2020. március 13-án Magyarországon is bezártak a színházak: lehetetlenné vált a fizikai együttléten alapuló színházi forma, és a magyar színházi alkotók többsége is elkezdte közvetítő csatornának használni az internetet. Az új – neutrálisan – jelenségeknek egyelőre még nincs nevük, de a megnevezéssel való próbálkozás közben nagyon hamar kialakult két, egymással szembenálló álláspont.

Gob Squad: Show Me a Good Time. Fotó: képkocka a trailerből

Herczog Noémi: 2020. március 13-án Magyarországon is bezártak a színházak: lehetetlenné vált a fizikai együttléten alapuló színházi forma, és a magyar színházi alkotók többsége is elkezdte közvetítő csatornának használni az internetet. Az új – neutrálisan – jelenségeknek egyelőre még nincs nevük, de a megnevezéssel való próbálkozás közben nagyon hamar kialakult két, egymással szembenálló álláspont. Az első szerint az online előadó-művészeti kísérleteket nem nevezhetjük színháznak. Vannak, akik szerint minden ilyen munka „színházpótlék”, és vannak, akik nem minőségi, hanem mediális alapon hangsúlyozták, hogy a fizikai együttlétet fontos elkülöníteni minden olyan kísérlettől, amelyikben az együttlét és a jelenlét más médium(ok)on keresztül történik (film, médiaművészet). Sokan hívták fel a figyelmet a technikai eszközöket igénylő műfajok társadalmi csoportokat kirekesztő jellegére is. Vagy ezen keresztül arra a problémára, hogy a hátrányos helyzetű településeken folyó részvételi művészeti folyamatok már csak ezért sem helyezhetőek át problémátlanul az online térbe. Többször elhangzott az is, hogy a gyülekezés tilalmával nem maga a színház, hanem a színház politikus dimenziója az, ami ellehetetlenül.

A másik álláspont képviselői sem tagadják a fizikai együttlét egyedi minőségét. De azt állítják, hogy a) a fizikai együttlét önmagában még nem feltétlenül a közösségi együttlét/színpadi jelenlét záloga, b) számos olyan előadó-művészeti felfogás is megjelent az elmúlt két évtizedben, amelyekben a fizikai együttlét belső tapasztalata – értsd: illúziója – hitelességben akár felül is múlhatja a „mimikri színház” (Pilinszky János) hiteltelen illúzióját. Ők elsősorban abban reménykednek, hogy a pandémia kényszertapasztalata – amennyiben sikerül a kultúrába áramló források radikális átcsoportosítását (vö. kivéreztetést) túlélnie a kísérletekre nyitott alkotóknak – serkentheti az előadó-művészeti területen a kísérletező kedvet, mert segítheti a performansz, a happening és az összművészeti műfajok elfogadottságát a mainstream műfajok mellett. És ugyanígy segítheti a színház visszatalálását az élethez például azáltal, hogy már nem akarjuk tanult színházképünkhöz igazodva kilúgozni e projektekből azokat az eszközöket (telefon, internet), amelyek új érzékelésmódokat hoztak magukkal, és amelyek ma már az életünknek inkább részei, mint a színháznak.

Személyesen nem féltem a mainstream színházat az online kísérletektől. Gáspár Ildikóék Andromakhéjával és a Független Színház Kosovo mon Amourjával rögtön a karantén kezdetén nálunk is elindult egy jókedvű és felszabadult kísérletezéshullám, amely korábban ebben a nagyságrendben itthon semmiképp sem volt jellemző, és amelynek hatalmas kanonizációs hozadéka is lehet a jövőben. Gondolok itt például a Kő-kő-kő típusú munkákra (online letölthető, kétszemélyes, akár karantén idején is kipróbálható, szabadtéri/otthoni társasjáték), amellyel Cserne Klára jelenleg nem a Színművészetin, hanem a MOME-n doktorál, miközben Németországban vagy Szerbiában az ehhez hasonló performanszokat réges-rég integrálta az előadó-művészet.

Sokat gondolkoztam azon is, miért hallottuk annyiszor, hogy a március utáni kísérleteknek „vegyes” a színvonaluk. Szerintem ez a legjobb hír, mert azt jelenti, hogy az összeomlás előtti pillanatban az előadó-művészeti közeg az élet jeleit mutatja, amelyek idővel akár a színház „nagy találatait” is magukkal hozhatják. Olyan meglepetések máris értek, mint hogy éppen egy magyar kőszínház lélegzett leginkább együtt a német nyelvterület színházával: a She She Pop telefonos performanszként hirdette meg júniusban az Impulse Színházi Fesztiválon egy korábbi HAU-bemutatóját, miközben nálunk addigra már hónapok óta ment az Örkény telefonos versmondó akciója, amelyben szintén mindig egy színész és egy néző létesített egymással kapcsolatot egy versen és még inkább a személyes beszélgetésen keresztül. Ugyanígy Adorjáni Panna és Láng Dániel kolozsvári Zoom-performanszán is azt éreztem, hogy miközben ebben a nagyon intim, háromszemélyes virtuális térben nézzük egymást, sokkal élőbben reagál a testem, mint sok színházteremben. (L. amikor a sötétben igyekszünk elfojtani egy köhögést.) Ebben az értelemben a Közelebb minden intimitása ellenére politikus volt a lehmanni értelemben, számomra legalábbis nagyon is új érzékeléstapasztalatot jelentett. Nektek – kicsit kitágítva a kérdést – nem hiányzik több közösségi szellem, intimitás és az egyedi pillanathoz való alkalmazkodás a színház hétköznapjaiból?

Rádai Andrea: Dehogynem! Sőt, sokszor pont az járt a fejemben, hogy a bezárt épületekhez kötött kőszínházakhoz képest sokkal inkább lépéselőnyben voltak az eleve nyitottabb színházfogalomra épülő társulatok, és még inkább azok az alkotók, akik számára tényleg tétje van a közösség és az interaktivitás megteremtésének. Én nem nagyon néztem a streameket, de az jutott eszembe, hogy néha pont úgy szoktam érezni magam „rendes” előadásokon, mintha felvételt néznék: ilyenkor pont annyira távolinak tűnik, ami a színpadon zajlik, pont annyira nincs hozzá közöm, mint ha egy képernyőt bámulnék.

A pandémia alatt meggyőződtem arról, hogy igen, a jelenlét a színház lelke, de simán működhet egy online előadás is, ha egyébként integráns része a kapcsolatteremtés. (Ez igaz lehet a rendes színházi időszakban is: önmagában az, hogy közös levegőt szívunk, kevés.) Így az is kézenfekvő, hogy az online színházi nevelési vagy részvételi előadások eleve sokkal fogyasztóbarátabbak is. A képernyő (és önmagában a karantén) még inkább a passzivitásba taszít, így egészen más a hatása annak is, ha a néző közben csinálhat valamit: megszólalhat, szavazhat, kommentelhet stb. – nagyon felszabadító. A Noémi által említett Közelebb azért volt számomra csodálatos élmény, mert nagyon intenzív volt benne a minőségi kapcsolatteremtés, az adás-adakozás szándéka – s én tényleg mintha valami rendkívüli ajándékot kaptam volna.

Adorjáni Panna–Láng Dániel: Közelebb (2020). Fotó: Shannon Finnell

Hasonlóképpen éreztem magam a Köztünk marad című online színházi nevelési előadáson, amelyben mennyiségileg nagyon kevés volt a szoros értelemben vett színház – a több órához képest lényegében pár perc, de azt együtt raktuk össze, odáig együtt jutottunk el, és együtt izgultunk a színészekkel azon, hogy milyen lesz. Az előadás ráadásul rendkívül kreatívan használt olyan internetes eszközöket, amelyek segítségével a néző megnyilvánulhatott: lehetett szavazni, kitalálhattuk, hogy a két fiktív főszereplő mit ír egymásnak chaten… Viszont mindössze tizenkét néző lehet egy előadáson: a zoomos formát, az intimitást valóban szétforgácsolná, ha többen lennénk.

A „vegyes színvonalról” az is eszembe jutott még, hogy ha amúgy a színháztól elvárjuk, hogy a körülöttünk levő dolgokra, a jelenre reagáljon, akkor innen nézve az a színház, ami éppen van – az összes jó szándékú, ha mégoly ügyetlen próbálkozást is beleértve. És örülök, hogy az internetnek köszönhetően megvan a színházban az a rugalmasság, hogy egyáltalán reagáljon, még akkor is, ha én magam sem vagyok mindenevő (mint ahogy békeidőben sem vagyok az). És eszembe jutott egy amerikai társulat is, a Candle House Collective, ők már régóta kínálnak színházi élményeket telefonbeszélgetéseken, e-mailen, chaten keresztül elsősorban olyan embereknek, akik állandó „karanténban” élnek, mert nekik amúgy nehézséget okozna eljutni a színházba, vagy mert a színházak nem integrálják az ő igényeiket. Ennek a társulatnak eszébe sem jut megkérdőjelezni saját színházi mivoltát.

Boros Kinga: A járványhelyzet romániai bejelentésekor, egész pontosan a színházak március 9-i bezárása után hetekig bizonytalan volt, hogy meddig tarthat a szükségállapot. Ez alatt az időszak alatt nemhogy gyülekezni nem volt szabad, de a lakhely bármilyen elhagyása is csak nyilatkozattal volt megengedett: kivitted a szemetet, nyilatkozat, elfogyott a kenyér, nyilatkozat, gyerekszellőztetés, nyilatkozat. A nyilatkozat a legfontosabb szöveg lett, alapmű, nemzeti dráma – Marta Górnickának való feladat, akinek Grundgesetz című berlini kórusművét épp azokban a napokban tette elérhetővé videócsatornáján a berlini Gorki Színház: a német alkotmányt skandálja-énekli el ötven hivatásos és nem hivatásos előadó a Brandenburgi Kapu előtt. De hát hol vagyunk mi Berlintől! A vírustól és a csendőri igazoltatástól való félelem mellett a nyilatkozatírás kényelmetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a közterek elnéptelenedtek. Talán ezért is váltunk annyira kíváncsivá a másik ember testi jelenlétére. Lógnak az emberek a tömbház ablakában, mint a kábeltévé előtti időkben, ez tűnt fel. A placcon van most a legjobb műsor: testek jönnek-mennek ott, elérhetetlen távolságban. Lógok én is, ablak elé tettük a home-office-ra improvizált íróasztalom (konyhaasztal igazából, addig se felejtem, hol a helyem), körben más ablakok, néha összetalálkoznak a tekintetek, miközben mind ugyanoda nézünk – színházra tökéletesen alkalmas helyzet. Nézzük a merész másikat, aki létét legitimáló nyilatkozattal zsebében munkába tart, gördeszkázik, kutyát pisiltet. Másnap spontán kiveszem a részem a performeri kötelezettségekből: tolunk egy családi Just dance-t a támfal tövében. Igyekszem nem nézni közben az ablakokra, és sokkal inkább, mint eddig valaha, tudom, élem, hogy ahol a közösség, ott a színház. De fogalmazzak körültekintően: engem a színházból jobban érdekel a közösség, mint az intézmény (amelynek persze nem érdeke rákérdezni önnön színház mivoltára, pedig az néha igen hasznos volna).

A közösségért vagyok hajlandó felkelni éjjel 2-kor, dacolva az időzónákkal, mert a placc ezúttal a világ más pontjain kínálja magát. A Long Distance Affairre (Távkapcsolat) befizetve összesen hat különböző helyszínen zajló live jelenetből választhatunk az összeg függvényében. Sok évvel ezelőtti projekt a PopUP Theatrics és a Juggerknot Theatre Company előadása, ami abból is meglátszik, hogy az egyszemélyes élményt taksálják többre. Dehogy akarok egyedül lenni! Szingapúr, Miami, Párizs, mindhárom helyszínen azok a percek bizonyulnak a legizgalmasabbnak, amikor az előadó technikai kiléptetésének idejére magunkban maradunk két nézőtársammal, és tétován, ügyetlenül, de megpróbáljuk folytatni a jelenet és a helyzet felvetéseit. Csináljuk a színházat, olyan színházat, amelynek modellezésére egyetlen általam tanult színházdefiníció sem alkalmas.

Paradox módon működik közösségi és testi tapasztalatként a Gob Squad Show Me A Good Time (Érezzük jól magunkat!) című, tizenkét órás performansza. Kezdéskor nálunk még javában zajlik az esti program. El is felejtem, meg amúgy sem lenne érdemes fél szemmel nézni, azt már próbáltam: a kolozsvári színház számomra meghatározó A mizantrópját néztem úgy, hogy közben Harry Pottert olvastam a srácoknak, rettenet. A Gob Squadot végül jócskán megkésve telefonon indítom el, és ágyba viszem magammal: a legintimebb közösségembe. A nyugat-európai tereket, ahol a performerek járnak, nem ismerem, számomra ennek az előadásnak a dimenziója a hálószobánk, az ágyunk. A fürdőszobánk, ahová hajnalban én is kimegyek, amikor a kollektíva elhatározza, ők most pisilni fognak. És az álmom, amellyel engedem egymásra csúszni.

Szóval számomra nem úgy értelmeződik a kérdés, hogy színháznak nevezhető-e, amit az Örkény, a Független Színház vagy a Gob Squad csinál. Hanem hogy mi lesz a színház most? Fel tud-e állni az intézményrendszerünk, kőszínházak és függetlenek, az elmúlt hónapok adta jobbegyenesből? (A marosvásárhelyi András Lóránt Társulat, az egyetlen független erdélyi kortárstánc-csapat, júliusban végleg elköszönt közönségétől.) És be tudja-e építeni a további tevékenységébe mindazt – a digitális eszközöket, a néző közvetlen megszólítását, a köztéri eseményeket stb. –, amiről a járványhelyzet kényszerűségében kiderült: ez is lehet érvényes színház.

Nagy Klára: Ugyanis a járványhelyzet az előrejelzések alapján vagy állandósulni, vagy ciklikusan ismétlődni fog, és egyre nagyobb tétje lesz annak, hogy a permanens változás állapotához milyen típusú színház tud alkalmazkodni. A karantén kezdete óta nekem azok a projektek adnak sokat, amelyek koherens alkotói állásfoglalás során jutottak el az online forma használatához, amelyek magában hordozták a rugalmas ellenállás, azaz a reziliencia képességét is. Az ilyen típusú alkotásra példa a már többetek által említett Közelebb, ami radikális intimitásával és személyességével reagált az izoláló karanténhelyzetre, illetve átmeneti felmentést adott az utóbbi hónapokra (is) jellemző hatékonyságkultusz alól. Ugyancsak kiemelkedően izgalmas kezdeményezés volt számomra a Szabad Európa TV közösségi online televíziócsatorna. A hét stúdió nemzetközi együttműködéséből született projekt bőven a koronavírus előtt indult, azonban a véletlen egybeesés megmutatta, hogy horizontálisan szerveződő, több lábon álló, különböző médiumokon keresztül létrejövő alkotásként milyen elegánsan-rugalmasan alkalmazkodott még egy olyan váratlan helyzethez is, mint a világjárvány.

Ahogy minden válság, a koronavírus okozta karantén is pillanatok alatt megmutatta a szcéna aktuális állapotát. Sokat elárult a színházak művészetfelfogásáról a karanténkultúrában rejlő lehetőségek felfedezése vagy épp figyelmen kívül hagyása, az intézmények többsége megmaradt a frontális, azaz az alkotó-néző hierarchiát fenntartó kommunikációban. Az önreprezentáció fontossága megerősödött, gyorsan kirajzolódott, hogy ki milyen képet akar magáról közvetíteni. A válságra való reakció azonban sokszor egyszerű önbrandingelésben, a régi felvételeken keresztüli múltidézésben merült ki.

Az alkotókon túl a közönségről is sok minden kiderült. A pillanatok alatt megszerveződő, előadás-felvételek megosztására specializálódott internetes fórumok tagsága elképesztő sebességgel bővült. Ez a nagyfokú érdeklődés megerősítette, hogy a kíváncsiság ellenére milyen kevesek jutnak el ma Magyarországon színházba. Ugyanakkor a Facebook-csoportok tagságának profilját böngészve az is beigazolódott, hogy még mindig csak egy szűk és homogén réteg kiváltsága, hogy szabadidejében (!) felvételeket nézegessen, vagyis az archívumok megnyitásából következő előadásfelvétel-dömping élvezete ugyanúgy igazán kevesek kiváltsága maradt.

Független Színház: Kosovo mon Amour, r.: Balogh Rodrigó (2020). Fotó: Vincze Alina

Fritz Gergely: Nekem a karantén időszakának kezdete egyet jelentett a sérülékenységgel, annak az élményével, hogy mennyire könnyen és gyorsan a feje tetejére tud állni a megszokott életünk, hiszen történt egy olyan globális esemény, amit nem mediálisan tapasztalunk meg (mint az elmúlt évtizedek megannyi kataklizmáját), hanem ami velünk történik. Egyfelől izgalmas volt látni, hogy a különböző ideológiai iskolák képviselői miként projektálták a maguk világképét a járvány teremtette új helyzetre (a kapitalizmus összeomlásától a kultúrpesszimista apokalipszisvárásig). Valami hasonló történt a színházzal is, hiszen amit eddig a színház hangsor alatt értettünk, ideiglenesen megszűnt, így hirtelen kihívásként jelent meg az online színház mint az „élő” színház alternatívája. Nem is emelnék ki konkrét előadásokat, engem inkább a helyzetről kialakult elméleti viták foglalkoztattak. A magyar színház válasza a kialakult helyzetre alkotói és értelmezői oldalról is visszatükrözi a színházkultúra hazai állapotát: az online térbe menekíthető színházzal szembeni fenntartások a digitalizációval szembeni gyanakvást, ami kéz a kézben jár a digitális tudatosság hiányával is.

Az előadásfelvétel-dömping mellett – vagy helyett – számomra azok a viták hiányoztak a karanténidőszakból (főként alkotói oldalról), amelyek végre számot vethettek volna azzal a mediális környezettel, amelyben a színház járványhelyzettől függetlenül is létezik. Az, hogy ez nem történt meg, valószínűleg az értelmezői vágyainkról is elárul valamit, hiszen bár a magyar színházak reagáltak a járványhelyzetre, egyértelművé tették, hogy ezt az időszakot átmenetinek, az „élő” színházat pedig alternatíva nélkülinek tekintik. Az élő/online színház fogalmi anomáliáit tekintve – amelyeket Noémi pontosan összefoglalt – számomra szembetűnő az alkotói és értelmezői elcsúszás, amelyet a járvány talán még jobban kiélezett: elkezdődött egy diskurzus magyar nyelven is az online színházról, amely egyáltalán nem új jelenség, alkotói oldalról azonban ez mintha az élő színházzal szembeni támadássá stilizálódott volna. Az előadás-felvételek megosztása, amit egy idő után már követni is alig lehetett a tartalomdömping miatt, így egy olyan funkciót is betöltött, amely a „normális, élő” színház emlékezetét hivatott fenntartani, azét a gyakorlatét, amelyhez talán vissza tudunk térni, ha egyszer mindennek vége lesz.