…erről szól a Thealter plakátjának pillangója: valamiféle önreflexión keresztül létrejött átváltozásról, alkalmazkodásról, aminek szerencsés helyzetben úgy esztétikai, mint gyakorlati hozadéka is lehet. Élni kell, még ha reánk szakadt is a mennybolt – mondaná Lady Chatterley…

Darvay Botond: Aperiodikus viselkedés(ek). Eduardo Kobra, brazil utcai művész a korona-világjárvány kapcsán egy szérumos üvegcséből kiszabaduló Morpho-lepkék sokaságával ábrázolta azt a kutatómunkát, mely tudósok és orvosok folyamatos kísérletezéseit allegorizálja az oltóanyag előállítása kapcsán. Brazíliától keletre, Szegeden, a 30. Thealter fesztivál (színház, zene, kiállítás, akadémia) kárminpiros plakátjának fókuszában egy pillangó állt, és a fej-tor-potroh helyett emberi alak képezte a rovar testét. Egy Morpho-imágó. Egymástól teljesen függetlenül a pandémikus krízishelyzetben repkedő lepkék szárnycsapásai, ha tornádót nem is idéznek elő (lásd Edward N. Lorenz pillangó-effektus teóriáját) felhívták a figyelmemet az aperiodikusságra: a járvány szülte korlátozásokra, illetve alternatívákra, hogy a részvételt igénylő színházi események milyen módon és formában építenek a nyitott vagy zárt terekben szájat és orrot eltakaró nézők jelenlétére.

Nagy Klára: A fesztivál le se tagadhatná, hogy egy világjárvány után/közben szerveződött. Akarva-akaratlanul erre emlékeztetett a kései programhirdetés, az, hogy a szakmai beszélgetések a Zsinagóga udvarából átkerültek az online térbe, vagy hogy az egész fesztivál maszkban zajlik. Számomra erről szól a Thealter plakátjának pillangója: valamiféle önreflexión keresztül létrejött átváltozásról, alkalmazkodásról, aminek szerencsés helyzetben úgy esztétikai, mint gyakorlati hozadéka is lehet. Élni kell, még ha reánk szakadt is a mennybolt – mondaná Lady Chatterley, a harmincadik Thealter egyik teltházas előadásának címszereplője.

Fotók: Thealter Fesztivál, Németh György. A Tágra zárt szemek próbája

DB: A Cola illatát is érezni maszkon keresztül. Az Ördög Tamás rendezésében bemutatott A Tágra zárt szemek próbájában (Dollár Papa Gyermekei – Trafó Kortárs Művészetek Háza / Budapest) a fiktív, a színészek által generált, a nézői valósággal szinte megegyező síkok ütköznek egymással. Egy készülő színházi előadás próbáiba nyerhetünk betekintést úgy, hogy közben mégsem próbát látunk, hanem egy finalizált produktumot. A hiperrealista keretek között mozgó feszes játék csavara az, hogy a színészek által megformált karakterekben civilségük egy szelete is ott áll: saját nevük. Akárhányszor megállítja a próbát a rendező (Rába Roland), mindig a színészek civil, valós nevének megnevezései révén kerülnek iktatásra az instrukciók és az ötletelések. Utasítások és parancsok: Vetkőzz le! Vedd le a pólót is! – üvölti Ördög Tamás. Kérdés, hogy ki üvölt ekkor: Ördög Tamás mint az előadás tényleges rendezője, vagy az előadásban alakított színész üvölt a rendezőre?

Az előadás civil szekvenciáit időnként elbizonytalanítják azok a szituációk, amikben az ügyelő/súgó (Urbanovits Krisztina) figyelemmel kíséri a szövegkönyvet. Ekkor a valósnak vélt akciók is fiktívvé válnak. Ahogyan vér sincs a padlón, mikor a színésznőt megütik, hiszen próba van – vagy mégsem? Fájt Láng Annamáriának?

A fiktív és valós között való lavírozás mellett élesen tematizálódik a tehetetlenség állapota is, mely a szereplők magánéletét és munkahelyi viszonyait is uralja. Szeretni és megérteni a lehető legegyszerűbben. A mennyezet neonfényei bevilágítják a teret, a rendezőnek álarcot kell viselnie, hogy beléphessen a lokálba. A helyszínen egy szado-mazo jelmezbe öltözött férfi várja, aki szintén maszkot visel. A nézők is teremben maszkot hordanak. Tehát mi is bemehetünk, minket is fogad a fekete kosztümös férfi, aki üvölti: Vetkőzz!

NK: Kelemen Patrik, Raubinek Lili, Szabó R. János Rambója a tudatos énkeresésről és reflexióról szól a 80-as évek maszkulin hősének netovábbján, a nyugati világ tenyészbika-figuráján keresztül. Az előadás elején behűtött Kőbányait kapunk, szkanderversennyel és Rambó-színezővel tölthetjük az időt. Aztán lassan összetörnek keretek, a toxikus maszkulinitás merészségét felváltja a belső félelemmel és szorongással való szembenézés bátorsága. Nehezen szétszálazható, hogy mit teszünk meg személyes motivációktól vezérelve, és mit külső, mindig többet akaró nyomás hatására. De pont a gyakorlatban derül ki az erről való filozofálás hiányossága: miközben a kortárs nyomás életemre gyakorolt hatásán gondolkozom, az alkotók pillanatok alatt berántanak egy helyzetbe, ahol több nézőtársammal együtt futva cipelem Raubinek Lilit, és hogy kitartásom bizonyítsam, természetesen eszembe se jut abbahagyni.

Az alkotók nem félnek vállalni sérülékenységüket, lelki és fizikai határaik feszegetése teszi őket követendő példává. Külön szép, hogy a maszkulinitás hatásának vizsgálatát az alkotók nem korlátozták le a férfi szocializációra, hatása nemi szerepeken átívelő. Esendő és bizonytalan az önmegértés folyamata, az alkotók egyszerre karikírozzák ki és ismerik el személyes viszonyukat a macsóság intézményeihez – maradandó pillanat, ahogy a közönséget megénekeltetik, és felcsendül az Eddától a Hűtlen.

Rambo

DB: Talán ez a legnehezebb: bevállalni valamit és szorongásainkat leküzdve, már-már perverz módon bizonyítani testünk számára, hogy valóban képesek vagyunk saját határainkat szétfeszíteni. A performatív elemekkel operáló előadás egyszerű játékokon keresztül demonstrálja az említett küzdelmet. Játéknak nevezhető az, hogy ki hány sört bír meginni az előadás ideje alatt, meddig színezzük a Rambo figurákat vagy netán meddig bírjuk tartani a farönköt, mely stafétaszerűen vándorol a nézők között. Bármeddig játszhatnánk, végezhetnénk a cselekvéseket, hiszen a három performer a játékok kategorikus lezárása helyett új eszközöket bocsát a nézők rendelkezésére, újabb és újabb cselekvés-sorozatokba invitálja a résztvevőket. A totális kimerültségig futhatnánk, cipelhetnénk a társunkat, stb. –  mindig van egy újabb játék és felejtve korábbi tevékenységünket, ismét bizonyítani akarunk.

NK: Ha már felvetetted korábban a lepkés tematikát: milyen jól illeszkedik a 30. Thealter (vizuális)profiljába a győri RÉV Színház, a FAQ Színház és a KB35Inárcs közös előadása, a Pillangó. A Tárnoki Márk által rendezett monodráma egy fiatal elítélt, Pillangó (Balla Richie) menekülését és kalandjait meséli el. Henri Charriére karaktere lassan Rejtő-hőssé alakul: a másfél órát kitöltő folyamatos szökések során néző legyen a talpán, aki követni tudja az eseményeket, így csakis Balla változó intenzitású alakításán múlik, hogy mikor laposodik el vagy épp pörög fel az előadás. Figyelemreméltó a díszlet, Kuti Letícia munkája. A fémrudakkal körülvett tér fogva tartja Pillangót, aki, bár akrobatikus ügyességgel próbál kijutni, legfeljebb börtöne széléig jut el. Ezzel párhuzamosan folyamatosan rendeződik a tér, a kezdeti káoszból helyére kerülnek a dolgok, akárcsak Pillangó fejében: a tér tisztulása egybeolvad a jellemfejlődéssel. Így aztán amikor végre kijut a ketrecéből, hiába is keressük az utcán: végre sikerült a szökés.

Pillangó

DB: Pillangó látványos repülése, a taps hiánya, illetve a nézők szabadulása a helyszínről felhívja a figyelmet arra, hogy óriási a tét szabadság és kényszeres fogvatartás között. A szabadulások és szökések kapcsán szeretném kiemelni Ördög Tamás rendezésében, a Lady Chatterley szeretőjében (Dollár Papa Gyermekei / Budapest) létrehozott szuggesztív látványvilágot. A fesztiválon töltött öt napom alatt ez volt az egyik legérzékibb színpadkép. Teljes sötétség, csak a terített asztalon sorakozó gyertyák lángja világít. A színes, pasztell színű inget viselő férfiak, aminek a látványa megidézi a burzsoáziát vagy akár egy stilizáltabb barokk zsánerképet, már-már a giccs határát súrolja. A térben keringő dohányfüst, a helyszínen található hatalmas tükrök (Nemzeti Színház balett-terme), a többé-kevésbé statikus akciók fokozzák a látott képek szexualitását és atmoszférikusságát. Az elektromos és az égés alapú fényforrások játéka szintén olyan eleme a produkciónak, mely rátapint a viszonyok illuzórikusságára, illetve a képmutatásokra. A szexuális vágyak irányítanak, cselekvőképességet adnak a szereplőknek. Amint neonfény lesz úrrá a termen, teljesen kiürülnek az asztalnál ülők között folytatott, amúgy is silány, ám magasröptűnek ható párbeszédek, és ekkor nem marad más hátra, mint az emberi test esendősége. Megfosztva, meztelenül rohangálva, kiűzetve a gyönyörből keresik a megbocsátást és a megértést.

Lady Chatterley szeretője

Csernovszky Márk műve is, a Hypersomnia – zenekari szvit bábokkal (Hypersomnia Ensemble / Budapest) a maga módján nagy volumenű képekkel bír: egy kisebb méretű szimfonikus zenekar, videóinstalláció, valamint a Wrochna Fanni által mozgatott bábok töltik be a teret. A kissé eklektikus világban a nézőre van bízva, hogy a látott elemek közül hova helyezi fókuszát: az apró bábok játékára és a zenére vagy a vetített képsorokra és a szerzeményre. Az állandó mozgások következtében (bábjáték, futó videó, a zenekar egyes hangszereinek a mozgása, a karmester vezénylése) inkább a hyposomia érzetét váltotta ki bennem az előadás.

Hypersomnia

NK: Az biztos, hogy a hypersomniához semmi köze nincs a Simorág TánCirkusz Ördögmese előadásának. A cirkusz archaikus hagyományát képviselik, amikor még a vásár sűrűjében – micsoda díszletet jelent a háttérben az Új Zsinagóga! – a mindentrejtő sátorból előbújó színészektől sokat lehetett megtudni távoli lényekről és közeli dilemmákról. A látszólag minden hangszeren (egyszerre) játszani képes Vázsonyi János jelenléte pedig csak megerősíti az illúziót, hogy itt bizony most varázslat következik. Számomra ekkor, a teltházat generáló szegedi családok jelenlétében vált világossá, hogy micsoda feladata, felelőssége van a Thealternek a helyi közösségben: az ingyenes előadással közszolgálati funkciót láttak el. A főszereplő ördögfiókák közösen körbejárják  a világot, hogy arra jussanak, jobb adni, mint kapni, és hogy érdemes túllátni az előítéleteinken, még akkor is, ha ördögfattyakkal is van dolgunk. Zoletnik Sophie, Kiss Gergely Geret, Vincze Marci, Simor Ágnes természetes kedvességgel játszanak, bűvölik el a kicsiket és a természetesen a kicsit nagyobbakat is. Értenek a maguk módján mindenhez, akrobaták, bohócok, zsonglőrök egyszerre, azonban semmit érne az egész, ha nem lenne meg az alkotók között ez az ördögfiókás csibészség.

Ördögmese

DB: A zsinagóga kapcsán fontosnak tartom a felvetést, hogy a helyszín és a helyspecifikusság valóban többletet és a hatások fokozhatóságát jelenti. Két előadásnál is éreztem, Hagyatéknál (Láthatatlan Csoport / Budapest) és Jég-doktrínák…-nál (Metanoia Artopédia / Szeged), hogy a Régi Zsinagóga tere rezonál azokkal a momentumokkal, amikben valamilyen formában megemlítik a zsidóságot. A Tárnoki Márk rendezte Hagyatékban Alice Miller lengyel származású pszichológus, gyermekkutató és fia, Martin kapcsolatára kérdeznek rá az alkotók. Martin (Rába Roland) projekciók által egy olyan anyát (Feuer Yvette) teremt saját létezésének terében, aki folyamatosan üldözi őt. Egy cselekvőképtelen nő, aki némán figyeli azt, ahogyan az apa módszeresen kínozza fiát. Miért titkoltad, hogy zsidó voltál? – kérdezi a fiú. Csend. A pár másodpercnyi hallgatás alatt mintha magába szívott volna a tér, és nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy zsinagógában ülök – még akkor is, ha az épület rendeltetéséből fakadóan ma már más funkciókat tölt be. Az anya vörös ruhájának színe megegyezésig hasonló volt a nézőtéri székek huzatjainak színével. Ahogyan testünk teljes tömegével nyomtuk a vörös anyagot, úgy telepedett rá a fiú az anyára, és fordítva, nyelt el minden izzadságot és küzdelmet a vörös anyag. Perovics Zoltán Jég-doktrínák rendezésében a helyszínnek köszönhetően hatványozódik a náci gyűlöletbeszédek, propaganda jellegű megnyilatkozások kegyetlensége és őrülete. Egy mechanikus óraszerkezet bábjai – lehetnének akár a szegedi Dóm tér órájának részei is – gyakorta kifejezéstelen arccal, fehér-fekete díszletekbe ágyazva  üvöltik a szélsőségesen fasiszta, megalázó, a népirtás magyar és német felelőseinek mondatait. Tűrjük, ahogyan az épület is tűri a „falhoz vágott” mérhetetlen verbális erőszakot. Kendőzetlenül tudatják velünk, hogy nézőként hol ülünk: az előadás kezdetekor és a végén megvilágításba kerül a zsinagóga frigyszekrénye.

NK: Akkor ezek szerint erről az előadásról teljesen mást gondolunk. Belőlem a Jég-doktrínák a vizualitás megkérdőjelezhetetlen hatása mellett se váltott ki mélyebb hatást, és ennek szerintem pont az esztétikájához van alapvetően köze. Az újabban egyre inkább előretörő, TGM-i értelemben vett újfasizmus korszakában az előadás nem vetett fel újabb kérdéseket, csupán a közismert kordokumentumok újramondása történt meg. Ennek következtében viszont nem kerültünk közelebb a démonizált, vagy ahogy te is írod, a mechanikus gyűlölet megértéséhez. Máshogy mondva, az alkotók a gonoszt ábrázolták, nem pedig a valamiért gonosszá váló embereket, annak ellenére, hogy az előadás bizonyos részeiből, például az előre kiosztott, precízen szerkesztett, a nézők toleranciáját tematizáló szociológiai kérdőívből mintha valami mélyebb társadalmi megismerés iránti vágy derült volna ki.

Jég-doktrinák