat, kerteket terveztek újra. Hogyan született a Dr. HorKer?

– Egyik véletlen hozta a másikat. A Facebookon indult a „Színházban dolgozom, de máshoz is értek” csoport, Lengyel Anna nagyszerű kezdeményezése. Az egyik megkeresés egy készülő lakás nyílászáróinak és néhány antik bútornak a vintázsolásáról szólt. Tulajdonképpen díszletkivitelezőt kerestek, de mivel nem jelentkezett senki, írtam Péternek, hogy nem ismer-e valakit, aki elvállalná velem ezt a munkát. Kiderült, hogy ő szívesen megcsinálja velem. Évtizedek óta szeretem és tisztelem Pétert, nagyon örültem, hogy egy pár napot legalább együtt tölthetünk, beszélgethetünk. Ezzel párhuzamosan elvállaltam egy kert felújítását. A kert szerelem, elég komoly tapasztalatom van benne. Péter szintén otthonos a kertekben. Az ő ötlete volt, hogy ha már olyan könnyedén dolgozunk együtt, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna, hozzunk létre egy redesign vállalkozást. Tudunk fúrni, faragni, festeni, kertet rendezni, ráadásul olyan embereket is behoztunk a HorKerbe, főleg a filmes szakmából, akiknek átmenetileg nem volt munkájuk. A kert nagyon hasonlóan működik a színházhoz: ha én jól rendezem, a növények gyönyörűen fognak játszani. Két hónapig alig győztük, annyi munkánk adódott, aztán ennek vége lett: már marketing kellett volna, amihez egyikünknek sem volt kedve. Mi alkotni szeretünk: megálmodni, megtervezni és szenvedéllyel végigcsinálni. Azt hiszem, sok örömet szereztünk azoknak, akik bíztak bennünk. Azt érzem, lesz még folytatása.

Fotók: Szarka Zoltán

– A tengerentúlon és Nyugat-Európában  megszokott, hogy a színészek két felkérés között kétkezi munkát végeznek. A hazai színházi világban is elkerülhetetlennek látod  ezt a folyamatot?

– Ez nem a jövő, hanem a jelen zenéje. A járvány berobbantotta ezt a folyamatot. Az más kérdés, hogy itthon felmérik- e a művészek, hogy minél több dologban mozognak otthonosan, minél sokoldalúbbak, annál kevésbé lesznek kiszolgáltatottak.

– „Varázslat számomra a színház, de csak egy szelet a tortából” – mondtad korábban. Nyilván megtapasztaltad ennek a hozzáállásnak a kárát szerepekben, megbecsültségben, ismertségben.

– Az autonómiám, a szabadságvágyam olyan hatalmas, hogy teljes egészében nem tudtam odaadni magam a színészetnek. Karrierszempontból nézve biztosan a kárát láttam, mert nem ambíció van bennem, hanem kalandvágy. Ha adott esetben egy kert a kaland, ami lázba hoz, akkor azt választom, ha egy szerelem, akkor azt. Talán túl szuverén vagyok ahhoz, hogy nagyívű karriert csináljak. Magamtól nem keresem a kihívásokat, de ha bíznak bennem, akkor képes vagyok  szárnyra kelni.

– Mondhatni nyílegyenes, királyi utat tettél meg a drámatagozatos szentesi Horváth Mihály Gimnáziumtól a Színművészetiig, ahova elsőre felvettek. A diploma után rögtön a Katonába szerződtél, majd két-három évente sűrűn váltottál társulatot, mire az Örkénybe „értél”. Korábban sehol nem akartál gyökeret verni?

– A Katonából azért szerződtem el, mert akkor indult a Budapesti Kamaraszínház, és azt éreztem, izgalmasabb számomra egy induló színházba beszállni, mint a Katonában formálódni. Az Örkényt is a színház indulásakor választottam. A leghosszabb társulati kalandom volt, tizenöt évig tartott. De egyszer csak elfáradt ez a „házasság”. A legnagyobb szeretettel váltunk el, a szerepeimet azóta is örömmel játszom ott.

– Végül  mi vezetett szakításhoz az Örkénnyel?

– Magamhoz képest így is évekkel túlhúztam a szakítást. Megszűnt bennem valamiféle belső mozgékonyság. Például állandóan elcsavarogtam. Hol a Karinthy Színházban vendégszerepeltem, hol sorozatot forgattam, Gergye Krisztiánnal próbáltam, a Gólem Színházhoz adtam magam, vagy éppen gyerekeket szültem. Egy olyan csodás minőségű társulatban, mint az Örkény, nehéz volt megfelelni az elvárásoknak  úgy, hogy alig  vagyok jelen.

– Az Örkény-beli szerepeid súlya alapján mintha nem aknázták volna ki kellőképpen a képességeidet…

– Ez már következmény volt, aminek én is az oka voltam. Mácsai Pál a legnagyobb szeretettel próbált marasztalni. Amikor eldöntöttem, hogy elszerződöm, nem voltak kétségeim afelől, hogy mihez kezdek középkorú színésznőként. Természetesen mindenkitől azt hallottam, hogy nem vagyok normális, hova mehetnék egy olyan minőségű társulatból, mint az Örkény. De azt éreztem, hogy nem szabadúszó akarok lenni, hanem szabad. Ráadásul eszméletlenül jól indult a kötetlen pályám, aztán teljesen más helyzetben találtam magam a tao eltörlése, majd a járvány kapcsán. Mindenki előtt bezárultak a kapuk.

– Mit emelnél ki a három éve tartó szabadúszós korszakodból?

– Fantasztikus élmény volt a Teher alatt nő Bíró Kriszta szerkesztésében a Magvető Caféban Bulyovszky Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin egy-egy évéről, amikor elmentek Magyarországról. Három hónapig próbáltuk az előadást, a jelmezeket is én terveztem. Ajándéknak éltem meg, hogy hetekig bíbelődhettünk pici részletekkel. Az Örkény egy kicsit „jött velem”, hiszen Bíró Kriszta játszik is benne, ezen kívül Máthé Zsolt rendezte, Kákonyi Árpád írta hozzá a zenét. Komáromban, Berlinben magánszalonban is bemutattuk.  Dicső Dani rendezésében a Tévedések vígjátékát is nagyon szeretem, amit épp most újítunk fel Gyulára.

– A családodból szinte mindenki emigrált, az édesapád Kanadában élt. A menni vagy maradni kérdése nem merült fel benned?

– Apám negyven év után visszaköltözött Magyarországra Torontóból. Amikor komolyan felmerült, hogy elmenjek, mindig volt egy szempont, ami mégis visszatartott. Először az anyukámat nem akartam egyedül hagyni, aztán idekötött a szerelem. Utoljára a nagy fiam miatt maradtam, aki azt mondta, menjenek el azok, akiktől rosszul érezzük magunkat. Nagyjából két-három éve érzem azt, hogy az otthonom itt van, és megteremthetem magamnak a szabadságot, hogy mozoghassak.

– A következő szezonra milyen színházi felkéréseid vannak?

– Egyelőre fogalmam sincs. Nemrég egy nagy vállalkozásba kezdtem. Vettem egy birtokot a Mátra tetején egy hatalmas százéves romos állapotban lévő parasztházzal, ősfás gyümölcsössel. Részint komoly klímaszorongásom van, nem akarok ötven fokos nagyvárosban élni, másrészt vendégfogadót szeretnék kialakítani a házban. Kiélhetem a végtelen vonzalmamat az építészethez, a kerttervezéshez. De játszani mindig fogok!

– A közéleti, társadalmi szerepvállalás kategóriába sorolod, hogy évekig nagy sikerrel vettél részt a Klubrádió Kinevetsz a végén? műsorában?

– A Gólem Színházzal közös munkáim következménye volt. Borgula Andrásnak köszönhető, hogy kedvet kaptam az improvizáláshoz egy hírkomment műsorban. Azért szálltam ki belőle, mert rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretnék politikával foglalkozni. A felvétel előtt, amit mindig élveztem, nagyjából egy hétig éjjel-nappal híreket olvastam. Pocsék idegállapotba kerültem tőle, elkedvetlenedtem, elszomorodtam.

– Az elszomorító témák sorában milyen kimenetelt látsz a Színművészeti ügyében?

– A szokásos forgatókönyv fog történni, mint a CEU, a Liget-projekt vagy az Index ügyében. Mindaz, ami az alkotói szabadságot lefejezi, gyilkos és tilos, legyen szó művészetről, építészetről, újságírásról vagy gasztronómiáról. A Színművészeti „modellváltása” egy teljesen egyértelmű eseménysorozat láncszeme. A tüntetéseknek, a tiltakozásoknak egyetlen valódi értelme a szolidaritás kifejezése, az érzés, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. De nem ötszáz embernek kellett volna tüntetni a Színművészetiért, hanem az összes növendék minden szülőjének, rokonának, szomszédjának, hiszen ezek a kapcsolódások adják ki a közösséget. A Színművészeti vagy az Index ügye pontosan olyan, mint a koronavírus: nem kezelhetjük önmagában, mert minden mindennel összefügg, mint az ausztráliai bozóttüzek az amazonasi őserdők kiirtásával és a jégpáncél olvadásával.

– A Marton-ügy kapcsán az elsők között álltál ki Sárosdi Lilla mellett, amiből nem következett volna, hogy elvállalod Marton utolsó, veszprémi Tartuffe-rendezésében Elmira szerepét. Mi győzött meg?

– Sárosdi Lillát tizenkilenc éves kora óta ismerem, varázslatos személyiségnek tartom. Az nem kérdés, hogy senki nem tehet olyat egy másik emberrel, amit az nem akar függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. A kiállásom Lilla mellett ennek az alapelvnek szólt. Nagyon meglepett Marton László felkérése. Három napot adtam magamnak, hogy eldöntsem, vállalom-e. És csak azután ültem le beszélgetni vele, nehogy azt higgye, hogy castingolom, milyen állapotban van. Tudtam, hogy halálos beteg, hogy ez a rendezés az utolsó lehetősége. Nagyon érdekelt a szerep, úgy éreztem, nekem való, és nagyon szerettem volna a Tartuffe-öt alakító Gáspár Sándorral dolgozni. És volt még egy fontos szempont, hogy az egyetemi osztálya is szerepelt az előadásban. Pokoli helyzetbe kerültek. Vélt vagy valós morális döntésből elvették tőlük az osztályfőnöküket, ők azt szerették volna, hogy maradjon. Teljesen le tudtam választani magamban Marton előtörténetét. Mindannyiunk életében fantasztikus ajándék volt a két hónapos próbafolyamat.

– Neked személy szerint mit adott?

– Figyelmet, kíváncsiságot, gondolatokat. Nagyon jó szakaszában vagyok az életemnek, teli tapasztalatokkal, energiákkal. Marton továbbemelt egy küszöbön, ahol elakadtam. Az utóbbi években azt éreztem, hogy játékkedvem van ugyan, de nincs igazán közlendőm, mondanivalóm. A közös munka Lukács Sándorral, Gáspár Sándorral, Szombathy Gyulával, Zsurzs Katival meg a fiatalokkal túllendített ezen.

– A #metoo hatására a  zaklatási és hatalommal való visszaélési ügyekben  bálványok dőlnek le a talapzatukról, életművek kerülnek idézőjelbe. Milyen további lépésekre volna szükség?

– Egyszerűen csak bánjunk egymással normálisan, tisztelettel, kíváncsisággal forduljunk egymás felé. Ahogy mondani szokták: nemtől, felekezettől, szexuális irányultságtól függetlenül. Magunknál is jobban vigyázzunk az öregekre és a gyerekekre. Eleve hogy merülhet fel kérdésként, hogy meg lehet-e tartani  a Pride-ot, hogy megszavazza-e a parlament az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, hogy nem verünk nőket a konyhában, hogy nem erőszakoljuk meg a feleségünket? Ezek olyan alapvető dolgok, mint a levegővétel. Értsük meg végre, hogy nem valaki máson múlik, hanem éppen rajtunk.