Hetvenötödik évadát tartja a Tompa Miklós Társulat, a legendák övezte Székely Színház hagyományainak folytatója és kései jogutódja. Ennek apropóján – a múlt idézése mellett – az együttes legújabb előadásait minifesztivál keretében mutatták be a közönségnek és a szakmának.[1] Az első produkció Ibsentől A nép ellensége volt KERESZTES ATTILA rendezésében. Ezt követően beszélgetett a társulat művészeti vezetőjével NÁNAY ISTVÁN.

– 1996-ban Kolozsváron színészként láttalak egy vizsgaelőadásban, az Ahogy tetszikben, s azóta figyelem a pályádat. Emlékszem első rendezésedre, a fergeteges tempójú, szeleburdi ötletekkel zsúfolt A képzelt betegre, és később is elég sok munkádat megnéztem. Karakteres pályaív rajzolódik ki előttem. Ha a kezdeteket nézzük, azt mondhatnám: Tompa Gábor-tanítvány vagy.

– Sepsiszentgyörgyön születtem, de a középiskolát már Kolozsváron végeztem, és ott jártam egyetemre is. Mi, heten jelentettük az első osztályt, magát az új egyetemi szakot. A tanári kar a társulat vezető színészeiből került ki, osztályvezetőnk Csíky András és Spolarics Andrea volt, de szinte az egész társulat tanított bennünket, emellett a színház majdnem minden előadásában játszottunk. A színház volt az egyetemünk, ott tartózkodtunk reggeltől késő éjszakáig, és ott dolgoztunk, ahol hely volt, folyósokon, irodában, próbateremben. Lázas évek voltak ezek. 1992-ben kezdtük tanulmányainkat, ugyanabban az esztendőben, amikor Tompa Gábor stílusteremtő előadása, A kopasz énekesnő megszületett. Tompa igazgatásának kezdeti évei voltak ezek, amikor az ő munkái is, más rendezőkéi is a változtatni akarás, az új nyelv keresése, a színház funkciójának újrafogalmazása jegyében jöttek létre. Megtapasztalhattam Tompa szenvedélyességét, megfigyelhettem, ahogyan próbál, ahogy a társulat ügyeit intézi.

– Színészként végeztél, de nem lettél színész.

– Tanult szakmámat lényegében soha nem gyakoroltam. Már a tanulmányaim alatt is inkább maga a szerkezet érdekelt, az, hogy ki mikor mit csináljon. Végzés után osztályvezető tanáraim azonnal felkértek tanársegédnek az egyetemre, és másfél évre rá született A képzelt beteg című vizsgaelőadás. Éjjel 11 után játszottuk. Tompa egy éjszaka megnézte, hozott egy üveg pezsgőt, gratulált, és pár nappal később megkérdezte, akarok-e egyet rendezni a színházban. Ez volt A fátyol titkai, és ettől kezdve rendezek.

– Rendezői kibontakozásodhoz kaptál segítséget, útmutatást Tompa Gábortól?

– Tulajdonképpen magamra hagyott, de ha megnézett egy próbát, mindig fontos megjegyzései voltak. Kimondatlanul arra tanított, hogy rendezőként milyen nagy a felelősség. Például A vadkacsa hihetetlen mellényúlás volt. Túl fiatal voltam még, túl kevés eszközöm volt ehhez az anyaghoz, és emlékszem, akkor Tompa ráébresztett, hogy már kezdetben miért indultam rossz irányba.

– A munkából tanultál?

– Igen. A megtapasztalás útján lettem rendező. Szerencsés voltam, hogy zöldfülűként egy fantasztikus társulatba kerültem, remek színészek és rendezők mellé, egy olyan színházi közegbe, ahol rengeteget lehetett tanulni. Közelről tapasztalhattam meg azt a forradalmat, ami akkoriban zajlott Kolozsváron, hogy a mérce nem az erdélyi szószínházi hagyomány, hanem az európai és a világszínház. Emellett azóta, hogy elvégeztem az egyetemet, tanítok (leszámítva a Szatmáron töltött három évet), és részben az órákon tanultam meg a színészvezetést, ott kísérletezhettem azzal, hogy miként lehet eljutni a semmitől egy gondolat megfogalmazásáig. De rendezővé válásomhoz nagyban hozzájárult, hogy végigélhettem Kolozsváron azt a fantasztikus korszakot, amikor ott olyan korszerűen gondolkodó rendezők dolgoztak, mint Vlad Mugur, Andrei Şerban, Silviu Purcărete, Mihai Măniuțiu és maga Tompa. Így lettem a kolozsvári iskola terméke.

– Nemcsak „termék”, de a színház működtetője, azaz aligazgató is voltál.

– Nyolc évig lehettem művészeti igazgató. De Gábornál erre a funkcióra nem volt szükség, ahogy most sincs rá szükség. Végső soron csak egy kivitelező voltam. Közvetítettem Tompa és a színház közt, amikor ő távol volt. A feladatok leosztása napi többórás Skype-beszélgetéseken zajlott. Tompa mindent tudott, és minden téren ő döntött, művészi kérdésekben szó sem lehetett arról, hogy az övétől eltérő nézet vagy szempont érvényesüljön, és épp ettől lehetett egységes a színház esztétikája. Ez kizárólag azért történhetett így, mert Gábor nagy kaliberű rendező, aki határozott és érvényes színházképpel rendelkezik.

Fotó: Bereczky Sándor

– Ez a kivitelezői szerep játszott közre abban, hogy végül elmentél Kolozsvárról?

– A magánéletem és a színházi létem úgy alakult, hogy egy idő után telítődtem, s úgy döntöttem: a saját utamat kell járnom. Ha maradok, nem tudtam volna kibújni Tompa árnyékából, s ez a helyzet hiába adott valamiféle védelmet, többre vágytam. De a mai napig úgy érzem, hogy Kolozsvár maradt a színházi otthonom. Nehéz például megnéznem ott egy előadást. Furcsa szorongást vagy inkább görcsöt érzek. Mintha egy részem odatartozna.

– 2009-ben tehát átszerződtél Szatmárnémetibe.

– Ahol viszont meg kellett fizetnem a tanulópénzt. Túl gyorsan akartam eredményt felmutatni, legalábbis a városhoz és a színház akkori állapotához képest. Úgy érkeztem oda, mint a kolozsvári iskola valamiféle követe, de eleinte nem mindenki értette ezt az új nyelvet. Nagyon jót tett, hogy muszáj volt a saját lábamra állni. A Szatmáron töltött három évben rengeteget dolgoztam, túl sokat is. Hirtelen megéltem azt, hogy egyedül kell helytállnom. Másként kellett készülnöm egy munkára, másként kellett átgondolnom a feladatokat, másként választottam alkotótársakat.

– Leszámítva Bodó A. Ottót, akkoriban állandó dramaturgodat.

– Igen, ő Szatmárra is követett, sőt, igazgatott is helyettem, amikor elmentem vendégrendezni. Utólag megértem, hogy ebből egy idő után elege lett, pedig ő volt az egyetlen bizalmi emberem. Húsz év alatt annyira megtanultuk egymást, hogy azt hiszem, ezt az interjút Ottó a nevemben bármikor meg tudná csinálni, ez viszont azt eredményezte, hogy a teljes szakmai egyetértésben már nem tudtunk érdemben vitatkozni, ellenpontot tartani egymásnak. Önálló rendezői létem igazán akkor kezdődött, amikor eljöttem Kolozsvárról. Addig mindig volt egy atyuska, aki kellőképpen vigyázott rám. Soha nem történt semmi nagy baj. Kolozsváron nem lehetett megbukni, hiszen nem volt bérletrendszer. Ha valami nem volt elég jó, játsztunk belőle kettőt, és levettük műsorról a darabot. Nem kellett elviselni a kínszenvedést és jogos számonkérést a társulattól és a közönségtől. Kolozsváron a kísérletezés szellemében volt tere annak is, hogy valamit elronthassunk anélkül, hogy bármiféle negatív következménye lett volna. Mindez egy nemes elitizmus, a művészet tisztelete jegyében rendkívüli alkotói szabadságot jelentett. Sokat segített az a sok minden, amit Gábortól tanultam, és egy idő után kialakult már az is, hogy a tanultakból mit nem tudok vagy nem akarok követni.

– Három év után azonban színházon belüli és kívüli konfliktusaid adódtak, és eljöttél Szatmárról.

– A színház zárt működésének velejárója, hogy kialakulnak érdekkörök, emberek magánjellegű problémáikat szakmai síkra terelik, és aki nem tesz kedvükre, azt megtámadják. Ezt a helyzetet így vagy úgy számos színházi alkotó és igazgató megtapasztalja. Ennek ellenére azt a csaknem négy évet sikertörténetnek tartom. Maradhattam volna, de kecsegtető volt a marosvásárhelyi ajánlat.

– Így hát 2012-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője vagy. Azt kaptad itt, amire vártál?

– Erdély majd minden színházában dolgoztam, mindenhol rétegződik a nézői igény, de itt nem. A vásárhelyi néző mindenevő. A hatvanezres magyarságú városban a függetlenektől a kabaréig legalább tíz előadói intézmény működik, és mindegyik telt házzal játszik. Ez valami egészen egyedi.

– Olyan színházat vettetek át, amely sokáig nem találta a helyét, a hangját, és a közönségét is elvesztette. Ma pedig azt látom, hogy tele vannak az előadások, és nagyon jól fogadja a közönség a produkciókat. A társulat jelentősen megfiatalodott (olyannyira, hogy nálatok sincs idősebb, sőt, jószerivel középkorú színész sem). A te munkáidban határozott folyamatosságot tapasztalok: amit Szatmáron elkezdtél, azt Vásárhelyen folytatod és kiteljesíted. Jól körülírható formavilág, pontosan fogalmazott gondolatok jellemzik előadásaid többségét. Ez a szatmári Három nővérre éppen úgy igaz, mint a legutóbb látott két Ibsen-műre, a Hedda Gablerre és A nép ellenségére. Minden elképzelésed megvalósult?

– Természetesen nem.

– De itt azt rendezel, amit akarsz.

– Igen. Az évad műsortervének összeállításában is szabad kezem van. Persze vannak olyan külső szempontok, amelyekkel kapcsolatban kompromisszumot kell kötnöm. Az nem jó, hogy két éve nincs költségvetésünk, hogy lassan kezdünk olyan munkákat is bevállalni, amelyeket nem szabadna, hogy pénz hiányában nem tudunk két hónapnál hosszabb távra reálisan tervezni. A nehézségek miatt két éve megtört egy ígéretesen indult fejlődési ív.

– Lehet, hogy ezt ti belülről így élitek meg, de a közönség aktivitásán és reakcióin ez nem érzékelhető. A megszorítások más színházakat is érintenek. Azoknál inkább észlelhető valamiféle nézői elfordulás?

– Nagyon fontos tapasztalatot szereztem arról, hogy a különböző városokban élő erdélyi emberek azok után, amiken az előző évtizedekben keresztülmentek, mit fogadnak be. Negyvenhat évem alatt megélhettem a színházban a hetvenes évek nosztalgiáját, a nyolcvanas években azt, hogy veszélyeztetve volt az egész közösség, és a színház maradt az egyetlen otthonos, szinte házibulihoz hasonló találkozóhely, ahol lehetett rejtett dolgokról beszélni vagy összekacsintani a szünetben. Ennek a pezsgésnek és ünnepnek a nosztalgiáját a nézők sokszor még ma is számon kérik rajtunk. Ezt nem szabad elvenni tőlük, mert ez sokak életének része. Ha el akarnánk venni, az olyan lenne, mintha azt kérnénk tőlük, hogy ne emlékezzenek a gyerekkorukra.

– De ma már aligha követendő a nosztalgiára épülő színházcsinálás.

– Persze. Amikor kezdtem a pályát, volt bennünk valami forradalmi vágy, hogy csináljunk olyan színházat, mint a lengyelek vagy, később, mint a németek. Az a baj, hogy ma nem tudjuk, milyen színházat kellene csinálni. Tanácstalanok vagyunk. Néha zavarba jövök, amiért kényszeresen foglalkozom régi, iskolás, fölöslegesnek tűnő hivatkozásokkal, miközben hihetetlen nézettséggel és szakmai visszajelzéssel jönnek létre olyan előadások, amelyek nem igényelnek semmiféle elmélyülést, szakmai megújulást vagy kíváncsiságot. Minden leegyszerűsödik. Az alkotó direktben reagál arra, amit lát, hall és érzékel – és ezt nevezik színháznak. Ez kevés. Azt tapasztalom, hogy megtorpant és lebutult a kísérletezés. Sokáig nem tudatosodott bennünk, hogy azok a nagy műhelyek, mint amilyen a Berliner Ensemble, a Schaubühne, a Piccolo Teatro, művészeti és kulturális oázisok voltak, aztán a magyar nyelvterületen minden kisvárosban megpróbáltunk létrehozni ilyen oázisokat. De ez egyfelől annak árán sikerülhet, hogy a színház eltávolodik a közegétől, s nemcsak a közönségét, de a szakmai hátterét is elveszti, így nem társadalmi párbeszédet folytat, hanem öncélú monologizálássá válik; másfelől viszont ha a színház igyekszik részben megfelelni a befogadói közegnek, és csupán kicsit provokálni, az azzal a veszéllyel jár, hogy hol semmitmondásba fúl, hol túlbillen az optimális határon, és minden fedezet nélkül csak provokál.

– Ha ilyen pontos a diagnózisod, hogyan tudsz továbbdolgozni? Márpedig évente két-három bemutatód van.

– Az egyik menekülési útvonalam az, hogy klasszikusokat veszek elő. Kihívásnak tekintem, hogy a drámairodalom nagyjaival megbirkózzak – igaz, egyeseknek túl korán mentem neki, például a Windsori víg nőkkel Kolozsváron semmit sem tudtam kezdeni. Nagyon fontos, hogy az ember csak olyan drámával dolgozzon, amihez van személyes kapcsolódása, ami őt személyesen érdekli. Évekkel később, amikor például nekifogtam az Éjjeli menedékhelynek, tudtam, hogy ez a mai emberekről is szól, de azt is, hogy ez a tradicionális, messzire visszanyúló mű nem lesz érdektelen annak sem, aki lassabb ritmusban él, másképpen viszonyul a valósághoz vagy a modernitáshoz. És sok ilyen mű létezik. Sajnos van egy olyan tendencia a színházban, hogy csak kivonatokat játszunk ezekből, mert félünk, hogy túlságosan megterheljük a nézőt fölöslegesnek tűnő, elidegenítő tartalmakkal. Ez tisztán kereskedelmi szempont: miért ajánljak olyat, amire a fogyasztó azt mondja, neki erre nincs szüksége, mert valamiféle „gyorskajához” van szokva?

A másik menekülési „útvonalam” a tehetetlenség: én csak a színházcsináláshoz értek. Jó esetben még legalább húsz év van hátra a pályámon, de már azon gondolkodom, hogyan kéne befejezni. Ahhoz már idős vagyok, hogy saját társulatot alapítsak, nem lenne energiám az adminisztrálására. Pedig annak talán lenne értelme, hogy tíz-tizenkét emberrel leüljünk, beszélgessünk, kísérletezzünk, és megfigyeléseket tegyünk arról, mit jelent ma a színház.

– Az előadás utáni beszélgetésen elhangzott: többé-kevésbé így kezdődtek A nép ellensége próbái is.

– Igen, tulajdonképpen ez történt. De ennek a fázisnak egy ponton meg kellett szakadnia, mert a repertoárszínházban a színészek nem merülhetnek el teljesen egy ilyen munkában, hiszen a következő hónapban más rendezővel, más módszerrel és más anyaggal kell dolgozniuk. Tehát ebben a struktúrában ezt csak részben lehet megvalósítani. Az egyetemen erre több lehetőség van. Ott megengedhetem magamnak, hogy a színész- és rendezőhallgatókkal közösen a meggyőződéseimet is megkérdőjelezzem. A színházban erre nincs idő, illetve ami az egyetemen megbeszélés, az a színházban kijelentés.

– Feltűnően ódzkodsz a kortárs szövegektől.

– Azt hiszem, ez elsősorban mentalitás kérdése. Engem jobban érdekel a klasszikusokban felfedezhető megannyi titok és rejtett tartalom, úgy érzem, ezekkel a szövegekkel pontosabban meg tudom fogalmazni a ma emberének egyetemes problémáit. A Facebookon futó híreket sem szeretem olvasni, így vagyok a legtöbb kortárs darabbal is.

– Magyar színházakkal dolgoztál, románnal nem. Miért?

– Az egyetemen dolgoztam román osztállyal, de színházban valóban nem. Felkéréseket kaptam, de mindig kibújtam alóluk: különös, hogy magyarul, sőt angolul is gond nélkül merek rendezni, de a románnal szemben – annak ellenére, hogy sokkal jobban beszélem, mint az angolt – valamiféle görcs ébred bennem, egyféle megfelelési kényszer,, hogy azt a nyelvet ugyanúgy kellene tudnom, mint a sajátomat, és ezt inkább elutasítom.

– Többfelé megfordulsz, nemcsak erdélyi, hanem magyarországi vidéki színházakban is rendezel (Szegeden például hetedszer, épp a Parasztoperát viszed színre[2]). Látsz-e különbségeket e társulatok munkájában? Milyen nehézségekkel szembesülsz itt vagy amott?

– A szegedi rendezéseim három igazgatói érában születtek, ami azt jelenti, hogy a társulat folyamatosan változott. De egyetlen munkán belül is végtelen mentalitás- és munkamódszerbeli távolságok vannak a színészek közt, akiknek hónapról hónapra új rendezői nyelveket kell megtanulniuk magas szinten ápolni. Minden esetben igyekszem a nemtudás szintjéről indítani, és az egyénből dolgozni. Végtelenül nyugodt és csendes rendező vagyok. Kétségbeejtően az. A színészek megőrülnek attól, hogy csak igazítom, mondom, igazítom, mondom, és nem közlöm, hogy mi a jó, ki hol tart, pontosan mit kell csinálnia. Nincs mércéje egy jó alakításnak, a színésznek nem a tutit kell megtalálnia, amit ha elért, megnyugodhat: elérte a célt. Ez nem létezik. Inkább lebontani kell a feladatot, mint a színészre ráterhelni. Egy jó műből egy kellőképpen jó olvasattal magától értetődőek lesznek a feladatok, nem kell erőltetni őket. Gyűlölök spekulációkat, csinálmányokat kitalálni. Tudatos, szerves jelenlétről szól a színházcsinálás. A színészeknek azt hajtogatom, hogy ne előadásokat játsszanak, hanem a saját problémáikat éljék meg, azokkal azonosuljanak. Pontosan tudom, milyen az, ha egy rendező fejében pereg egy film, és addig teszi ide-oda a színészt, amíg a színész és a film egy képbe nem csúszik. Ezt nem nevezhetjük élő alkotásnak. Azt gondolom, a színész nem pusztán kivitelező, hanem egyenrangú partner az alkotásban.

– Ez szépen hangzik, de a színészek többsége ma inkább okoskodik, sokszor feleslegesen kérdez, s azt keresi, mit miért nem lehet megcsinálni. Ilyen körülmények között hogyan tudod a szerény és csöndes rendezői attitűdödet érvényesíteni?

– Épp a türelmességem következtében könnyebb egy adott ponton azt mondani, hogy mostantól így és így fogjuk csinálni, mert azt megelőzően a színészben nem alakult ki eleve ellenállás. Visszagondolva azt hiszem, nem volt igazi szakmai konfliktusom színésszel, és nem mondta senki, hogy azt, amit kérek, nem csinálja meg.

– Készülsz a Nórára, hátad mögött van A vadkacsa, a Hedda Gabler (kétszer is). Mi vonz Ibsenhez?

– Sokáig Csehov bűvöletében éltem. Vele folytattam valóságosnak tűnő párbeszédet. Ibsen azért vált közelebbi beszélgetőtársammá, mert kegyetlenebb, hiúbb, önzőbb, és ebből is fakadóan a társadalmat és az embert kegyetlenül kivesézi. Száraz a szövege, egyszerű, próbál nem hozzátenni semmi sallangot. Olyan tiszta formák születnek belőle, ami számomra otthonos. A kegyetlen emberszeretete tetszik nagyon.

– Többször dolgoztál Lengyelországban. Emlékszem, milyen lelkes voltál az Yvonne után. Milyen tapasztalatokat szereztél a lengyel színházakban?

– Még Kolozsváron, az egyik UTE fesztiválon ismerkedtem össze Tadeusz Bradeckivel, a katowicei színház akkori igazgatójával, akinek egy műhelymunkáján vettem részt. Ezt követően hívott az Yvonne, burgundi hercegnő, majd a Hamlet rendezésére. Opolében pedig később a Rómeó és Júliát vittem színre. Szeretek Lengyelországban rendezni, mert ott komolyan veszik a művészeteket, ott a színházi előadásnak tétje van. A lengyel színészeknek azt tanítják, hogy azért kell rendezővel dolgozni, mert az olyasmit fog kérni, amit még nem tudsz. És a színész provokálja is a rendezőt, hogy ezt tegye. A tizennyolc évestől a sírásót játszó nyolcvankét évesig. Ez fantasztikus! Csodálatos emberek. Szellemileg nem fáradnak el. Legalábbis azokra biztosan igaz ez, akikkel találkoztam, persze ez nem jelenti azt, hogy minden lengyel színész ilyen lenne. A rendszer a gyengébbet azonnal kidobja. Például annak a pályája elején álló fiatal színésznek, aki az Yvonne-ban a Herceget játszotta, aztán meg a Hamlet címszerepét, volt valami alig észrevehető beszédhibája. A Gombrowicz fesztiválon azért nem kapta meg az előadás a legjobbnak járó díjat, mert amikor ez a színész indulatosan és gyorsan beszélt, kitűnt a beszédhibája. A színház vezetőségétől kapott egy évet, hogy kijavítsa ezt a hibát, különben felbontják a szerződését. Ezzel szemben az opolei, most alakult társulatban több szerepre vendéget kellett hívni. Jobbnál jobb színészek jelentek meg a válogatáson. Megható volt, hogy többen tizenhat órás vonatozást is vállaltak, csak hogy bekerüljenek a produkcióba. Ott mindenki a próbákon is maximális erőbedobással vesz részt, kíméletlenek önmagukkal. Ehhez képest mi túl kényelmesek vagyunk, punnyadtak.

– A vásárhelyi társulatra is jellemző a punnyadtság?

– Már nem. Munkamorálból fakadó problémánk nincs. És ez nagyszerű. Ha jól van foglalkoztatva egy társulat nagy része – harmincöt színészt nem lehet, de nem is szabad egyformán foglalkoztatni, hiszen van, aki többet bír, van, aki kevesebbet, a képességek is különbözőek –, ha a többség jó kihívásokat kap, és érzi a fejlődés perspektíváját, akkor minimalizálódnak a feszültségek.

– Hogy látod a jövődet?

– Távolra nem tervezek. Itt körülbelül két évig tart a mandátumom. A magam naiv módján azt gondolom, hogy ha a jelenemet elég komolyan veszem, akkor megteremtődnek a későbbi lehetőségek is. Amennyiben lehetséges, maradnék a társulat élén, hiszen a színészek felét én hívtam, és ez felelősség. Olyan csapat állt össze, amelyikkel még lehetne öt évet dolgozni, mert most elkezdődhetne valami, egy lényeges és termékeny korszak. Ugyanakkor szakmailag az lenne a következő kihívás, ha szabadon válogathatnék társulatok és munkák között. De a szabadúszás azt jelentené, hogy nem lennék otthon, és nem gondolom, hogy a szakmám oltárán fel kéne áldoznom a családomat.

[1] A tervezett hat előadásból azonban baleset, illetve a koronavírus-járvány következtében elrendelt színházbezárás miatt csak hármat lehetett látni.
[2] A koronavírus-járvány miatt a bemutatóra a kitűzött időben nem került sor.