A távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. Gergye Krisztián és Hód Adrienn, bár egy városban élnek, és mindketten a kortárs táncban alkotnak, sohasem dolgoztak együtt. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Őket kövessem vagy magamat?

Fotók: Bach Máté

Hód Adrienn: Induljunk kívülről. Neked milyen külföldi tapasztalataid vannak?

Gergye Krisztián: Te ebben mérvadóbb vagy, bár néhány benyomásom nekem is lett. A legerősebb az áthidalhatatlanság-élmény, ami egészen addig tart, amíg el nem kezdek máshol dolgozni. Én eseti szinten szoktam eljutni ilyen helyzetekbe, és olyankor azonnal bele tudok helyezkedni abba a furcsán laza elfogadásba, ami vár. A messziről jöttség, az ismeretlenség pedig még hozzátesz valamit ahhoz a szabadsághoz, amiben egyébként itthon is dolgozom.

HA: Egyébként éltél hosszabban külföldön? Tudom rólad, hogy Jáván tanultál.

GK: Az volt a leghosszabb – egy év, életem első külföldi útja. De akkor, kisfiúként, még abban is bizonytalan voltam, hogy akarok-e táncos lenni, még ha ez is volt az én egyetemem.

HA: És nem hiányzik az, hogy egy ideig innen távol élj?

GK: Persze, vannak helyek, ahol szívesen élnék, de jól benne vagyok itt munkákkal a világban – alkalmazott koreográfusként és a saját projektjeimmel –, amiket szeretek annyira, hogy maradjak. És jó kérdés, mert gyakran nekem is szegezik, hogy mi tart itt, hiszen a táncnyelv univerzális, és a többi. Negyvennégy éves vagyok, nem tudom, jó lenne-e valahol nulláról kezdeni, illetve kérdés, a nulláról kezdeném-e.

HA: Hosszan én sem voltam külföldön, de gondolkodtam, tudnék-e teljesen külföldön dolgozni. Nekem kényelmes, hogy itt van a bázis: bár nincs elég támogatás, de van egy műhely, ahova bármikor be tudunk menni régi barátokkal és kollégákkal, még úgy is, hogy abból nem lesz előadás, hanem fel lehet készülni mondjuk valamire, amivel adott esetben el lehet indulni egy külföldi munkára. Egyébként egyre kevésbé szeretek magam menni. Erőltetem is, hogy egy-egy külföldi koprodukcióba jöhessen velem dramaturg vagy zenész vagy táncos vagy alkotótárs. Kétszer-háromszor voltam egyedül és rettentő nehéz volt.

GK: Mitől?

HA: Partneri viszonyban dolgozom, olyan együttgondolkodós-beszélgetős módszerrel, ami sajátosan strukturált. Nekem fontos, hogy meg tudjam osztani a dilemmáimat. Bár nem beszélek meg mindenkivel minden lépést, de feltétlenül kell valaki, aki egy másik perspektívából gondolkodik velem. Amikor egyedül mentem, akkor a táncosok voltak és én. Ebből nem tud azonnal kialakulni az említetthez fogható partneri viszony, hiszen nem ismertem őket korábban. Egy próbaidőszak pedig kevés arra, hogy közben, illetve inkább korábban felépítsek ilyen munkakapcsolatot is. Persze voltak táncosok, akik hamarabb beengedték azt a módszert, ahogy dolgozni kezdtem velük, de attól még egyedül voltam mellettük. Egyszer csak videókat vettem fel és küldtem [Szabó-Székely] Árminnak vagy [Molnár] Csabinak, és velük beszélgettem meg, hol és miben vagyok elakadva. A másik stresszforrás, hogy egy társulat, amelyik vendégkoreográfusokkal dolgozik, ahhoz van szokva, hogy az adott ember visz egy kialakult formanyelvet, amit rájuk igazít. Így szinte biztos, hogy nem lesz nagy baj, mert ahhoz valami egész hasonlót fognak kapni. De én másképp dolgozom, és hiába láttak tőlem valamit, ami tetszett, egy év múlva már nem abban vagyok. Meg is történt már, hogy egy mozgásos előadás után a következő munka provokatív beszélős lett. Itthon azt csinálok, amit akarok, de ha vendég vagyok valahol, akkor tapogatózni kell, hogy ők mit is szeretnek abból, amit én csinálok. Ez a helyzet pedig elkezd befolyásolni, hogy egyáltalán kipróbálhatok-e valamit, ami aktuálisan engem érdekel – vagy menjek oda vissza, ami őket érdekli bennem. Ilyenkor tehát az is dilemma, hogy őket kövessem vagy magamat a megoldás felé vezető úton.

GK: Választottad már magad ebben a dilemmában? S ha igen, volt ebből konfliktusod?

HA: Arra jöttem rá, hogy ezt érdemes előre tisztázni. Egyszerűen megkérdezem, hogy kaphatok-e szabadságot arra, ami most érdekel, vagy gondolnak-e valamire, ami nekik fontos. Korábban ezt nem kérdeztem meg, és ebből adódtak kellemetlen helyzetek. Ez a megoldás egyébként az alkalmazott koreográfus-relációhoz közelít.

Kell egy kis balett vagy táncika

Fotók: Dömölky Dániel

GK: Érdekes, nekem is volt hasonló élményem. Felkértek Miskolcon, hogy csináljak egy előadást. Ismertem őket korábban alkalmazott koreográfusi munkából, rengeteg színházi előadásban dolgoznak, de végig is kellett járni a stációkat. Kérdezték, mikor fogunk táncolni, fogunk-e táncolni, és lassan meg kellett találni a nyelvet, amin beszéltünk. Ez mindig így van: meg kell találni adott helyzetre a beszédmódot – amiben segítenek azok, akikkel ismerjük már egymást. Amikor saját projektet csinálok, mindig van olyan ember, aki ilyen módon biztonságot ad. És lehet, hogy engem ez tart itthon. Nekem kell a kötődés, amihez hívhatok új embereket. Most a Soharózával dolgozom, akik kilencen vannak, és bár nem táncosok, de nem ijednek meg, ha például mozdulatlanságművészetet kérek tőlük. Minden munkánál mások a viszonyok. Alkalmazott koreográfusi feladatok közben is azt tanultam, hogy színésze válogatja. Amikor egy rendező azt mondja, ide kell egy kis balett vagy táncika, akkor az ember azt feleli, jövök, csinálom. Aztán kiderül, hogy baromira nem kell oda. Nem dolgozom sok rendezővel, de akikkel rendszeresen, azokkal már meg tudjuk beszélni, hogy itt vagyok koreográfusként, de kiderülhet, hogy a készülő előadásban mégsem kell tánc.

HA: Kikkel dolgozol gyakrabban?

GK: Alföldi, Keszég, Rusznyák.

HA: Milyen a színészekkel való munka?

GK: Velük mínuszból indulunk, de nagyon imádom ezt, mert kedvelnivaló emberek. Egyszer, tíz éve, amikor a Nemzeti Színházban dolgoztam a Mein Kampfon Rába Rolanddal, pont fent ültem a nézőtéren, amikor bejött Törőcsik Mari. Nem vett észre. Odament Rolihoz és azt mondta: ide ne hívjon nekem egy koreográfust. Akkor leintegettem, hogy már itt vagyok, koreográfus, de nem kell táncolni. Azt aztán úgy oldottam meg, hogy a többiek egy papírfüggönyt táncoltattak mögötte. Nem a Marinak kellett táncolnia, hanem a körülötte levő világnak. A színészek gyakran azzal kezdik: na, én nem tudok táncolni. Persze akik ismernek, azok már arra gondolnak, másmilyen táncra van szükség, mint amit elsőre a legtöbben képzelnek. Létezik pedig a színészek alkatára, dinamikájára, mozgásképességére, illetve -képtelenségére építő tánc is. Amikor ezt felismerik vagy elhiszik, utána már tudunk dolgozni.

HA: És akkor tudtok imprózni és kísérletezgetni?

GK: Arra azért nincs idő, sajnos. Egyre szűkebb az időkeret, amit úgy is nevezek: legyen kész. Sűrűbb esetekben takarítónőnek hívom magam, amikor az a dolgom, hogy tisztább legyen a kép, egyértelműbb a gondolat, amit a rendező láttatni szándékozik. Látok persze menet közben olyan mozzanatokat és színészeket, amiből kiderül: velük lehetne dolgozni. Ezt persze elengedem, mert világos, hogy arra nincs idő. Általuk viszont mégis bele tudok tenni olyan finom layert, ami dolgozni kezd, amitől a testek elkezdenek élni a színpadon. Ez néha csak térforma, vagy az, hogy valaki feláll, leül, hátat fordít. Azt azért szeretem, amikor erről partneri viszonyban lehet beszélni, és tudunk gellert adni a mozgással: akkor már volt értelme dolgozni.

HA: Én nem sok színházi munkában vettem részt és nem is érzem, hogyan lehet jól működni alkalmazott koreográfusként. Volt már konkrét dolgom, amit nyilván megcsináltam, azonban nem értettem, mit keresek ott és mit csinálok az egészben. De ezt úgy mondom, hogy meglehet, én nem voltam alkalmas arra a feladatra.

GK: Hát, igen, én is azt képzelem, hogy egy koreográfus az adott előadás rendezője is, mármint az ember a munkája során átcsúszhat olyan folyamatokba is, ami egyértelműen rendezés. Az pedig személyfüggő, ki mennyire szorosan ragaszkodik a kompetenciáihoz. Mivel sokat dolgoztam színházban – voltak időszakok, hogy jóval többet, mint saját munkáimban –, foglalkoztat is ez. Mostanában éppen úgy gondolom, hogy tényleg lehet jól beleigazítani úgy, hogy muszáj átfogóan dolgoznom az egésszel.

HA: Egyébként mennyi színházi előadásban dolgozol?

GK: Átlagosan négy-ötben, persze idén a covid miatt más, de amiatt minden más.

HA: Az nagyon sok. Én legfeljebb egy-két előadásban dolgoztam évente, de volt, hogy egyben sem, szóval lényegesen kevesebb a tapasztalatom. És a benyomásom, hogy mit keresek ott, az arról szólt, hogy ugyan kellett koreográfus, csak nem én voltam a megfelelő ember a feladatra.

Építem az egészet

GK: Te hogyan tudnád elválasztani az alkalmazotti munkát a szerzőitől?

HA: Nekem a filmekben sokkal kézenfekvőbb, mint színházban. Lehet, hogy ez törvényszerűen adódik a műfaji eltérésekből, mert a filmben jobban elválnak a munkafázisok, és sokkal világosabb a feladat, hogy nekem mit és hogyan kell csinálnom. Ha azt mondják: az ötvenes években vagyunk, koreografáljak meg egy női vetkőző burleszket, akkor az tiszta helyzet. Rá lehet menni a feladatra először kutatással. A Táncarchívumban Nemes-Jeles László A napszállta című filmjéhez is rengeteg anyagot találtam Halász Tamás segítségével – például századeleji meghívókat a táncmenüvel: mazurka, boston, polka, és így tovább. A menübe bele lehetett írni, hogy melyik férfi kérte fel előre a meghívó tulajdonosát. A gyűjteményben olyan tárgyacskák is vannak, amelyek behoznak egy világot, s persze rengeteg videóanyag is van. Már készülődés közben belekerülök abba, amiből lehet aztán dolgozni. Ez akkor is izgalmas, ha nem ismerem azt a formát, közeget, nyelvet, amivel dolgoznom kell. Most is dolgozom egy filmben, és amit emlegettem, 50-es évekbeli világ, szving, cha-cha-cha – és bár egyáltalán nem foglalkoztat koreográfusként a társastánc, nagyon is érdekel, hogyan lehet jól dolgozni egy ilyen anyaggal.

GK: Igen, ez az élményem nekem is megvan, amikor Alföldivel a János vitézen dolgoztunk. Azzal kezdtem, ha autentikus néptáncra vágyik, nem én vagyok az embere – a paródia-verzióját viszont meg tudom csinálni. Vagy a Passió, amit az Arénában csináltunk, 6000 néző előtt, aminek egy részét nyilván hoztam, de felkértem hozzá Kuglit [Kugler Zsoltot] street-dance szakértőnek.

HA: …most éppen én is behívtam valakit…

GK: …akkor ezzel te is így vagy: ha autentikus dolgot akar az ember, muszáj hozzáértő. Ezt a színességet nagyon lehet szeretni. Néha talán jobban is kedvelem az alkalmazott koreográfiát… de nem, ezt nem lehet összehasonlítani. Inkább jó tükör ahhoz, hogy le tudjam tenni az önmegvalósítási egómat. Hasznosnak érzem azt az állapotot, amiben ilyenkor kell dolgozni: azt, hogy nem sértődhetek meg, nem számolhatok a saját fontosságommal. Szoktam mondani próbán, hogy én ezt megcsinálom velük úgy, ahogy gondolom. Aztán ha a későbbiekben a rendező azt mondja, hogy valamit márpedig nem úgy kell csinálniuk, akkor legyenek nyugodtak, a rendezőnek van igaza, kövessék. Más kérdés, hogy valójában kinek van igaza – mindenesetre jó, ha a rendező tudja, mit akar. Arra szoktam kérni a rendezőt, ha nagyon más irányba mennék, mint ami a víziója, szóljon. Hasznos tapasztalat, hogy partnerségben kell tudni működni, és abba odaadni a lehető legtöbbet. Ezt úgy lehet jól csinálni, hogy az ember alaposan felméri a terepet – és ilyen szempontból tényleg takarítónőnek vagy pszichológusnak kell lenni –, hogy az adott körülményekből, résztvevőkből miként lehet erősíteni a rendezői elképzelést. És azt se bánom, hogy nem nekem kell a legnagyobb felelősséget vállalnom.

HA: Na, azt én is szeretem, ha nem nekem kell megmondani, hányra jöjjenek, hanem ott vannak, és ott a kellék és a ruha is. Ugyanakkor érdekes ez a kettős szakmai élet. Amikor elküldtem a CV-met annak az angol rendezőnek, akivel most dolgozom, röhögve felhívott, hogy mit akarok én ebből a filmből csinálni, amikor nekem semmi közöm ehhez a világhoz. A válaszom az volt, hogy tényleg szakértővel együtt dolgoznék, mert nem én fogom megmutatni, hogyan kell a cha-cha-chát járni, engem más érdekel ebben a munkában.

GK: …engem az is érdekelne.

HA: Persze, ilyenkor én is megtanulom minimális szinten ezeket a táncokat, Bóbis Lászlótól az alap szvinget és többit. És elmondtam, hogy azért pályázok a munkára, mert baromira érdekel abba a korba belemenni. Egyébként nem a társastánc része izgat, hanem leginkább a korabeli éjszakai lokál- és burleszkvilág. Elképesztő anyagokat lehet találni az archívumokban erotikával átfűtött előadásokról, amelyeket hihetetlen részletgazdagsággal építettek fel.

GK: Manapság tényleg nincs semmi efféle, a pornó mindent letarolt. Budapesten legalábbis minden ilyesmi bezárt – azt hiszem, az Orfeum volt az utolsó ilyen hely. Amikor Pozsonyban dolgoztam, és összebarátkoztam a táncosokkal, azt is megkérdeztem, miből élnek. Elmesélték, hogy van egy horror-táncshow, ahol éjféltől hajnal háromig fellépnek, művészként kezelik őket és korrekt fizetést kapnak. Ott még működik ez a fajta night-club.

HA: Szerintem Budapesten is lenne valami ehhez hasonlónak keletje.

GK: Persze, de ki fektet ebbe, ha vizezett vodkával is elég jól lehet keresni.

HA: Te mit éltél meg filmes melókban?

GK: Nem sokszor vettem részt ilyenben. Az egyik legnagyobb filmes munkám éppen most, Császi Ádám Háromezer számozott darab című filmjével érkezett. Tényleg érdekes volt, mert színházban rendszeresen dolgozó emberként ahhoz szoktam, hogy adott részletekkel dolgozzak alaposan, a koncepciónak támaszkodva. Itt pedig muszáj volt a kamera szemével néznem ahhoz, hogy a pici részletet jól tudjam csinálni, mert a nagy egész támaszát itt máshogy kell keresni. S ha nem találom meg, akkor az kicsiben sem jön létre. Azt például nehéz volt kitalálnom, hogy a koreográfiának melyik részletét és hogyan emeljük ki, illetve hogyan menjünk abba bele. Egy forgatáson nagyon más határokon lehet átlépni vagy nem átlépni, mint a színházban. Voltak kétségeim, hogyan is mondjam az operatőrnek, mit lásson. Aztán egyszercsak ott álltam, és magyaráztam, hogy kicsit menjünk arrébb, mert akkor onnan látszik az is… és akkor rám nézett, hogy te ki vagy.

HA: Hát, igen, megvannak a speciális érzékenységek, illetve amit mondasz, hogy sok a maradék. Építem az egészet, aztán jön a kamera, és olyan érzésem van, mintha egy hatalmas tésztából egyetlen pogácsát szaggatna ki. A többi, mint az ottmaradt nyers tészta, zuhan a semmibe. Jó, hát, igazából előre mondta a rendező, hogy ez háttér lesz, én csak komolyan vettem a feladatot, hogy mindenki olyan szinten legyen jelen, és készen, ami érdemes az egészhez.

GK: Nehéz előre felmérni, hogy mibe mennyi energiát érdemes fektetni… Az ember széttépi magát, amiből látszik egy kis körömlakk. Én ezt aztán el tudtam engedni.

HA: Igen, ezt én is megtanultam. Eleinte gondolkodtam: lehet, nem kellene ennyit beletenni? De azért nem tudom máshogy csinálni, mert nem lehet a látszó kicsiben olyan intenzitást odacsalni.

GK: Az ember megépít egy egész házat, hogy valaki kinyisson egy ablakot, amihez tökéletesen elég lett volna egy fal is. De ez mégsem kárbaveszett munka.

HA: A filmben azt szeretem, hogy elképesztően szervezett. A gyártásvezetők embertelen teherbírásúak.

GK: Azért az ijesztő is.

HA: Igen, akivel most dolgozom, úgy melózik, mint valami pitbull: napi négy óra alvás, azon kívül megállás nélküli intenzív munka. Aki így dolgozik, az szerintem pszichológiai értelemben függő.

GK: Izgalmas ez a gyár, az, ahogy az emberek magukra húzzák ezeket a szerepeket, és nem tudnak leállni.

HA: És a dilemma, amit említettél, hogy mennyire vagy mikor szólhatok bele, az is nagyon éles: megvannak az íratlan szabályok.

GK: Igen, tényleg lehetett is érezni: állunk a kamera mögött, egy pillanatra rám néz a rendező, hogy így oké-e. Mondom, szerintem nem, de érzem, hogy a határon járok, miközben nem tudom pontosan, mit meddig lehet húzni. És persze, tudtam jól, amikor szóltam az operatőrnek, azzal már átléptem a lehetőségeimet, de így elsőre ez jött. Ráadásul hajlandó volt megnézni, és azt mondani, hogy tényleg.

HA: Az jó. Nekem forgatáson a timing a fő stesszforrásom, az, hogy nem lehet eleget „vacakolni” – a film rém drága műfaj, nincs mit vitatni ezen. Nagyon elő kell készülni.

GK: De érdekes, mert néha meg úgy úszik minden, mintha nem is lenne idő. Előfordult, hogy olyasmit ismétlünk százszor, ami szerintem megvolt, ugyanakkor például a táncosokat egyszerűen nem lehet csettintésre átbillenteni egyik állapotból a másikba – csak mert nincs több idő rájuk. Rendkívül éles az, amikor hirtelen megérezzük, ez most az-e, aminek lennie kell. Tényleg olyan sűrűségű izgalma van, ami ellenállhatatlan, én viszont szerelmese vagyok a színház életszerűségének.

„Mi vagyunk a meztelenkedők”

GK: Azzal a közhellyel készültem, hogy mi vagyunk a meztelenkedők. Te nem unod ezt a provokátor-szerepet?

HA: Azt unom, hogy az újságírók erről akarnak beszéltetni, úgyhogy azt mondom, ez nem igaz minden előadásomra.

GK: Én meg azt szoktam mondani, hogy újabban azzal provokálok, hogy öltözünk.

HA: Igen, ez ráragad az emberre, és mást már nem is vesznek észre. De a táncosoknak ez még rosszabb: nagyon sokszor kérdezik meg tőlük azt, hogy érzik magukat, hogy le kell vetkőzni. A fiúk ezt hamar offolják azzal, hogy sehogy.

GK: Azért ez már nem akkora dolog egy táncosnak – inkább Magyarországon akkora téma. Egyszer a szolnoki színházban A kőszívű ember fiai koreográfiáját csináltam. A tervelfogadáson úgy kérdezték meg tőlem, hogy Gergye úr, öntől mire számíthatunk, hogy azt mondtam, tessék megnyugodni, a Baradlay-fivérek ruhában lesznek és nem fognak spárgázni. 2005-2006 körül az Egon Schiele művészetéről szóló előadásban ugyan Gresó Niki vállalta velem a meztelenséget, hiszen Schiele művei 70 százaléka akt. Akkor szembesültem azzal a kérdéssel, hogy férfialkotóként tényleg levetkőztethetek-e egy táncosnőt a színpadon. Ráadásul az volt még a helyzet specialitása, hogy Nikinek, mint kiszolgáltatott testnek nem volt szabad magától mozognia, csak én mozdíthattam, manipulálhattam. Ez egy elég improvizatív előadás lett, és a főpróbán egyszercsak ott hagytam a nézőkkel szemben, terpeszülésben. Csak pár ember volt ott, de akkor rájöttem, ezt nem tehetem meg. Egy meztelen női test és egy meztelen férfitest egészen más jelentéstartományt hordoz.

HA: Én nem érzek akkora különbséget…

GK: Bocsánat, pontosítok: férfi alkotóként nem tehetek egy női testet olyan helyzetbe, amely által a szeméremajkaiba látnak a nézők.

HA: De miért?

GK: Mert azt éreztem, hogy én így már kiszolgáltatom. De ez csak egy belső sugallatom volt – mert persze az ember bármit megtehet a másik beleegyezésével. Nálad nagyon aktívak a táncosok, és lehet, hogy soha nem találkoztál ezzel a dilemmával. Lehet, hogy az én kérdésem nem is meztelenségről szólt, hanem a tehetetlenségre kényszerítettségről? Inkább az önrendelkezés hiányáról szólt ez a rosszérzésem? A nemi szervekről gondolkodtam, hogyan jelennek meg a színpadon. Mivel a férfiak nem erektáltan táncolnak, így nem kötődik a nemi szervükhöz a szexus. Ezzel szemben egy meztelen női terpeszhez igen.

HA: Így értem. Aha.

GK: Szoktam mondani, hogy amikor levetkőzik a táncos a színpadon, akkor három-öt percre el is megy az előadásról a figyelem, mert a nézőknek idő kell, hogy detektálják, mi mekkora, milyen és a többi.

HA: Igen, ahogy mondod, a lényeg tényleg valahol ott van, hogy egy mozgásban levő vagy egy képben,  valamilyen helyzetben megálló. A feedbackekből viszont az jön vissza – férfiaktól –, hogy a női testeket szépnek látják, a férfitesteket pedig erőtlennek és kiszolgáltatottnak. De abban nem vagyok teljesen biztos, hogy az egyének mögött van nemek szerinti tendencia –, hogy a fiúk vagy a lányok vetkőztek le könnyebben. Számomra egy férfi és egy női test is ugyanolyan természetes meztelenül, nem érzek különbséget.

GK: Nem mindig egyértelmű.

HA: Igen, valószínű, hogy inkább csak egyéni eltéréseket tudunk.

GK: Ugyanakkor érdekes, hogy az ember szemérme hol kérdéses, és hol egyértelmű. Abszolút nem vagyok megrögzött ebben a műfajban, és ha mondjuk megpróbálunk alternatívákban gondolkodni, akkor ugyancsak sok minden lehet érdekes – kivéve a testszínű fehérneműk, mert azoktól sokkot kapok. Akkor vagy levetkőzünk vagy nem. Ruhában is meg lehet mutatni a kiszolgáltatottságot, ha adott esetben az a cél.

HA: Igen. Egyébként nekünk volt olyan meghívásunk, hogy a Pirkad című előadást szerették volna megmutatni, mert szépnek és mélynek találták… csak vegyenek fel legalább egy testszínű bugyit.

GK: És?

HA: Mondtam, hogy nem.

Amikor egy test szabadon megindul

GK: Ugyan sok munkádat nem láttam, de amit igen, abban feltűnő volt, hogy nagy teret adsz az improvizációnak. Szemben azzal, amikor régen táncolni láttalak, akkor feltűnően kötött formákban dolgoztál. Most hogy vagy ezzel?

HA: Nemrég csináltam Salzburgban fiataloknak egy előadást – van egy BODHI projekt, hat táncossal. Ez egy művészeti képzés, a SEAD (Salzburg Experimental Academy of Dance) utolsó, plusz éve. Az előadás első negyven perce teljesen kötött lett. Nagyon régóta nem csináltam ilyet. Az előadásaim általában persze úgy improvizatívak, hogy a struktúrát felépítem, és azon belül kell improvizálni – ami egyébként annyira zárt, hogy szinte ugyanaz megy le, csak a testnek van benne szabadsága. A test sokkal érdekesebb textúrákra és koordinációkra képes, ha van egy szabadsága. Soha nem lehet kottából elérni azt a teltséget, mint amikor egy test szabadon megindul.  Attól, hogy valamit lekottázunk, butább és kevesebb lesz.

GK: Igen, korlátozott lesz és egyszerűbb.

HA: Sokat kínlódtam, hogy akkor miért kell lekötni, de hát ez egyértelmű: többen tudják egyszerre csinálni, vagy kiszámíthatóbb a partnernek. Az is érdekelt, hogy egyik napról a másikra ugyanaz a dolog hogyan tud töltődni, erősödni – mert ez volt a tapasztalatom –, és a táncosok sem unták annyira meg. Persze ennek is megvan a hátulütője, mert amire lestrukturálódik pontosan egy mozgásminőség, az rengeteg idő, energia és félreértés. Az is izgatott ebben, hogy tetszik az, ha nem értem – nem értem idegrendszeri és formai szempontból sem. Az elmúlt tíz évben nem volt kötött dolog az előadásaimban, illetve a Grace végén a háromperces revü-finalé az volt.

GK: Akkor a salzburgi munkában miért csináltad kötötten?

HA: Egyrészt ennyi idő alatt nem tudok úgy dolgozni improvizációval, hogy az megálljon. A táncosokon nagyon sok múlik, és nem éreztem biztosnak, hogy a legjobb választás lenne ismeretlenekkel. Másrészt volt egy koncepcióm, ami egy tisztább irány volt, és így az tűnt racionálisnak, hogy akkor ne menjek be az erdőbe, mert lehet, hogy nem tudok kijönni. Négy hét után produkálni kellett.

GK: Én az Egon Schiele-előadással éreztem meg, milyen hatalmas kapacitásokat kapok az improvizációtól előadásról előadásra. Ez nekem a csúcsra emelte az élményszerűsége miatt az improvizációt. Előtte én is meghallottam azokat a rossznyelvű megjegyzéseket, hogy az impróban azt csinálnak, amit akarnak stb. – pedig ebbe az összes meglévő tapasztalatot bele lehet tenni. Továbbá szabad kapacitással lepi meg az embert, saját magát is, miközben azért azt is látom, hogy nagyon kevesen tudnak ezzel élni. Azóta viszont nagyra tartom.

HA: Nálunk a próbafolyamatok alatt nagyon sok szabad improvizáció van, amiből én szerkesztek.

GK: Igen, a cölöpöket le kell rakni, különben széttart az egész – több embernél végképp muszáj. Ha én táncolom, az én mozdulataim. Ha nem én táncolom, akkor kérdés, hogyan lesznek a mozdulataim máséi. És ettől az egész valami furcsa mímeléssé válhat, mert a test idomított lesz, és nem mond igazat. Persze nagyon izgalmas lehet egy adott koreográfián belül szabadon dolgozni. Most például dolgoztam [Feledi] Janival, és azt beszéltük meg, felállítok neki egy rendszert szabályokkal, amelyek bármikor felülírhatók – mert az is egy érvényes dolog, ha van mitől eltérni.

HA: Ez a legizgalmasabb: elindulnak egy szabály szerint, ami elviszi őket egy helyzetbe, ahol kérdés, mi fog történni.

GK: Igen, és az a pillanat izgalma, hogy alámennek-e a szabálynak, vagy megtörik azt úgy, hogy az aztán tovább is vigyen egy újabb minőségbe.

HA: Pontosan. Nézem, ahogy mennek a szabállyal, amiről tudom is, hogy nem fog érdekelni. De várom azt a pontot, amikor egy test reflektál az egészre, mert ott történik valami, ami viszont nagyon is figyelemreméltó. 

A nagyerdőben

GK: Mennyire vagy türelmetlen?

HA: Nagyon türelmes vagyok. Nagyon. Néha már bosszant, hogy olyan türelmes vagyok, mint egy ökör. A másik pszichológiai feladat a táncosokkal való munkában a kommunikáció. Megtanultam, hogyan kell mindegyik táncossal másképp dolgozni – meg kell tanulni őket. És az is érdekes, hogy akiket évek óta ismersz, tudod a habitusukat és tudod, hol milyen pontjuk jön egy folyamatban, hol fognak elfáradni, mitől borulnak ki. Így szoktam az első kis jelnél elengedni pihenni, pedig nagyon kéne dolgozni. De tudom, hogy mindenkinek jobb, ha azt tudom mondani, holnap te ne gyere, kapcsolj ki, menj el a Lukácsba. Nekem ez az egyik biztos örömforrásom: ha jól figyelek, és harmonikusan tudunk dolgozni úgy, hogy nem kényszernek élik meg, hanem a kedvük lelik benne.

GK: Nekem változó a türelmem és türelmetlenségem. Néha nagyon egyik vagyok, néha nagyon másik. Ha van egy forma, amiben elindul egy mozgás, és rá akarom hívni a figyelmet arra, ami felé lehetne menni – mármint amit én látok, de az ő rendszere még nem dobja ki tudatosan –, na, akkor nagyon nehezen tudom kivárni, hogy az elkapható vagy megőrizhető legyen, mint beazonosítható érzet. Akkor szoktam mondani magamnak, hogy most kussoljál, Gergye, mert az sokkal erősebb, ha nem én segítem hozzá. Persze lehet, hogy soha többé nem tudjuk azt visszaidézni, mert mégsem lett meg érzetnek. Hát, akkor az annak a pillanatnak a csodája volt. Mindenesetre van bennem olyanfajta tudatosság, hogy ne öljem meg a lehetőségeket.

HA: Ez nekem is probléma szokott lenni, de én is hagyom. Mondjuk, én felvételeket csinálok közben, azonnal nyomom a telefonomat, vagy sorozatképet csinálok. Figyelem, milyen a test tónusa, mi a dinamika, hogyan áll össze, miért tetszik: igyekszem nagyon gyorsan analizálni, és jegyzetelem is. Ez nem feltétlenül valami fizikális jellemző: lehet akár egy érzet is. Marcio [Kerber Canabarro] most Meg Stuarttal dolgozik, aki felvállaltan vezeti az improvizációt. A táncos elkezd mozogni – meséli Marcio –, ő pedig folyamatosan instruálja. És ha az illető máshova megy, akkor kimondja: elvesztettelek. Táncosként nem tudom, milyen érzés lehet ez… Bár az én metódusom is lehet ugyanennyire frusztráló, hogy amikor mindenki szabadon van eresztve, akkor nem biztos, hogy mindig megfelelő visszajelzést tudok adni.

GK: Hm… érdekes – ugyanakkor tudjuk, elég sok szemérmesség, óvatosság és túlféltés is dilemma lehet.

HA: Én azért óvatos vagyok a táncosokkal.

GK: Én is az vagyok, de néha elbizonytalanodom, vajon jól csinálom-e, és elő is fordul, hogy nem.

HA: Ja, hát, ilyen velem is előfordul, amikor jön valami, amit nem szeretnék – akkor eléggé beleállok, hogy ne.

GK: Na, most fogalmazódott meg bennem, mikor veszítem el a türelmemet. Amikor valaki mutat egy lehetőséget, és még fel is hívom a figyelmét, hogy abba az irányba még mi minden lehet, de van valami akadálya, hogy mégsem tud arra menni, és nem tudja kitölteni az adott lehetőséget, esetleg valami markírozottság érzetem lesz tőle, na, akkor. Pedig már megvan a teste, a tónusa, a lélektana, tehát megvan az állapota, már megtalálta, csak be kell menni azon a tárva-nyitva álló ajtón – akkor azt nagy hévvel mondani is kezdem. És akkor látom is rajta, hogy hagyjál békén – és akkor pontosan tudom, hogy elvesztettem a türelmem.

HA: Mert látod a potenciált, aztán mégsem lesz meg.

GK: Igen, nekem kívülről egyértelműen látható a lehetőség, amire le is csapnék – de nem mindig sikerül, és ott el tud menni a türelem, sajnos.

HA: Olyankor ez megtöri őket? Visszajeleznek?

GK: Jellemzően nem állunk meg, úgyhogy általában nincs is azonnali reflexió. Felhívom a figyelmüket, ha látok valami izgalmasat. Elmondom, honnan indult, milyen zsigeri pozícióból, de lehet, hogy ő nem úgy rögzítette, hanem csinál helyette valami mást, ami persze felvethet újabb lehetőséget. És ezen a módon felépülhet egy labirintus, amiből azért ki kell tudni jönni.

HA: Igen, én ezt nagyerdőnek szoktam mondani, amiben elindulsz többfelé, és lehet szerencséd is, de az is lehet, hogy a semmi felé haladsz, szerteszét, aztán onnan meg úgy jössz ki, hogy semmi nem maradt a markodban.

GK: Én olyan vizuális fogódzót vagy közeget, vagy teret vagy inspirációt keresek, ami már megad cölöpöket. Ha én improvizálok, rettenetesen izgulok előtte, hogy meg fog-e történni, aminek kell – hiába tudom, hogy nem tud nem megtörténni, csak be kell lépnem a kapun, és hagyni, hogy az Ariadné fonalammal végigmenjek. Közben meg kell tudnom magamnak engedni, ha elesek – essek el, ha elfáradok – legyek fáradt: a testemnek és a lelkemnek benne kell lenni abban az állapotban. Nem szabad engednem a kísértésnek, hogy én csak egy művész vagyok a színpadon, hanem életbevágóan fontos, hogy a test meg tudjon történni. Ha nem hagyom, hogy megtörténjen a testem, akkor furcsa szerepjáték vagy hazugság lesz belőle. Te hogy vagy a tempókkal? Mi érdekel jobban? A lassúság vagy a dinamika?

HA: Hát, baromi lassú, amin most dolgozom.

GK: Nahát, most én is ilyenben vagyok.

HA: Általában nincs ilyen tendencia vagy periodika a munkáimban, a tempót más valami határozza meg – de most ez van.

GK: A Soharózának kitaláltam egy nagy képet Magdalena Abakanowicz szobraiból és az életművéből – ő porhüvelyeket csinált, kiüresített figurákat. Most azt csináljuk, hogy a mozgások olyan lassúak legyenek, mintha nem is mozdulnának. Kész van a nagy rendszer, és pont csak erre a lassúságra nem jutott elég idő – úgyhogy most ezen gondolkodom, elengedjem-e. Az énekesek mellett hárman vagyunk táncosok: Téri Gazsi, Barabás Anita és én.

HA: Mi leginkább a Basse Dance-nál játszottunk a tempóval: a túlgyorsítottsággal.

GK: Megmondom, miért kérdezem: néha, amikor visszanézek egy improvizatív előadást, azt érzem, van egy pici pushinga produkálás felé, hogy mennem kell tovább, mert ez már nem köti a figyelmet, nem elég. Ezért kérdés, hogy bizonyos mozgásoknak, bizonyos jelenléteknek mennyi autoritása is van. Megengedhet-e az ember akkora autoritást, hogy attól az előadás kétórás vagy egyperces lesz? Hogyan lehet ezt a testidőt megteremteni egy előadásban, élesben?

HA: Igen, ez nekem is fel szokott merülni. A Szólókban például Marcio egyszercsak odafordul egy nézőhöz. Ezt egészen bátran kitolja időben, amiről néha nem is tudom eldönteni, nem unalmas-e a többi nézőnek. De nekünk fontos ez a találkozás, szóval nem mondhatom neki, hogy fél percnél ne legyen több – meg is beszéltük, hogy ezt ő viszi, ő tartja, ameddig érzi. El kell hinnem neki, hogy muszáj abban a helyzetben addig ott lenni.

Hogy van a szakma?

GK: Te még táncolsz?

HA: Nem. Néha workshopon bemegyek, de vagy tizenöt éve nem táncolok.

GK: Azt hittem, táncolsz. Nem is szoktad megkívánni?

HA: Nem. De néha az az érzésem, ahogy nézem a táncosokat, a nézésen keresztül megtörténik velem valami, tudod, mint a Feldenkraisban, hogy az elképzelt mozdulatokkal dolgozik az idegrendszered. Azért is nehéz azt mondani, hogy nem táncolok, mert olyan, mintha táncolnék.

GK: Érdekes, mert amikor láttalak, benne volt a jelenlétedben, mintha valami folyamatban lennél – ezért is kérdeztem.

HA: Egyébként most ezt a szvinget táncolom.

GK: Hülye kérdés lesz, de akkor neked most mi a tánc: az a sűrű, improvizatív jelenlét, amivel dolgozol, vagy tudomisén, a szving?

HA: Mindkettő az.

GK: Azért kérdezem, mert amikor a test megtörténik, akkor azt érzem, hogy az a tánc. Lehet, hogy nem is mozdul, de az a tánc.

HA: Igen, ezért is nehéz kérdés ez, mert a test csak tánc. Mostanában szoktam azon gondolkodni, hogy kell-e test. Tánc-e a mozgó függöny.

GK: Sokat bábozom, és erősen vonzódom a fekete fóliákhoz – minden második darabom tele van velük. Egyszer észreveszi a Greenpeace, mennyi műanyagot használunk, végünk lesz. Viszont azért olyan érdekes, mert önálló életre kel, a struktúrája jelentésesen rendeződik. Egyszerűen animálható anyag. A bábművészek azért tudnak a legjobban táncolni, mert sokat tudnak az anyagról.

HA: Igen, a bábokkal tulajdonképpen táncolnak.

GK: Így van – kivéve akkor, amikor bábot táncoltatnak: az jellemzően sztereotipikus lesz: ahogy a nem-táncos elképzeli, hogyan kell táncolni. Tulajdonképpen csak azt nem érzem táncnak, hanem valami imitációnak.

HA: Nekem tánc bármilyen mozgás, ami… ha, mondjuk, focisták játszanának és szimfonikus zene szólna, az tánc lenne.

GK: Ez szép. Most ezen a nemzeti vonalon elég nagyot is mehetnél ezzel.

HA: Minden mozgás, ami a megszokottságtól el van mozdítva: tánc.

GK: Szép. Tetszik. És mit gondolsz, hogy van a szakma?

HA: Szokott lenni lelkiismeretfurdalásom, mert van a FESZ és a Magyar Táncművészek Szövetsége, amiben mellékesen nem vagyok benne.

GK: … abban én sem.

HA: És van abban valami lustaság is, hogy nem tudom, miért, de szét van szakadva a szakma – és nemcsak kettőbe, hanem annál többfelé.

GK: Egyéni intézmények kézfogóinak vagyunk a szemtanúi, vagy direkt félrenézünk, hogy ne is lássuk, ami történik. Ettől függetlenül pályázunk az EMMI-hez, meg az NKA-hoz, néha nem is tudjuk, ki dönt felőlünk. De nem pályázunk az MMA-hoz, pedig lassan, ezzel az erővel akár oda is lehetne. Szerintem a táncos szakma majdnem személyekre van szakadva. Nagyon minimális a kapcsolódás, és még mindig, alapból bele vagyunk ragadva a csizmások – mezítlábasok – spicc-cipősök tagoltságba.

HA: Igen, ez régi történet.

GK: Régi, de azóta is nagyon minimális törekvés volt arra, ami ezt egy kicsit meg tudta volna mozdítani – szétbontani persze senki nem is akarta.

HA: Na, én ezért szégyellem magam kicsit.

GK: Hiába is dolgozok régóta, mivel én egy messziről, amatőr kezdeményezésből jött táncos vagyok, azt sem merem hangosan mondani, hogy a szakma része vagyok. Nekem nincsen ilyen diplomám, mert nem fejeztem be a koreográfus szakot: azt sem tudom, hozzászólhatok-e ehhez. A színházi táncról meg nem is tudom, micsoda – még a színházi kritikusok sok kategóriája közt sincs alkalmazott koreográfus díj.

HA: Neked egyébként van ambíciód, hogy változtass ezen?

GK: Voltak próbálkozásaim, igen. A FESZ-ben egy hétig még tisztséget is viseltem, de egy ember kevés az ilyesmihez. Azt érzem, hogy mindenki a saját territóriumán belül szeretné maximalizálni a szabadságot és/vagy pénzt, de oda már nem rak energiát, ahol valami átfogó, közös építkezés kezdődhetne. Az intézményi csapatok óhatatlanul érdekellentétben állnak a magánzókkal. Nemcsak anyagilag, hanem politikailag is. A táncos szakmai megosztottság az egyik legszilánkosabb szakmai megosztottság. Minimális esélyt látok arra, hogy ezen változtatni lehessen.

HA: Az aktuális nagy presztízsű szakmabeli vezetőkkel aligha lehet belevágni. Inkább fiatalokkal lenne érdemes kezdeni. Mi vagyunk a határ – úgy negyvenöt alatt lehetne ezen dolgozni.

GK: Akkor nekünk van még egy évünk.

HA: Vagy legalább egy szakszervezetet össze kellene hozni. Beszélgettem erről több táncossal is, hogy legalább egyezzünk meg minimumárakban, ami az alákínálásokat kezelné. És nyilván ennél sokkal több mindenre is jó lenne egy ilyen szerveződés.