Pilinszky a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszédes, drámaformájú esszéregényében Sheryl Sutton szájába adja azt a mondatot, hogy a művészet nem a valóság, nem is utánzás, hanem a valóság kitalálása. Kárpáti Péter, úgy tűnik, ezt kísérli meg A nagy kapitulációban.

A próbafolyamat alatti improvizációkból született szövegben a valóság és a fikció már elválaszthatatlan egymástól. Tudható, hogy nem Zsótér Sándor és Stork Natasa beszélget egymással Zsótér Sándorként és Stork Natasaként, és a beszélgetés maga is konstrukció, de mégis ép valóságot alkot, és valóságosabbnak látszik a regénybeli fiktív beszélgetésnél is. A könyvben, a Sheryl Sutton neve alatt elhangzó élményanyagok és gondolatok egy része tetten érhetően Pilinszkytől származik, és a kommunikációnak ezt a megírt flow-ját minimum akadályozták volna a nyelvi korlátok, Pilinszkynek és Suttonnek ugyanis nem volt igazán közös nyelve. Zsótér Sándor és Stork Natasa beszélgetése azonban akár meg is történhetett volna pontosan ebben a formában, illetve a Trafó színpadán meg is történik.

Fotók: Ofner Gergely

A kiindulás a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, az előadás ennek ellenére nem igazán dolgozik a regény szövegével – abból mindössze egy fejezet jelenik meg –, inkább annak szellemiségéből, motivációiból, atmoszférájából táplálkozik. Stork Natasa eljön Zsótér Sándor lakására, hogy a könyvről beszéljenek, amelyből előadást akarnak készíteni, és fel is mondja próbaképpen a tizenkilencedik fejezet önálló betéttörténetét, amelyet eredetileg Sheryl Sutton mesél el Pilinszkynek. Közben a szöveget, annak eszközeit és a szerzői kontextust értelmezik, és folyamatosan párhuzamokat keresnek önmaguk és a regénybeli “megfelelőik” között, de legfőképpen azt teszik, amit Pilinszky és Sutton: művészetről, színházról, az életről vitáznak és legendaszerűvé morzsolódott személyes történeteiket osztják meg.

Biztos voltam benne, hogy ez az előadás elsősorban a legalább kicsit bennfenteseknek lesz elsősorban érdekes, akiknek egyértelmű, kiket takarnak az anekdoták nagyvonalúan odadobott keresztnevei, és akik behatóan ismerik az alkotók, főként Zsótér Sándor pályafutását és krédóját. És megvan ez a típusú élvezete is az előadásnak, hogy két színész “saját magát játssza”, önmagáról oszt meg személyes, nem is súlytalan történeteket, de igazán az előadás erejét mégis a hiteles színpadi jelenlétükben és a magától értetődő, magával ragadó kapcsolódásukban látom, ehhez pedig tudni sem kell semmit, elég ott lenni.

Kettejük között van valami nagyon erős kémia. Benne van ebben az élethosszra imprintált tanár-diák kapcsolat, a ragyogó fiatal nő és az élete delén túljutott férfi archetipikus dinamikája és valószínűleg a személyes, kölcsönös tisztelet és kötődés is. Az előadás motorja a köztük lévő szüntelen, élő vibrálás, azt várjuk, mi lesz belőle, átlép-e valami határt ez a feszültség, vagy határátlépés lenne-e egyáltalán. Ha Pilinszky számára a regénybeli Sheryl Sutton az inverze, önmaga kiterjesztett része, akkor ez az alakmás Zsótér Sándor számára itt Stork Natasa. Hálóingszerű, fehér ruhájában, mezítláb nagyon fiatalnak látszik, kettejük viszonyában magától értetődő módon kerül az évődő, pimasz tanítvány szerepébe, aki már túlvan ugyan az elfogultságon, de most is elemi elfogadással viszonyul a másik felé. Zsótér Sándor pedig hiába mester és rendező, ez az előadás az ő megkonstruált énjét állítja Pilinszky helyére, és őt boncolja, eképpen ő tűnik sérülékenynek, megerősítésre, elfogadásra, talán egyenesen megváltásra szorulónak. A könyvbeli George Allen-párhuzam ürügyén kitér a szöveg arra is, hogy a fiatalok felé fordulás, a tanárszerep felvétele önmagában is küzdelem az évek és a kiábrándulás ellen, valamiféle öngyógyító mechanizmus.

Stork Natasa Sheryl Suttonnal ellentétben Stork Natasaként is jelen van, felismerhetőek a saját mondatai, de talán éppen az autonóm, öntudatos lénye által válik tökéletes, a férfi által felismert és közszemlére tett hiányosságokat, esendőségeket, sérüléseket kiegészítő alakmássá. Csizmás András zenéjének egyre erősödő, ismétlődő, szintetikus dallamai emelik ki a szűken mért csöndnek azt a pillanatát, amikor maradéktalan a kapcsolódásuk – ez szükségszerűen nem lehet csúcspont, csak egy esetleges, átmenet nélkül jövő és menő pillanat, amiről beszélni sem kell.

A színpadképben is megjelenik a meztelenségre törekvés. Üres, díszlettelen tér a Trafó színpada, ahol a színésznő elkezd kaján érdeklődéssel körbejárni és megjegyzéseket tenni a férfi lakására, és később is csak néhány díszletelem kerül elő. Veronika Keresztesová felel a látványért. A színpadnak az előadás nagy részében csak az elejét használják, de folyamatosan igénybe veszik a nézőteret, a lakás bejárása közben felmásznak a félrehúzódó nézők közé, és a közönség válik a díszletté, egy-egy néző arca adja a képeket, amelyek történetét Zsótér megosztja. Végig ég a világítás a nézőtéren is, a hangosítás is csak két mikrofon a színpad legközelebbi szélén, minden kis nesz hallható, a saját jelenlétünknek is kénytelenek vagyunk tudatában maradni. Amikor végül előkerül az este történetét megjelenítő, telepakolt szőnyeg, felmerül a kérdés, kell-e ide egyáltalán bármiféle díszlet, amikor a színészi játék, az előadás hangulata maga is kialakítja körülöttük a parkettát, a szőnyeget, az emléktárgyakkal és pisztáciahéjakkal teli, késő éjjeli lakást.

A színész pályájának történeteiben, a visszatekintésben, szinte bujtatott önéletírásban van egyfajta számadás is, barátságokról, karrierutakról, a pályaelhagyás kísértéséről. Mérleget készít, értékel és definíciókat is keres a szöveg. Elhangzik jó néhány blöffgyanús mondat, de a színészet, rendezés és egyáltalán a művészet definíciós kísérletei folyton visszakanyarodnak az esszéregény vezérfonalához, az én kiterjesztéséhez a magány feloldásaként. A darab szerint a rendező a színészben saját magát keresi, azt a lehetőséget, hogy valaki megszólaltassa őt, ahogy Pilinszky is saját magáról beszél egy beszélgetés álcája alatt, és az előadásbeli Zsótér Sándor is erre tesz kísérletet, „elmondani az életét, fedőszavakkal”.

A cím, A nagy kapituláció mintha a Kurázsi mamát idézné, és visszautal a betéttörténet George Allanjére is, de Stork Natasa tolmácsolásában nem ezt jelenti, hanem hogy a színész, az ember elfogadja a mástól kapott, másban gyökeredző szerepet, és akár értés nélkül is átengedi magát neki – ehhez kell kapitulálni.

Hol? Trafó, Nagyterem
Mi? A nagy kapituláció
Kik? Szereplők: Stork Natasa és Zsótér Sándor.
Zene, hangtechnika: Csizmás András, látvány: Veronika Keresztesová, fény: Dézsi Kata, dramaturg: Zsigó Anna, munkatárs: Magasi Dalma, produkciós vezető: Trifonov Dóra, rendező: Kárpáti Péter