Szeptember 6-án kora délután kaptam a hírt: kilencvennegyedik életévében meghalt Orosz Lujza, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, az erdélyi és magyar színészet kimagasló egyénisége. Augusztus elején beszéltem vele utoljára.

Szophoklész: Antigoné. Rendezte Márton János (1959). Fotó: Szabó Dénes

Viszonylag későn találkoztunk, 1986-ban, amikor – egészségi állapota miatt – már kilenc éve nyugdíjba vonult. De annak ellenére, hogy látása romlott és a járás is egyre inkább nehezére esett, időnként még játszott, sőt filmezett is. Én csak az 1989 utáni szerepeiben láthattam. Korábbi alakításait, az 1948-as pályakezdéstől eljátszott több mint nyolcvanat, nem. Pedig közel két évtizeden át elég gyakran néztem előadást Kolozsváron, ám nem volt szerencsém: egyikben sem játszott. Persze, hallottam, tudtam róla, Haragtól is, színésztársaitól is, és felfigyeltem rá több magyar filmben. Mindenekelőtt Fábri Zoltán 141 perc a Befejezetlen mondatból megtörhetetlen hitű és tartású munkásasszonyára és Gaál István Legátójának Zorkóczy Franciskájára emlékszem – ez utóbbiban, örömére és megelégedettségére, Tolnay Klári és Dajka Margit voltak a partnerei, akiket gyerekkorától bálványozott.

„Hűséges természetű vagyok”, nyilatkozta az 1996-ban vele készített interjúmban, s valóban: negyvennyolc éves színházi pályája során mindvégig a kolozsvári teátrum tagja maradt. Mielőtt a színi hívatást választotta, a szilágysági leány a kolozsvári konzervatórium ének szakára iratkozott be. Később legendás tanáraitól, Kőműves Nagy Lajostól, Poór Lilitől, Delly Ferenctől, Kovács Györgytől és Senkálszky Endrétől (aki aztán évtizedekig volt partnere, sőt igazgatója és rendezője is) elsősorban a szép és kifejező beszéd fontosságát tanulta meg. E kettős indíttatásnak köszönhetően Orosz Lujza művészetét elsősorban a különleges, mély hangja és megszólalásainak zeneisége jellemezte.

Katona József: Bánk bán. Rendezte Tompa Miklós (1971). Fotó: Szabó Dénes

Emberi és színészi alkatából adódóan elkerülték a naiva-alakok, de a vampok is; elsősorban karakterszerepeket játszott, cselédlányokat, munkás- és parasztasszonyokat. Már az akadémián is öregasszonyokat vagy tragikus hősöket alakított. Élete során háromszor lehetett a Bánk bán Gertrudisa (először még akadémista korában), a színház görög klasszikus sorozatában számos nőalakot formált meg. Egyik legnagyobb sikere a Trójai nők Hekabéja volt.

Pályája elején és végén többször rendezte őt barátja és volt osztálytársa, Harag György. Utoljára 1982-ben Lőrinczi László A szerető című drámájában. Gonosz anyóst játszott, egy epizódszerepet, de Harag azt akarta, hogy ez a fiatalok életét megkeserítő vénasszony az egész előadás alatt legyen a színpadon. A rendező egy ócska karosszéket tétetett be egy sarokba, hogy özv. Ágostonné ne zavarja a többieket, mégis mindvégig fenyegetően jelen legyen. Az alakításról a kritikus, Kacsír Mária így írt: „Ott ül »balra hátul« egy magas támlájú karosszékben, mint egy múmia, mint egy elmúlt világ kövülete; jóformán meg sem moccan, csak néhány közönséges és semmitmondó szót motyog maga elé. Aztán a múmia élni kezd, mozog, beleszól, kérdez, tanácsol, még gondolkodik is, bár csak magáról, mert a személyén kívül egyéb nem érdekli. S mégis – csodák csodája –, mintha a szeretet parazsa is fel-felizzana benne, ha a fiáról van szó. És hangja is van, nemcsak motyogni tud és siránkozni, de veszekedni, gonosz célzásokat tenni és nevetni, sőt énekelni!”

Kao Hszing Csien: A buszmegálló. Rendezte Tompa Gábor (1989). Fotó: Birtók József

Harag halála után Tompa Gábor deklaráltan mestere szellemi hagyatékának folytatójaként lépett az örökébe. Nemcsak a mű aktualitása, hanem a Harag iránti tisztelet és emléke előtti főhajtás is motiválta Kao Hszing Csien A buszmegálló című darabjának bemutatóját, amelyben Orosz Lujza egy egyszerű, józan gondolkodású, bölcs öregasszonyt játszott, aki a többiekkel együtt várja a soha meg nem érkező buszt. A (még oly bizonytalan) jövőbe vetett megtörhetetlen hitet képviselte, a bajok és nehézségek leküzdhetőségét sugallta alakításában Lujzika – ahogy a színháziak és nem színháziak hívták Orosz Lujzát.

Utolsó három bemutatója közül Camus A félreértésében Az anyát játszotta, Spiró György Az imposztorában az anyaszínésznőt, Csirkefejében a Vénasszonyt. Különböző karakterek, de mindegyikükre jellemző a körülményeket legyőző belső erő. Az imposztorban cinkos egyezség van a két idős művész, a színésznő és a főszereplő, Bogusławski között, ami mögött ott érezni a hajdani osztálytársak, Orosz Lujza és Ács Alajos közös múltját, színpadi találkozásuk élményét is. Lujzika a Csirkefej Vénasszonyaként egyszerre hétköznapi kisember és klasszikus tragédiák hősnője volt. Visszafogott, csaknem eszköztelen alakításában a macskája elvesztése miatti gyászát nem tárja a világ elé, de miután megrendülten faggatja a Tanárt Isten létezéséről, profán gyónása az Istennel való keserű és számonkérő perlekedéssé fokozódott.

Földes Mária: Baleset az Új utcában. Rendezte Harag György. 1963. Fotó: Szabó Dénes

A Camus-darabban egy szörnyeteget játszott, aki a fogadójába betérő utasokat – pénzükért – elteszi láb alól. Az Anya nem ismeri fel húsz éve eltávozott fiát, akire így ugyanaz a sors vár, mint a többi vendégre. Amikor rádöbben vakságára, Orosz Lujza szótlanul, a nézőknek háttal áll. Hosszú csend után alig észlelhető nyüszítés hallatszik. A színésznő hátizmainak tónusa megváltozik, testtartása megroggyan, s midőn a nézők felé fordul, az addig kemény, céltudatos asszonyból megöregedett, összetört, az életét is feladó lény lett. A színészi metamorfózis nagy pillanatának lehettünk tanúi.

Mindegyik szerepében, még a leggonoszabb asszonyokéban is, azt kereste: mi az, ami a figura gondolkodását, érzelmeit és tetteit indokolja, miért lehet őt megérteni és együtt érezni vele. Azt vallotta, hogy azért tartja harmonikusnak az életét, mert a karakterszerepeknek hála mindig más, sokféle és sokszínű embert formálhatott meg. Keménység és jóság, okosság és szeretet sugárzott minden alakításából. És nemcsak a színpadon volt ilyen, hanem az életben is.

Amikor először felkerestem, úgy fogadott, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Harag Györgyről kérdezgettem, de ő nemcsak róla mesélt. Mondandójában el-elkalandozott. Ömlött belőle a szó, beavatott az életébe, a munkájába, nem hallgatva el a magára mért belső parancs okozta lelki válságát sem: ha úgy érzi, hogy fizikai állapota miatt a színpadon nem teljes értékű az alakítása, akkor nem szabad folytatnia a színészetet. Ritka tisztánlátás és belső erő kellett ahhoz, hogy így is cselekedjen.

A félreértés. 1993. Rendezte: Tompa Gábor. Fotó: Temesi Zsolt

Ezt követően, akárhányszor mentem (vagy mehettem) Kolozsvárra, mindig meglátogattam. Mindannyiszor úgy éreztem, bizalmába, talán barátságába is fogadott. Beszélgetéseink során a gyerekkoráról, az akkori vidéki életről, a viszontagságairól és örömeiről-sikereiről, a pálya nehézségeiről és szépségeiről, a tanítás gyönyörűségesen terhes mivoltáról, a kolozsvári színház múltjáról, nagy öregjeiről „tanultam”. Eszmecseréinken szó esett a színház aktuális eseményeiről, bemutatóiról (amelyeket egy ideig még személyesen követett), az ottani, a magyarországi és a világ politikai történéseiről. Emberekről, művekről, élményekről és emlékekről. Lenyűgözött a memóriája, a tájékozottsága, a kíváncsisága és a nyitottsága.

És mindenekelőtt a toleranciája és az önironikus humora, amivel szemlélte a világot és önmagát. Időnként kibukott belőle egy-egy keserű, panaszos, a külső és belső körülményei miatt haragvó mondat, de kifakadásait öniróniával vagy önmagát korholó-karikírozó megjegyzéssel azonnal elütötte.

Azóta is tartottuk a kapcsolatot, amióta egyre kevesebbet járok Kolozsvárra. Rendszeresen hívtam telefonon, és Lujzika az évek múlásával sem változott. Ugyanúgy érdekelte minden, mint amikor még személyesen találkoztunk, tudni akarta, mi van velem, min dolgozom, kiket tanítok, mit csinálnak a gyerekeim, és én is tájékozódhattam a mindennapjairól, a testi nyavalyáiról (egyre gyakrabban a lelkiekről is) meg a lányairól, az unokáiról, a közös ismerősökről. Pletykálgattunk, vitatkozgattunk, nevetgéltünk.

Legutolsó beszélgetésünkkor is elismételte az oly sokszor hallott és önmagát is bíztató mondatokat: „Nem esem kétségbe, és nem akarok megkeseredni. A legkisebb jónak is mindig tudtam örülni. Miért tennék most mást? Meg kell találni a jót.”

Hiányozni fognak ezek a beszélgetések.