Ez a 2020-as év igencsak monóra állította az emberiséget. Ne fogj kezet, ne adj puszit, ne öleld meg a másikat. Végy álarcot, az orvosoddal telefonon konzultálj, és egyébként is maradj otthon… Sajnos a 9. Monotánc Fesztiválról is sokan otthon maradtak. Mi, akik ott voltunk, és le-lecsusszantott maszkkal szürcsöltük a kávénk, láthattuk a Több, mit Ént, Dabóczi Dávid rendezésében, Deák Orsolya előadásában, illetve Újvári Milán SHOW-ját. 

A fekete kezek szürreális színpadán egy nagyon is reális, kedves alak Deák Orsolya. Kosztümje egy leheletnyit stilizált, ujjatlan overall. Valahogy nem illik bele ebbe a steril, fehér térbe, melyben felfújt gumikesztyűk hevernek felénk, a közönség felé nyújtózó ujjaikkal vagy épp segítségkérőn az égbe meredve. Pedig hatásos a kép, be is indíthat a nézőben sokféle asszociációt. Magam sem tudom pontosan, miért, a Több, mint Ént nézve először egy 1997-es pszicho-horror film, A kocka (Cube) jut eszembe tökéletes, megfejtésre váró labirintusával, ahonnan a főhös(ök)nek ki kell szabadulniuk.

Deák Orsolya is mintha stációkat járna be ennek a különös, fekete kezekkel pettyezett térnek vagy saját állapotának a feltérképezésében, megfejtésében. A rendező, Dabóczi Dávid egyrészt a hanggal, másrészt a színpad elsötétítésével jelenetez. Kezdetben mintha egy triangulum hangjai csendülnének föl Deák tétova, fürkésző mozdulataira. Ebben a képben a táncos leginkább a félelemmel teli rácsodálkozást jeleníti meg a számomra. Zsebeiből – jobbról is, balról is – előkerül egy-egy élettelenül ernyedt gumikesztyű. Vajon mi ez a gumikesztyű, mely hol simítja, hol üti a táncost? Szimbolizál valamit? Saját énjeit? Rémeket a múltból? Valószínűleg nem gyötörne a kérdés, ha a szürreális térben egy szürreális alakot látnék, mondjuk, maszkban. (Ha már mi, nézők is abban vagyunk…) Vagy hófehérre mázolt arcot, annál is inkább, mert a mozgásanyag némiképp a pantomimre hajaz. De Deák Orsolya nagyon is húsvér, nagyon is hétköznapi, s az általa megjelenített figura minden tekintetben mentes a túlzásoktól. Félelmeivel, frusztrációival együtt is emberi.

Több, mint Én. Fotó: Váradi András

A stáció végére az egyik kesztyű alaposan odavág a táncosnak, emiatt a különös, érinthetetlen, megismerni való tárgyak hirtelen saját indulatokkal rendelkező lényeknek tűnnek. Egyébként is nehéz nem személyt, nem embert képzelni a magányos, csonka kezek mögé. Két emlékezetes képet őrzök a különös gumikesztyűkről/kezekről: az egyik, mikor Deák égnek emelt arccal kezdi felfújni, levegővel megtölteni az egyiket. Ez a különös imagináció egy olyan embert mutat, akinek sötét sugarak csapnak ki a szájából. A másik egy kesztyű-csokor, melyet a táncos – mintha csak virágot szedne – egyenként gyűjt a kezébe a gyászos növénykéket nevelő rétről. A csokor egésze úgy hat, mintha Deák baljósan sötét madarat tartana fogva, nehogy elrepüljön. De váratlanul az egészet eldobja egyetlen, tökéletesen dagadó kesztyűért, ami hangos pukkanással semmivé lesz.

Ahogy az előadás finom feszültsége is. Az érzékletes, szürreális képet, a táncos és a kesztyűk kapcsolatát, az egész színpadi játékot – ha úgy tetszik, a labirintus rejtélyét – Dabóczi kioltja egy injekcióval. Úgy látszik, ez kortünet. Fehér köpenybe bújt orvos érkezik, s szurit nyom a hisztériás rohamot kapó nőbe. Kár érte. S kár az is, hogy bár Deák Orsolya szépen lemozogja a számára előírt mozdulatsorokat, nem tudok föleleveníteni egyetlen olyan pillanatot sem, melyben azt éreztem volna, hogy a szerepen túl felsejlik a táncos valódi arca, énje. Vagy legalább egy megtévesztésig hiteles maszk.

Újvári Milán remek szólóelőadása, a SHOW játékos, különös kommunikáció a nézővel, építkezés és átváltozás. Építkezés abban az értelemben, hogy az előadó megmutatja, láthatóvá teszi azt a folyamatot, melynek során egy arctalan senkiből (vagy valakiből) egy arccal (is) rendelkező valaki (vagy senki) lesz. Így megy ez a világban, nem kevéssé manipulálva a játékban nézőként részvevőket. És átváltozás, mert a bábállapotból végül megszületik a pillangó (nem mintha Újvári Milán pillangó-alkat volna). A SHOW színtiszta monotánc. Személyes hangvételű, közvetlen és rafináltan szuggesztív.

SHOW. Fotók: Bobál Katalin / bobal photography

Egy hétköznapi módon felöltözött férfi áll előttünk mikrofonnal és papírtasakkal a fején. Rajta két lyuk a szemeknek. De milyen kicsik ezek a szemek. Vajon mit lát, gondol, érez egy Papírfej? És mi, akik nézzük, mit érzünk iránta? Ha érzünk egyáltalán bármit is. A kezében tartott mikrofont közel viszi a mellkasához, karjához, jártatja testén. Hallanunk kellene a szívverését. Majd felénk irányítja, úgy, hogy hol ez, hol az a néző érezhesse magát megszólítva. Egészen hosszan játszik ebben a groteszk arctalanságban, néma csendben. Csak a levegőben ostorszerűen suhogó mikrofonzsinór metszi olykor a csöndet.

Erősen bizakodom, hogy nem ennyi a SHOW, hogy valami történik még, s nem maradunk ebben a provokatívan semmitmondó báb-állapotban. Valóban, Papírfej hirtelen a füléhez kap, letépi magáról a maszkot. Látszólag eggyel beljebb vagyunk, hisz többet látunk a táncosból, látjuk a fejformát, a nézőkkel való szemkontaktust sem akadályozza már semmi, de a száját továbbra is elfedi egy fekete ragasztószalag. Lát, hall, de beszélni nem tud. Mikor a tapasz lekerül, a feketeség helyén idétlen vigyor virágzik el, nem kevésbé lárvaszerű lénynek mutatva emberünket, mint amilyen Papírfej volt. Csak a szemek élnek szelíd ragyogással.

Egy erősen fizikai stációban Újvári fejen áll, kezével segítve magát, lábait a magasba emelni, majd megfeszíti a nyakát, s támasz híján pár másodperc múlva nagyot döndül a padlón. Újra és újra, a terem különböző pontjain ismétli meg a mutatványt. Mit szándékozik előhívni a nézőből? Csodálatot? Empátiát? Vagy arra a banális tényre hívja föl a figyelmünket, hogy a feje tetejére állt a világ? Én végtelenül magányosnak látom ezt a gravitációnak magát átadó, de zuhanásában is dolgozó, küzdő, megfeszített testet.

Egy újabb részben előadónk egy rá irányuló fénykörben jelenik meg, mint egy ünnepelt sztár, akit a közönség arról kérdezget, mit érzett akkor, amikor… Milán csak beszél, beszél, igaz, egy szavát sem halljuk, mert erős atmoszférazajt ont magából a hangszóró. Bárcsak tudnék szájról olvasni. A taglejtések, az egész testtartás egy szerény(kedő), de magára, teljesítményére büszke, arról egyre magabiztosabban nyilatkozó személyt mutat, akiben valahogy eltemetődött a valós személyiség. Az áll előttünk, akit számunkra teremtett magából. Majd bekapcsolódik egy stroboszkóp, s miközben Újvári tempósan mozog, a hirtelen felvillanó fény csak egy-egy pillanatot ragad ki a számunkra a táncfolyamból. Mintha csak ennyit lennénk képesek érzékelni az életből, egy emberből: fénnyel kitüntetett képeket, kivágásokat. Minden más a homályban, a sötétben marad. Én meg vágyom rá, hogy lássam a láthatatlant.

A befejező képben füst árasztja el a színpadot, s miközben a sejtelmesen körbeburkoló, fénnyel teli homályban az előadó levedli ruháját, s csak egy alsónadrág marad rajta, arra gondolok, hogy most kezdődhetne igazán a show. Most, amikor véget ért. Ja, nem. Ez maga a SHOW.

Mi? Dabóczi Dávid: Több, mint Én
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Alkotó: Dabóczi Dávid. Előadó: Deák Orsolya. Fény: Fogarasi Zoltán.

Mi? Újvári Milán: SHOW
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Előadó: Újvári Milán. Dramaturg: Laboda Kornél. Zene: Fancsikai Péter. Fény: Vida Zoltán. Díszlet és Jelmez: Kiss Julcsi. Fotó és videó: Várnagy Kristóf. Koreográfus: Újvári Milán.