Megkérdőjelezhetetlen szakmai elhivatottság, érzékeny energiák, finomra hangolt alakítások jellemzik a harmincat alulról súroló színésznőt. A szerb–magyar határ közelében, Kunfehértón nőtt fel. Versenyszerűen tornázott, zenei gimnáziumban érettségizett. Titkon színész szeretett volna lenni, gyógypedagógusi, orvosi hivatással is kacérkodott. Édesanyja adta be a jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. 2015-ben a Marton László, Forgács Péter, Hegedűs D. Géza vezette színészosztályban szerzett diplomát. A Katona József Színházban végzősként a Schilling rendezte Faust I-II. előadásokban, többek között Margarétaként debütált. Számos alakítással bizonyította kiemelkedő tehetségét: például az Emilia Galotti és a Jeanne d’Arc címszerepeiben, illetve legutóbb a Bocsárdi rendezte Tartuffe Mariannjaként. Az idei évadtól a Radnóti művészcsapatában folytatja.

Fotók: Szarka Zoltán

– Korábban azt mondtad, hogy a csenddel szeretnél hozzájárulni a karanténidőszakhoz. Mire tanított meg az elcsendesedés?

– Nagyon analizált belső munka volt számomra az elmúlt időszak, mintha boncasztalra került volna a fejemben az utóbbi tíz év. Sok minden történt velem szakmailag és magánéletileg egyaránt. A nagymamám mindig azt mondja, hogy „Kislányom, addig nincs baj, amíg saját magaddal szóba állsz!” Hát ezt tettem. Elképzelt interjúkat készítettem magammal és olyan emberekkel, akikkel sok mindent nem tudtam még kibeszélni.

– Miből fakad a hirtelennek tűnő váltás, hogy öt év után elszerződtél a Katonából?

– A szakmámmal kapcsolatos nyugtalanság, kíváncsiság, tenni akarás folyamatosan ég bennem. Nagy szükségét éreztem annak, hogy váltsak. Újrafogalmazódik bennem, hogy mi is ez a szakma, mit kell képviselnie a XXI. században, hogy nekem mi a dolgom, feladatom. Emlékszem, olyan erős osztályközösség alakult ki a Színművészetin, hogy amikor a Katonába szerződtem, hasonló családra vágytam. Visszatekintve ezek a vágyaim nem voltak relevánsak. Osztályfőnökünk, Marton László szerette volna, hogy a Vígszínházon belül az osztálytársaimmal együtt egy kisebb társulatot hozzunk létre, de akkor nem volt sok esély arra, hogy az egyetemen megtapasztalt függetlenséget és közelséget megőrizzük. A fiúk, ifj. Vidnyánszky, Vecsei H., Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth Andris együtt maradtak a Vígben. Mi lányok pedig szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába.

– Ascher Tamás hívott ötödévesen gyakorlatra a Katonába.

– Szerencsés, kegyelmi állapotban voltunk az egyetem utolsó éveiben. Voltak lehetőségeink, hogy megmutassuk magunkat a szakmának. Szerintem izgalmas és értékes előadásokat sikerült létrehoznunk, gondolok itt a Hamletre, Vérnászra, a Három nővérre vagy a Vízkeresztre, amit a Pesti Színházban játszottunk. Visszatérve, igen, Ascher Tamás hívott a Katonába, és én boldog voltam, hogy dolgozhatok Máté Gáborral, Gothár Péterrel, Zsámbéki Gáborral, Székely Krisztával és persze Ascherral. A színészképzésemből kimaradt az a fajta energia, látásmód, esztétika, ízlés, amit ők képviselnek. Sokat kaptam és tanultam a katonás rendezőktől, színészektől.

– Úgy tudom, eleinte nehezen illeszkedtél be a társulatba. Min múlott?

– Túl sokat vártam a színházamtól, volt valami romantikus tévképzetem arról, hogy majd megment, a testvérem, a családom lesz. Az egyetemen egymásért is voltunk, repesett a szívem, amikor az osztálytársam jól játszott, mert az arra sarkallt, hogy én is jobban játsszak. Hozzászoktam, hogy éjjel-nappal benn vagyok az egyetemen, ráadásul kollégistaként egész nap egymás nyakán lógtunk a társaimmal. Aztán megérkeztem egy rendszerbe, és már az is furcsa volt, hogy próbatábla van, hogy 10-től 2-ig van lehetőség próbálni a színpadon, utána pedig mindenki végzi a saját dolgát. Valószínűleg ebben az idősávban csúsztam el. Nem tudtam elképzelni, hogy színházon kívül mi mást lehetne csinálni.

– Befolyásolta a döntésedet a fejetek felett zajló kultúrharc, a Katona „zaklatószínház” megbélyegzése a kormányoldal részéről, a Gothár- ügy?

– Nem befolyásolt a kultúrharc, nem a politikai nyomás miatt váltok színházat. Úgy látom, hogy a külső támadás hatására inkább összekapaszkodtak az emberek.

– Nagy szerepálmod volt a Sirály Nyinája. Utólag visszanézve arra az előadásra, min csúszott el, miért nem jött össze a nagy egymásra találás a szereppel?

– Előfordul ezen a pályán, hogy egy adott feladatnál a színész nem tud kinyílni a lehetőségtől, hanem összeomlik. Azt éreztem, hogy minél inkább segíteni próbál rajtam a rendező, annál inkább hullik le a tollam. Amikor szabadságot és nyitottságot érzékelek, akkor könnyebben növesztek szárnyat magamnak. A Sirály volt az első közös munkám Ascherrel. Nem tudtam pontosan, mit vár tőlem, és lehet, hogy azt se, én mit várjak tőle. Inkább meg voltam rettenve a feladat súlyától. Tamás – talán érezve ezt a bizonytalanságot – nem bízott annyira bennem és Ötvös Andrisban.

– Az első nagy „dobásod” a Katona színpadán a kétestés Faust volt. Schilling Árpád munkamódszerén múlott, hogy teljesen birtokba vetted a színpadot?

– Árpád nyitott volt, semmit nem erőltetett. Az első találkozásunkkor elmondta, hogy szeretné, ha teljesen meztelen lennék az előadásban. Végül erre nem került sor, a próbák során mint lehetőséget vetette fel, hogy kipróbáljam. Sosem felejtem el a börtönjelenet próbáit, amikor Máté Gáborral vagy fél órán át nézték, ahogy az öngyilkossággal próbálkozom. Mindenfélét kitaláltam, a lelógó zsinórokba, villanyvezetékekbe tekeredtem, próbáltam a színpad szélével elnyiszatolni az ereimet. Nagyon vonz ez a fajta szabad légkör, amit később Bocsárdi Lászlóval tapasztaltam meg a Tartuffepróbafolyamata során. Azt hiszem, sok múlik azon, hogy egy társulat mennyire beszéli a meghívott rendező nyelvét, mennyire képes átvitt értelemben lemeztelenedni neki.

– Megfogalmaztad, hogy szeretnél nagyobb, nemzetközibb kitekintésben dolgozni. Mire gondolsz pontosan?

– Valóban, workshopokon szeretnék részt venni, beletekinteni különféle színházcsinálási módszerekbe. Nagyon örültem, hogy idén meghívtak zsűritagnak a kisvárdai fesztiválra. Rendkívül izgalmas, teljesen más értelmezésű, energiájú határon túli előadásokat láttam. Izgatnak a különböző színészi technikák, nem csak az európai, hanem a világ minden részéről érkező impulzusok. Egyelőre ugyan csak mondogatom, mert sokat dolgozom, és nehezen jutok el ilyen eseményekre.

– Eddigi legnagyobb szakmai, kritikai és közönségsikered a kamrabeli Jeanne d’Arc. Hegymegi Máté rendezése a hit különböző vetületeit járja körül Istentől a fundamentalizmusig. Te kiért, miért tudnál messzemenőkig kiállni?

– Azt gondolom, hogy mindenkiben van egy kis, kristálytiszta hang, amire nagyon kell vigyázni életünk végéig. Ezt a hangot vagy hitet naponta nyesegetik, bántják, gyilkolják. Ha elveszíted, vége van a világnak, az élet értelmének. Miben hinnék, ha például nem abban, amit az SZFE-hallgatók képviselnek az épület falain belül, a folyamatos fórumozással, demokráciagyakorlással. Milyen jó dolog lehet most színművészetisnek lenni, gondolom magamban, mert annyi minden történik velük, és annyi mindent tanulnak meg, hogy mire vége lesz ennek az őrületnek, a szakmán jóval túlmutatóbb dolgokra tesznek szert. És persze a hitem alapja a családom, a párom, és ha majd gyerekeim lesznek, a beléjük vetett hit nélkül elképzelhetetlen számomra a jövő. Otthonról is ezt hozom magammal. Olyan családban nőttem fel, ahol mindent megteszünk egymásért.

– A színészetbe vetett hitedet hova sorolod?

– A szakmai hitben számomra az a félelmetes és megrendítő, hogy a 21. században napról napra újra kell fogalmazni, miben hiszek, miért állok ki teljes mellszélességgel. Azt hiszem, nekem most a magánéletemben és a szakmai létemben is az a legfontosabb, hogy keressem és megtaláljam a balanszot, azt a fajta önazonosságot, ami után már bármilyen akadályt könnyen veszek és aminek a szabályrendszerén belül magabiztosan mozgok.

– Amikor te jártál az SZFE-re, milyen érdemi problémák merültek fel az oktatással kapcsolatban?

– Nekünk nagy mentsvárunk volt, hogy Marton tanár úr mindent megtett értünk, sokakat hívott hozzánk tanítani. Egyetemistaként háromszor is jártam Amerikában. Ha jól emlékszem, négy napot töltöttünk Debrecenben az osztályunkkal, ott többnyire Viktor Rizsakov és Vidnyánszky Attila előadásait láthattuk. A Novák osztályhoz „csapódva” én is részt vettem kórusként Fischer Iván Don Giovanni és Figaro házassága rendezésében. A Hamlettel voltunk Szabadkán és Szentpéterváron. Torontóban pedig egy kéthetes kurzuson vehettem részt az osztályunkkal Marton Lászlónak köszönhetően. Ezek mind olyan meghatározó élmények az életemben, amik nélkül sokkal kevesebb lennék. Nekünk jó sorsunk volt az egyetemen. De most eszembe jutott, hogy klassz lett volna, ha az Ódry Színpad többször lett volna szabad, és a beszédóráinkat ott tarthattuk volna meg, hogy gyakorlásként nagyobb teret kelljen bebeszélnünk.

– Hogyan éled meg azt, hogy a hatalom a színészeket is belekényszeríti a politika térbe?

– Fájdalmasan. Iszonyatosan frusztrált vagyok ettől a megosztottságtól. Kiveszik az emberekből az empátia és a kölcsönös tisztelet. Nem szeretem, hogy egymás torkának uszítanak minket.

– Az idei évadtól a Radnóti társulatához tartozol. Milyen érvek szóltak a Radnóti mellett?

– Jelenleg a Radnóti a főváros legbátrabban újrafogalmazó kőszínháza. Viszonylag friss társulat. Létrehoztak egy új játszóhelyet, a Tesla Labort, ahol olyan kísérletező előadások születnek, amilyenekre én is vágyom. Három bemutatóm is lesz ebben az évadban. A Don Carlost próbáljuk éppen, aztán jön az Egy csepp méz színpadi változata és végül Kelemen Kristóffal a Vadnyomozók. Az első hivatalos bemutatóm egy beugrás a 10-be, Martinovics Dorina szerepébe.

– Kishitű ember hírében állsz, holott üstökösként robbantál be, nemzedéked egyik legnagyobb tehetségeként számos szakmai elismerésben részesültél. Tart még az önmarcangolás, vagy már kinőtted?

– Örökre megmarad az önsanyargatás, vannak technikáim arra, hogy mivel kell premierek előtt pusztítani magam. Szerencsére kezdek leszokni erről, már csak azért is, mert egy legyengült szervezettel csak az instabilitást viszem magammal a színpadra. Négy évig pánikbeteg voltam, a szakdolgozatomat is ebből írtam. Amióta a mostani párommal vagyok, kezdek megerősödni. Amióta lelkileg jól vagyok, úgy érzem, hogy a színpadon is sokkal jobb vagyok. Ami a díjakat illeti, kétségkívül simogatják a lelkemet. Ugyanakkor feladat meg felelősség, hogy nem lehet elbújni, csak úgy evickélni, megúszni egyetlen estét sem.