Elmondom, mit ne várjon az olvasó ettől a cikktől, ami a szegedi THEALTER Fesztivál helyét és helyzetét kívánja feldolgozni, vagy legalább megkísérelni értelmezni: objektivitást és távolságtartást, rideg tényszerűséget és tudományosságot. Helyette merőben szubjektív emlékidézést, a történeti háttér véletlenül sem teljességre törekvő felvázolását, a fesztivál elhelyezési kísérletét helyi, regionális és országos kontextusban. Ha nagyon akarnám, járhatnám…
Performatív gesztus a nézőtéren: ismét lendülnek a legyezők. Az előadásokban továbbra is domináns elem az alkotók érzékeny önreflexiója, emellett megfigyelhető a dokumentarista vonal sokszínűsége; a fikción keresztül a ‘90-es évektől a Dinnyeköztársaságig vezetnek (félre?) minket. Láncot tépni könnyű, na de virágot?
Az első három nap után sem ereszt minket a fesztivál, jobbnál jobb előadásokat látunk, melyek mind másképp, más szempontból megközelítve szólnak a máról. Lerombolják a csodákkal szemben felépített ideáinkat és a folyamatos jelenbe invitálnak. Itt vagyunk most. Minél több alkotóval készítünk interjút, annál többen emelik ki, hogy mennyire jó ismét élő közönségnek játszani.
Tíz nap, több mint harminc produkció és végre érintkezés, sokk! A világjárvány okozta korlátozások lazításának hevében van mit pótolni, kiváltképp, ha elmaradt színházi bemutatókról van szó. A 31. THEALTER fesztivál premier-dömpinggel és másfél év pótlásának szándékával várja a közönséget.
(…) az alcímek utalásai alapján – Szabadka, Szeged, Európa –, továbbá a trilógia koprodukciós volta miatt elsősorban arra számítottam, hogy bizonyos kérdések – nemzeti identitás, magyarságtudat, Európához való viszonyunk stb. – más és más nézőpontból való megjelenítése fog az előadások középpontjában állni, hogy a három helynév térbeli elmozdulást, nézőpontváltást, esetleg egy táguló keretet fog jelenteni…
…erről szól a Thealter plakátjának pillangója: valamiféle önreflexión keresztül létrejött átváltozásról, alkalmazkodásról, aminek szerencsés helyzetben úgy esztétikai, mint gyakorlati hozadéka is lehet. Élni kell, még ha reánk szakadt is a mennybolt – mondaná Lady Chatterley…
A szegedi Thealter harminc éves, a pandémia miatt a megszokott nyárközéphez képest idén később kerül rá sor. A fesztivál művészeti vezetőjével, Balog Józseffel Proics Lilla, a Thealter szakmai beszélgetéseinek egyik állandó részvevője beszélgetett.
…különösen fontos, hogy a helyi formációk is hangot és bemutatkozási lehetőségeket kaphattak. Nemcsak a kánon csúcsa számíthat izgalmasnak, hanem a függetleneken belül a még függetlenebbek, avagy a lokális társulatok, amelyekből számos működik Szegeden, ráadásul többségük csak részben foglalkozik hivatásszerűen színházcsinálással.
A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb.
Még két órája sem vagyok Szegeden, de már bekötött szemmel kell futnom katonák elől, akik lelőtték az apámat. Erősen kezdődik az első Thealterem. Bár nem kerültem többet olyan szélsőséges helyzetbe, mint a bOdyssey Escape című előadásán, az izgalmak megmaradnak. Mert ami az idén 29 éves Thealter fesztiválon töltött három napom alatt történt, az soha nem jó…
