A személyes mulandóságomon való elmélkedés és szorongás sűrűbbé válik idén, mint bármikor létem során. Itt, ebben a szűknek érzett térben egyszerre fojtogató és felszabadító ez a nyolc séta a mulandóság rettentő erdejében: ki-be járás élet és halál között.

Kicsit olyan, mint egy tanfolyam. Amit mindenképpen, talán naponta el kéne végezni, hogy jól felkészüljünk, hogy úgy érhessen a magunk és a mások elmúlása, mintha készen állnánk: elfogadni, belenyugodni, együtt lenni vele. Mintha ez a teátrális-performatív tanítás az egzisztenciális pszichoterápia atyjának, Irvin D. Yalom tételmondatának demonstrációja volna, ami így szól: „jóllehet a halál fizikai értelemben elpusztít, a halál tudata megment bennünket”. Mitől menthet meg? A halálszorongás viszkető, megvakarhatatlan érzésétől. A halál gondolatának elfogadása, állítja Yalom, élni tanít.  

Esztétika és tanítás határán halad ez az inkább installáció, mint színházi előadás, ahogy annyiszor a Rimini Protokoll csoport munkáiban, amelyből többet láthattunk itthon, bár nem eleget. Abból indulnak ki, hogy mindazt, amivel elvesztettük a kapcsolatunkat – jelen esetben például a halállal, mulandósággal –, elénk hozza, s ha nincs jobb, hát a kiállító-, a performatív tér lesz az a hely, ahol ezt a tudást megszerezhetjük. Lényegében egy múzeumi bejárásra hívnak. Minderre talán szükség sem volna, ha egy olyan kultúrában élnénk, ahol a haldoklás, a halál rituáléi elevenek, ahol van siratás, gyász, együttlét a távozóval, ahol van stabil hiedelemrendszer arról, hogy a távozó hová is tart, amikor átlép; ott egy ilyen előadásnak kisebb lenne a tétje.

A Trafó terében megépül egy nagyon valóságos, személytelenül steril folyosó, ahonnan nyolc ajtó nyílik. Nyolc élettörténet sűrítményét rejtik az ajtók, apró szobák, melyeket névtáblákkal láttak el. A tér megnyitja asszociációimat: idősek otthona, kórház, eutanáziára várakozó vendégek, hotelszobák, irodák, lét és nemlétben való vendégeskedés.

Az ajtók fölött digitális számláló – mutatja az időt, ami hátravan addig, amíg újra felnyílnak az ajtók, kijön a benn lévő csoport – hét-nyolc ember – és bemegy egy másik.  Csöndes és kiszámított ez a működés, ebben is van valami mechanikus, anyagi, mintha a halált adminisztrálnák időre, pontosan, személytelenül. Ugyanakkor az idő az, ami ezen a képzeletbeli színpadon színre kerül és fogy.

Maszkban, az óvatosan megnyitott és rövid őszi színházi szezonban, a járvány súlyosabb, második felében ez az előadás is élesebbé válik; míg a szűk terekben ki-be járunk, csak bízni tudok abban, hogy nem itt, nem ma este találkozom a vírussal. A tét így sokkal nagyobb, és az élmény is fontosabb: a covid elém hozta a látható halált, olyan mennyiségben, ahogy legfeljebb háborús időben tapasztalhattam volna. A személyes mulandóságomon való elmélkedés és szorongás sűrűbbé válik idén, mint bármikor létem során. Itt, ebben a szűknek érzett térben egyszerre fojtogató és felszabadító ez a nyolc séta a mulandóság rettentő erdejében: ki-be járás élet és halál között.

Két szoba látogatása között megpihennék, szeretném feldolgozni kicsit az élményt, emészteni egy történetet, hogy nyitva álljak a következőre, de a szorongás is hajt, igen, éppen az a halálfélelem, amit szceníroznak, és a tér sem elég hívogatóan tág a megpihenésre. Valahogy túl gyorsan akarom az élményt, nem töröm meg a kis csoportok állandó igyekezetét, hogy mozogjunk, haladjunk, nem állok meg, pedig megtehetném.

A szobákban nagyon precízen, valóságosan berendezett, apró világok fogadnak: egy-egy élő, még élő, de már a távozás felé tekintő ember tere. Olyanoké, akik betegségük, szenvedélyük, életkoruk, személyes döntésük nyomán készülnek a halálra, távozásra. Van, aki felkészül, van, aki kockáztat, van, aki meghívja a halált, az eutanáziát választja, van, aki rendelkezik és hátrahagy. Van, aki csak vár.

Beszélnek hozzánk több nyelven, tableteken pedig fordítást olvashatunk. Talán már nem is élnek azok, akik szólnak hozzánk, erre maguk is reflektálnak. A hang olyanná válik, mint a fotó Roland Barthes definíciójában: a fotó a halál ügynöke. De most a hang az, ami mögött valódi embereket feltételezünk, még akkor is, ha ezek művészi konstrukciók. Egyetlen szereplőnek, egy orvosnak néztem utána, Richard Frackowiak angol orvos, létező személy. Talán a többiek is azok, de voltaképpen mindegy: a múzeumi térben minden valóság konstrukció, mely a megalkotottsága miatt ugyanakkor rendkívül valóságos.

Több a hosszú élet, az idős ember, mint a fiatalkori elmúlás, ahogy itt, ebben a mi világunkban is egyre hosszabb ideig élünk. Vannak erősebb és halványabb történetek, amelyek kevésbé hagynak nyomot, kevésbé ragadhatóak meg jól dramaturgiailag. Találkozunk egy kedves üknagymama-hanggal, fotókat nézegetünk a családjáról és barátairól, de mivel a lassan múló időt nehéz szcenírozni, az ő szavai is gyorsabban tűnnek el az emlékezetből. Nincs drámája – talán ez a lényege az ő történetének, hogy nincs semmi „nagy” és „jelentős”, csak várakozik az elmúlásra. Szemben azzal a lányától búcsúzó férfivel, akinek ritka szindrómája van, vagy a bázisugróval, aki egy különlegesen veszélyes ejtőernyős ugrást művel szenvedélyesen, amiben gyakran és végzetesen szoktak hibázni. És ott van az a végtelenül szimpatikus, török származású, Németországban élő férfi, aki alaposan körüljárja, hogy mi is lesz a test sorsa halála után, hogy utazik majd Törökországba és milyen koporsóban, mennyibe kerül stb. A női történetek kevésbé megragadóak, valami hiányzik belőlük – talán az erős szituáció, a tágasság, nagyság, a kontúros személyiség. Sápadtabb történet az is, amikor egy német házaspár, amely bevallottan nem volt „ellenzője” Hitlernek, szól hozzánk, miközben közös meghalásra készülnek; a német náci múlt és a hosszú közös élet nem szövődik olyan tapasztalattá bennem, hogy erős összefüggéseket teremthessek.

Azok a határozottabb, emlékezetesebb szituációk, amikben az elmúlás oka, módja, az emberi felkészülés útja kontúrozottabb és ezt teátrálisan is sikerült megragadni, amikor ezek a kis, alig tíz perces emberi dramolettek vagy tematikájuk elég markáns a tér kialakításának módjában vagy az illető figura megmutatásában. Vagy éppen egy gondolati probléma erős felvillantásában. Amikor ez a kapcsolat személyesen, átélhetően vagy éppen reflektíven létrejön. Az egyik installációban  egy angol orvos, aki a demencia szakértője, egy hófehér, laboratórium-szerű térben beszél a kognitív funkciók elvesztéséről, korunk nagy orvosi, etikai kihívásáról. És arról, hogy a létezés csak anyag. Semmi más. A tér kialakításának módja, a látogatók kis képernyők elé helyezése, az önmagunkkal való találkozás játéka itt nem egy átélhető személyt, hanem egy filozófiai tételt tud megragadni.

A szobákba abban a sorrendbe lépük, amiben akarunk, annyiszor megyünk vissza, ahányszor szeretnénk, semmilyen struktúra nem kötelező, ez is egy múzeumi, nem lineáris dramaturgia. Talán a covid-helyzet teszi, talán a gyors telítődés, hiszen a nyolc-tíz perces „szobák” tömör előadások, hogy kétszer nem léptem ugyanabba a vízbe.

Nincs olyan szereplő, aki ne készülne a saját elmúlására, vagyis ne kerülne viszonyba vele, egyenes, átgondolt, tudatosított viszonyba, gyakran élet végi döntések mérlegelésével – és ez az, ami kihangosítja félelmeinket, és egyben ki is emel a fekete szorongásból. Saját haláluk válik láthatóvá és a hozzá való viszony. Amit legfeljebb hozzánk közel álló emberektől tanulhatunk, ha egyáltalán, de olykor szüleink elmúlását is a csönd és a tabu fedi. Nem lehet, hogy nem a magunk elmúlásán tűnődünk, miközben a másokét hallgatjuk. Ugyanakkor a halálnak, haldoklásnak semmiféle pornográf, szenzációs láttatása nincs, az ábrázolás inkább az absztrakció, a belső képeink felé mozdul. Így erős össztűz alá kerülnek képzeteink, anélkül, hogy valaki nekünk szegezné a kérdést, hogyan készülünk, hogyan hagyatkozunk, vagy mit gondolunk arról, ami utána van. Ennek a kérdésnek mindkét végén állnak személyes vagy tudományosnak láttatott állítások – a feltámadástól a semmiig. És ezen a tengelyen ki-ki elhelyezheti magát, akár több ponton is. Ha állandó kiállítás volna, havonta elzarándokolnék.

Facebook Comments