Hetvenötödik évadát tartja a Tompa Miklós Társulat, a legendák övezte Székely Színház hagyományainak folytatója és kései jogutódja. Ennek apropóján – a múlt idézése mellett – az együttes legújabb előadásait minifesztivál keretében mutatták be a közönségnek és a szakmának.[1] Az első produkció Ibsentől A nép ellensége volt KERESZTES ATTILA rendezésében. Ezt követően beszélgetett a társulat művészeti…
Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.
Csakhogy ez az este, itt és most – földgolyót behálózó, szociális esemény. Nem várnánk így talán, ha nem volna a színház orvosilag „tiltott gyümölcs” ma, s nem éreznénk némi titkos büszkeséget, hogy – egyelőre – kicseleztük a bajt. Együtt vagyunk.
A Részegekben azt láttam színészrelációban, hogy Afrim sokat markolt, keveset fogott: nem volt olyan tétje az előadásnak, ami arányos lett volna a színészek odaadó munkájával. Ez bennem felerősítette a túlvezérelt rendezői hozzáállás gyanúját, azt, hogy a drámáról a rengeteg elvégzett munka ellenére is aránytalanul keveset tudott mondani a társulat, márpedig ez az anyag igenis kínálja…
A színházgyár működése már csak ilyen, az idő múlásával egyre sűrűbben működteti a rutin a kutatás és a meglepetés helyett. Bonyolultabb és izgalmasabb a helyzet, ha egy város olyan szerencsés helyzetben van, hogy egyetlen repertoárszínház helyett tucatnyi kisebb-nagyobb, több műfajban, több (színházi) nyelven alkotó csapat rajzolható fel a virtuális színháztérképére.
…szembefordul „a korábbi heroikus, az erőszakkal szembeni küzdelemből mindig diadalmasan és szépségesen kikerülő performerek győztes, heroikus én-képével, illetve a fitnesz-ipar manipulált paramétereivel”
…a láthatóan eredményes művészi teljesítmény nyilvánvalóvá teszi, következetesen építkező társulatról van szó.
„Ez csak színház”, sugallja a befejezés, de lehetne akár a mi életünk is.
A találkozó a városban keveseket érdekel, a zenés show meg sokakat.
