A művészet feladata az újrakeretezés: új munkamodellek, életstratégiák felmutatása, új víziók megalkotása és átadása. Annak a megerősítése, hogy a valóságot millióféleképpen lehet megközelíteni, rengeteg láthatatlan rétege van.

A New York-i Martin E. Segal Center elméleti szakemberek és gyakorló színházcsinálók számára biztosít találkozási felületeket: fesztiválokat, előadásokat, beszélgetéseket szerveznek, szakmai kiadványokat tesznek a honlapjukon mindenki számára hozzáférhetővé. A sokoldalú szervezet a vírushelyzetre is azonnal reagált. Március végétől  Segal Talks címen minden hétköznap egy-másfél órás élő beszélgetéssel jelentkeznek, melyeket többek között a Howlround oldalán lehet követni. A beszélgetés moderátora az intézet művészeti vezetője, Frank Hentschker, a résztvevők pedig a világ minden táján élő, dolgozószobájukba szorult alkotók. A rendkívül személyes beszélgetések célja, hogy lehetőséget biztosítsanak egy zavaros és sűrű időszak feldolgozásához, újrakeretezéséhez, különböző „túlélési” stratégiákat mutassanak fel, illetve arról gondolkodjanak közösen, hogyan fogja befolyásolni a karantén és a vírushelyzet a jövő színházát. Alább a Richard Schechnerrel, Peter Sellars-szal és Anne Bogarttal készült beszélgetések összefoglalója.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! – beszélgetés Richard Schechnerrel (2020. április 21.)

Richard Schechner amerikai író, színházrendező, egyetemi professzor, a helyszínspecifikus- és performatív színház fontos alakja, a The Performance Group alapítója, a The Drama Review szerkesztője.

Schechner egy könyvekkel és színházi kellékekkel (például ebben a kontextusban új értelmet nyerő színházi maszkokkal) sűrűn telepakolt dolgozószobából jelentkezik be. Az, hogy milyen térben látjuk a beszélgetőket, rögtön megmutat róluk valami személyeset.  Privilegizált helyzetben van – mondja Schechner –, el tud vonulni: bérel egy az otthonához közel eső lakást, amit kizárólag munkahelyként használ, a napjait többnyire itt tölti.

Hogy írná le a jelenlegi helyzetet? Schechner a fukusimai katasztrófához hasonlítja ezt az instabil, átmeneti állapotot: az erőmű mennyezete felrobbant, láthatóvá vált, hogyan olvadnak le a szociális rendszereink. Vezető politikusok arra használják fel a vírushelyzetet, hogy saját populista rendszerüket erősítsék. Terjednek a különböző összeesküvés-elméletek, kevés a megbízható információ. A vírus a legszegényebb déli régiókban élőket sújtja leginkább, ahol állandó a vízhiány, akadozik a gyógyszeres ellátás, rossz az infrastruktúra. Sok helyen már korábban is pusztítottak lokális járványok, de mivel eddig közvetlenül nem befolyásolták a fejlett országokat, nem fordult feléjük a világ nagyhatalmainak tekintete.

Miben más ez a szituáció, mint a korábbi társadalmi kataklizmák? A vírus megjelenését nem emberek idézték elő, és nem emberek irányítják (ha a vírusra adott reakciók nagyon is emberiek), emiatt könnyű mitizálni.  A vírus tulajdonképpen jóslat: ízelítő egy sokkal lassabban, de határozottan közeledő veszélyhelyzetből, a globális felmelegedésből, és az ezzel járó következményekből (népvándorlás, ivóvízhiány, stb.), melyekre már régen megoldásokat kellene keresnünk. Biztos, hogy ennek a katasztrófának jelentős politikai, szociális és esztétikai következményei lesznek. A kérdés csak az, integrálni tudjuk-e a most megszerzett tapasztalatokat, részt tudunk-e venni a szociális, politikai építkezésben. Lokális válaszokra van szükség, a hatalmi és esztétikai struktúrák újragondolására, és ezzel mély szerkezeti változások előidézésére.

Hogyan befolyásolja a jelenlegi helyzet a jövő színházát? Az embereknek mindig is alapvető szükséglete volt a közösségi létezés, a terek megosztása. Ha ez nincs, nincs színház. Most minden színháznak, fesztiválnak át kell gondolnia, hogyan lép tovább, a veszélyhelyzet elmúltával milyen formákkal kezdhetnek újra dolgozni. Schechner régi célkitűzése: szabaduljon ki a színház a fekete dobozból, legyen „brechtibb” – nyitottabb, átjárhatóbb, aktívabb tér. Több ötletet felsorakoztat ezzel kapcsolatban: mindenki számára ingyenesen elérhetővé kéne tenni az előadás-felvételeket és a streaminget. Szabadtéri előadásokban kell gondolkodni. El kell menni közösségekhez, akik egyébként nem juthatnának színházhoz, vagy lehetővé tenni számukra az utazást. A színház fogalmát ki kell tágítani, hogy újra valódi interaktivitáson alapuló szociális esemény lehessen: az előadásokhoz kapcsolódó beszélgetéseket tartani, ahol minél többen megoszthatják az élményeiket, kérdéseiket, hogy ne csak a kritikusok privilégiuma legyen a véleménynyilvánítás.

Schechner feleleveníti egy előadását a kilencvenes évek elejéről, melyet az apartheid utolsó pillanataiban játszottak egy fesztiválon Dél-Afrikában. A fesztivál főszervezője elvben elutasított bármiféle faji megkülönböztetést, ugyanakkor a magas jegyárak eleve kizárták a szegényebb fekete közösséget. Schechner a kilencből három előadását főpróbának adta el, mondván, a helyszínspecifikus előadás olyan különleges forma, melyet mindenképp tesztelnie kell a közönség előtt. Az előadás persze ezekre a „főpróbákra” már rég elkészült, így viszont bárki meg tudta nézni.

Mit üzen a fiatalabb generációknak? A történelem tele van krízishelyzetekkel, de dolgozni kell, és reménykedni, hogy jobb lesz. A remény nem csak egy idea, a remény maga az akció.

Vigyázni a közös térre – beszélgetés Peter Sellars-szal (2020. április 30.)

Peter Sellars amerikai rendező, operarendező, fesztiválalapító és kurátor, a kaliforniai UCLA oktatója, revelatív műértelmezéseivel és széleskörű kreatív együttműködéseivel vált ismertté.

Sellarst egy kaliforniai dolgozószobában látjuk, mögötte, fölötte hosszú sorokban könyvek, a beszélgetés közben kel fel a nap. Azt mondja, minden reggel sétál, napközben pedig rengeteget olvas, most épp egy líbiai író, Hisham Matar regényeit, egy, a virágok életéről szóló szútragyűjteményt és egy könyvet Sztravinszkijről a harmincas évek Párizsában. Egy évre előre nincs munkája, mindet törölték.

Hogyan éli meg a jelenlegi állapotot? A művészeknek az elsők közt kellett leállniuk a munkával. Eleinte sokkoló volt az üzenet: nincs szükség rátok. Később azonban felszabadítóvá vált. A művésznek néha csendben kell lennie – mondja Sellars. Ő is azt hangsúlyozza, amit Schechner: a vírus számára azt tanítja: állj meg, adj időt magadnak az elmélyedésre, ne akarj mindenáron produktív lenni. Mindeközben felemelő látni, mennyien önkénteskednek és vállalnak szolidaritást a nehéz helyzetben lévőkkel, milyen összefogást képes létrehozni a járvány.

Mi most a művészet, a színház feladata? A művészet feladata az újrakeretezés: új munkamodellek, életstratégiák felmutatása, új víziók megalkotása és átadása. Annak a megerősítése, hogy a valóságot millióféleképpen lehet megközelíteni, rengeteg láthatatlan rétege van. Amikor Sellars tízévesen egy pittsburgh-i marionettszínházban tanult, lenyűgözte, hogy a bábok mennyi mindenre képesek a színházban, amire az emberek nem: repülnek, alakot váltanak, csodákat művelnek, megtehetik, amit mi lehetetlennek gondolunk.

A művészetnek tehát meg kell próbálnia értelmet adni ennek a tragédiának, és az embereket a részvételre ösztönözni. A színház mindig az emberek érzelmi közösségéről, egymás megértéséről szól. Közös teret teremt, melyre azután felelősségünk vigyázni. Bár jelen pillanatban a tér megosztása fizikailag veszélyessé vált, hosszú távon erről mégsem mondhatunk le.

Egy Zoom-beszélgetés is lehet színházi, amikor a beszélők ezer különböző helyről villantanak fel valóságszeleteket. (Dramatikus pillanat, amikor pont ennél a gondolatnál szakad meg a kérdező Hentschker internetes kapcsolata, és marad egyedül Sellars az online térben.) Azonban a Zoom az érzelmek, érzetek átadásának szempontjából nem kielégítő, mert senki sem birtokolja igazán a beszélgetés terét, nem beszélhetünk valódi megosztásról.

A színház rituálé, melyben mindenkinek szerepe van, mely cselekvésre kell, hogy ösztönözzön. Sellars elmeséli, hogyan indult a Los Angeles Fesztivál. 1993-ban rendezték meg először, egy évvel a fekete építőipari munkás, Rodney King elleni brutális rendőri fellépést követő zavargások után. A hat napos, agresszív tüntetéssorozat után Los Angeles egyes részei elszigeteltté váltak, szemét borította az utcákat, a közúti lámpák nem működtek, a boltok kirakatait betörték. Sellars és csapata konkrét tervekkel állt a városvezetés elé: egy hónap múlva itt lesznek a New York Times újságírói, addig kell rendbe hozni a környéket. A fesztivál közel négyszáz programmal öt héten át tartott. Új energiát, új fókuszt, új jelentést adott a városrésznek.

A művészetnek mindig ezt kell tennie: rákérdeznie a „normális” fogalmára, és valami váratlannal, szokatlannal, meglepővel kitágítania azt. A felszín alatti tartalmakat sűríteni és új egészbe rendezni.

Slow the fuck down! – beszélgetés Anne Bogarttal (2020. május 27.)

Anne Bogart amerikai rendező, egyetemi professzor, egyike a SITI (Saratoga International Theater Institute) Company művészeti vezetőinek, melyet a japán rendezővel, Tadashi Suzukival alapított 1992-ben. A New York-i Columbia University színházi rendező képzésének vezetője.

Anne Bogart a beszélgetéssorozat kilencedik hetében visszakérdez: Frank, és te jól vagy? Frank Hentschker sorozata Bogart szerint a lehető legérvényesebb választ adja arra a kérdésre, mit lehet tenni ebben a bénult helyzetben. Hogyan lépjünk, amikor tilos kimenni az utcára? Figyelni és hallgatni tudunk. Gondolkodni, értelmet keresni az összekuszálódott dolgok között. Akkor is, ha úgy érezzük magunkat, mintha képkeretekbe erőltetett Jackson Pollock festmények volnánk. Hogy érintette a vírushelyzet? Bogart épp Minneapolisban mutatta be a Bakkhánsnőket társulatával, a SITI-vel, amikor bezártak a színházak. Azóta Zoom-on tartják meg tréningjeiket a tagok. A társulatot szerencsére nem projekt- hanem működési alapon finanszírozzák, így anyagilag valamelyest megmaradt a biztonság. A columbiai egyetem rendező szakos diákjaival dolgozik tovább, úgy döntöttek, a következő szemeszterben nagyobb hangsúly fektetnek az elméleti képzésre (felkészülve egy esetleges második hullámra), és életében először a rendezés történetét fogja tanítani. Emellett részt vesz a SDC (Stage Directors and Choreographers Society) ülésein is, ahol arról beszélnek, hogyan segíthetnek a rengeteg munka nélkül maradt rendezőn és koreográfuson.

Bogart hálás, hogy dolgozhat, hogy nem állt le a munka, mert így lehetősége van a feladatokon, projekteken keresztül feldolgozni az eseményeket. Ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy ebben az időszakban muszáj lelassulnunk. Vagy prózaibban: „Slow the fuck down!” – szótagolja többször is, és azt is, hogy néha arra gondol, bárcsak tovább tartana ez az állapot, hogy igazán mélyen elsajátíthassa a lelassulás képességét. Mert nem csak a cselekvés a fontos, hanem a cselekvést megelőző felkészülés energiája is, ami meghatározza a cselekvés minőségét.

Milyen esztétikai következményei lesznek a vírushelyzetnek, mi most a színház feladata? Az internetet ellepő karanténvideók, táncok és éneklések szerinte egyfelől a gyász gesztusai, másfelől a kapcsolatfelvétel kísérletei. A második világháború és Vietnám után úgy kommunikáltak egymással a bebörtönzöttek, hogy a celláik falán kopogtattak. Nem az üzenet tartalma volt a fontos, inkább az, hogy ezekben a pillanatokban együtt voltak, osztoztak az időn. Bogart a szamizdatot hozza példaként, amit egy speciális hatalmi, politikai helyzet hívott életre. Ugyanígy meg kell találnunk azt a kifejezési formát, ami által újra kapcsolódni tudunk egymáshoz, újra le kell tenni a színház alapjait, újra kopogni a falon és feltenni a legfontosabb kérdéseket: Ott vagy? Hallasz engem?

Robert Brustein mondta, hogy három dolog kell a jó színházhoz: szenvedély, technika, és mondanivaló. Most a technikát keressük, mert arra, hogyan térhetünk vissza a világba, még nincs megoldás. A színházhoz a minőségi figyelem a legfontosabb, és most inkább figyelni tudunk, mint alakítani az eseményeket. A színház a rezonancia művészete. Nem kell mindent megértenünk, sőt az a jó, ha van olyan rétege az előadásnak, ami az érzékeinkre hat, ami egy új, ismeretlen világba kalauzol minket. Elmeséli, tizenöt évesen egy ilyen élmény miatt határozta el, hogy színházzal fog foglalkozni, amikor látta Adrian Hall Macbethjét a Rhode Island-i Trinity Theatre-ben, ahol a nézőtér körül 360 fokban játszottak a színészek, és boszorkányok jöttek elő a plafonból.

Amikor előadást nézel, nem csak a darab története érdekes, hanem az is, a színészek hogyan működnek együtt, mennyire tudnak figyelni egymásra – mondja Bogart, és az is, erre hogyan rezonálnak a nézők. Miközben minden darab arról szól, hogyan mond csődöt egy bizonyos szociális rendszer, egy jól működő előadásban és egy jól működő társulaton belül mégis megképződhet egy ideális társadalmi forma, melyben mindenkinek van részvételi lehetősége.