A Jóisten vagy a Sors sokféleképpen tréfálhatja meg az embert. Például úgy, hogy egyedüliként láthatja meg vetélytársában azt a kvalitást, amely őbelőle hiányzik. A Mozartot hallgató Salierinek ez adatik meg – és egyáltalán nem vigasztalja, hogy a zsenit felismerni nemcsak fátum, de formátum kérdése is. A „formátumnak” persze több értelme van; többféleképpen mondható formátumosnak a József Attila Színház előadása is. Olyannyira, hogy erényei és problémái is jórészt a formátumból következnek.

Fotók: Kállai-Tóth Anett, Forrás: József Attila Színház

A közelmúlt egyik legsikeresebb angol drámaírójának, a pár éve elhunyt Peter Shaffernek reprezentáns darabjai, az Amadeus, az Equus és a nálunk tudtommal soha be nem mutatott, így a magyar befogadó számára legfeljebb olvasható vagy filmen látható The Royal Hunt of the Sun (Királyi harc a Napért) ugyanarra a dramaturgiai sémára épülnek. Mindhárom középpontjában egy sikeres, népszerű, meglett férfi áll, aki egy másik, különleges, az átlagostól, a „normálistól” élesen eltérő fiatal férfi sorsára/erejére/tehetségére/tragédiájára rálátva szembesül saját életének középszerűségével, ürességével. A konfliktus nem túl bonyolult, a karakterek nem túl összetettek, az események kimenetele kezdettől tudható vagy legalábbis sejthető. A drámák sikerének egyik titka nyilván a jól megválasztott, az átlagnéző számára is különleges téma és környezet, amely a színpadon látványosan megjeleníthető (az Equusban a pszichiátria és a lovarda kontrasztja, a megvakított lovak szörnyű története, a Királyi harc a Napért esetében a leigázásra kerülő inka birodalom és a vele ütköző hódító európai kultúra, az Amadeusban pedig a bécsi császári udvar és a legendás zeneszerző). A másik pedig az a kétségbevonhatatlan dramaturgiai ügyesség, ahogyan Shaffer az egyszerű alapkonfliktust feltupírozza, végig feszültté téve a túl sok meglepetést nem tartogató cselekményt. A szerző egyébként nem árul zsákbamacskát, nem próbálja ezt az ügyességet dramaturgiai újításként eladni, mint ahogy a plasztikus dialógusokat és monológokat sem a filozófiai mélység igényével tárja elénk. Mindhárom darab igényes kommersz, amely ma is maximálisan működőképes, még ha ma már a néhány évtizeddel ezelőttihez képest alaposabb dramaturgiai munka is szükséges színrevitelükhöz. Ezért érzem mindig furcsának, amikor olyan recenziókat olvasok, amelyek le óhajtják rántani a leplet a szerzőről, szigorúan bizonygatva, hogy darabjai nem eredeti és mély művészeti alkotások. És ezért működésképtelenek – vagy legalábbis korlátozottan működőképesek – azok az előadások, amelyek a megírtnál sokkal mélyebbnek, bonyolultabbnak, művészibbnek próbálják láttatni e szövegeket.

A József Attila Színház bemutatójának rendezője, Koltai M. Gábor helyén és értékén kezeli az Amadeust. Nem keres mélységet ott, ahol nincs, viszont mindet elkövet azért, hogy élővé, hatásossá, téttel bíróvá tegye a dialógusokat, a szituációkat, és ahol lehet, igyekszik kicsit árnyalni az egyes figurákat. Zöldi Gergely amúgy sem régi fordítását Zsigó Annával együtt dolgozta át, tette maibbá, élőbbé. A létrejött szövegváltozat nem erőltetett, a frissített beszédmód és a maihoz közelebbi szleng sem a szituációknak, sem a szereplők beszédmódjának hitelességét nem kezdi ki. Vereckei Rita díszlete és jelmezei is hasonló határozottsággal és finomsággal közelítik a játékot a jelenhez. A szereplők színes, változatos, korhűnek tetsző ruhákat viselnek, látványos parókákkal, ám néhány kiegészítő, néhány eltérő szabásminta finoman elemeli a látványt. A tér ezzel szemben inkább jelzésszerűen idézi meg az udvari környezetet: nem imitálja a pazar berendezést, inkább csak a festett falak utalnak a pompára. A térbe kerülő tárgyak közül a legfontosabb a korabeli zongora, amelyen több szereplő is illúziókeltően játszik (úgy értem, tökéletes a színpadi illúziója annak, hogy maguk a színészek játszanak rajta). De Mozart néha ebben is éjszakázik, jelezve, melyik az a világ, amelyben igazán otthon van, amelyhez tartozik.

Hasonlóan jelentéses képekkel, amelyekben egyszerű pózok, gesztusok fejeznek ki érzékletes tartalmakat, máskor is szívesen él a rendezés. A megöregedett, bűneivel elszámoló Salierit négykézláb, egyetlen alsóneműben pillantjuk meg; ez a póz erősebben jelzi végső magányát, mintha smink, maszk vagy forszírozott gesztusok öregítenék meg. Blaskó Borbála koreográfiája nemcsak a beszédes mozdulatokat állítja elő; egyes szerepek – mint az ebben az előadásban inkább szimbolikus értelmű venticellóké – mindvégig precízen megtervezett mozgásrendszerre épülnek. A „színház a színházban” jelenetek artisztikus koreográfiáját viszont annyiban problematikusnak érzem, hogy kevéssé segíti az ezeknek a jeleneteknek a befogadói pozicionálását. (Mintha a korabeli színházi szcéna kortárs újrafogalmazását látnám – de az előadás más eleme nem utal ilyen alkotói szándékra.) A zene egyre többször szólal meg a színházi jeleneteken kívül is. A Katherina Cavallierit játszó énekesnő (Szigeti Karina) szerves része a játéknak, sőt a második felvonásban nem egyszer „dalra fordítja” a prózában elhangzó szavakat. S amikor ehhez a venticellók énekbeszéde társul, a jelenet végképp elemelkedik a valóságtól – amit értelmezhetünk akár vízióként, lázálomként, de egyszerű teátrális játékként is. Az énekesnőn kívül egy ifjú zenészekből álló vonósnégyes is végigkíséri az előadást, ám ők csak zenészként (gyakorlatilag civilként) vannak jelen.

Kisebb következetlenségek előfordulnak a színészvezetésben is. A fontos mellékszerepeket játszók hol a szokottnál szárazabban, realisztikusabban, az udvari bigottságot, helyezkedést, korrupciót kortársi attitűdnek is láttatva formálják szerepüket – mint Quintus Konrád Rosenborg grófként vagy Molnár Zsuzsanna (nemet váltott) Strack grófként –, hol hagyományosabban, poentírozva fogalmaznak (Galkó Balázs Swieten báróként), hol pedig egyenesen a paródia felől közelítenek a szerephez (mint Chajnóczki Balázs II. Józsefhez). A venticellok alakítói – Előd Álmos, Horváth Sebestyén Sándor – kiválóan érzik-értik a megkívánt stílust. Kónya Merlin Renáta a szokottnál komplexebb karakternek láttatja Constanzét: miközben butuskának látszó, minden bolondozásban nagy energiákkal részt vevő partnere Amadeusnak, feltűnő könnyedséggel lát át a férfiakon – nemcsak férjén, de Salierin is. Utóbbival szemben erőt és érett női öntudatot is mutat.  S miközben hiteles és megejtő a Mozarthoz való ragaszkodása, érezhető, hogy túl fogja tudni tenni magát férje halálán.

Amadeust vendégként Tasnádi Bence játssza, hatalmas elánnal, teátrálisan, de elhitető erővel. Túlzásai a karakter integráns részei válnak: egy elviselhetetlen, felnőni képtelen kamasz nyeglesége, infantilizmusa keveredik benne egy még inkább elviselhetetlen zseni nárcizmusával, fölényességével, indulataival. De lényében mégis van valami kisfiús báj, ami minden forrófejűsége, közönségessége, igaztalan indulata ellenére is szerethetővé teszi alakját. Tasnádi Bence erősen teátrális játékával a Salierit alakító Fila Balázs visszafogott, takarékos, egyszerűségében szuggesztív játékmódja képez jelentéses kontrasztot. Fila tökéletesen alkalmazkodik a darab logikájához: nem démoni intrikust, nem szörnyeteget játszik, hanem a középszerűégére rádöbbenő, a zsenit egyszerre csodáló és gyűlölő embert. De nem forszírozza a középszerűség Istennel mániákus harcot folytató védelmezőjének shafferi szerepét sem, mint ahogy a múló időre is csak finoman utal a játéka. Főként az isteni elrendelést, a világot, benne saját szerepét megérteni próbáló, tetteit analizáló embernek látjuk – akinek az analízisébe persze sok csúsztatás, önáltatás is becsúszik. Komoly színészi teljesítmény, hogy a viszonylag szűk regiszterbe szorított szövegmondás fenn tudja tartani a befogadói figyelmet.

Azt a befogadói figyelmet, amely az előadás során azért el-elkalandozik és lanyhul is. Nem azért, mert nincs mit nézni, éppen ellenkezőleg. Mintha az alkotók annyira lelkesen próbálták volna kitalálni, hogy az Amadeus hogyan tehető látványossá, sokszólamúvá, kortársivá, érdekesebbé anélkül, hogy lényege, szerkezete sérülne, hogy közben kevéssé tartották szem előtt, mit és mennyit bír el a szöveg. Prózai módon ezt úgy fogalmazhatnám meg, hogy az Amadeusban egyszerűen nincs benne bő három órányi tiszta játékidő. További húzást igényelt volna maga a szöveg is (a magam részéről például elengedtem volna a zeneművek majd’ valamennyi meghatározó sajátját az életrajzból levezető shafferi okoskodások érzékletes kiemelését is). Mint ahogy az egyébként látványos és gazdag forma szűkítése is tömörebb, frappánsabb, feszesebb előadást eredményezhetett volna. Mert hiába bír jelentéssel a játékmódok kontrasztja vagy a szöveg-zene-énekbeszéd hármassága, hiába a kisebb játékötletek sora, a tánc, a zene következetes applikálása a „prózai” jelenetekbe, ha az alapvetően a Shaffer-mű által determinált bemutató értelemszerűen ugyanazokat a köröket futja. Vagyis ugyanazt fejti ki, amit a belőle készült legszimplább produkció is kifejtene, csak jóval gazdagabban, látványosabban, ötletesebben. Amiért egy ideig hálás a néző, ám idővel mégis kifárad, mivel a megnövelt formát nem tudja kitölteni az eleve szűkre szabott tartalom. És kicsit úgy érzi magát, mint II. József, aki szerint Mozart zenéjében túl sok a hangjegy. Igaz, sokkal jobb eset az, ha egy előadás azért veszít erejéből, mert „túl sok”, s nem azért, mert „túl kevés”. Igényességét tekintve pedig példamutató a produkció, így jól szolgálja azt a látható színházvezetői célkitűzést, amely óvatosan, de határozottan próbálja „finomhangolni” a színház repertoárját – részben azzal, hogy más budapesti kőszínházakban vagy független színházakban foglalkoztatott színészeket hív vendégül, részint azzal, hogy az igényes kommerszek rendezését általában más típusú előadásokat létrehozó (vendég)rendezőkre bízza. Az Amadeus bemutatója túlcsorduló formátuma ellenére is fontos állomása lehet e finomhangolásnak.

Hol? József Attila Színház
Mi? Peter Shaffer: Amadeus
Kik? Szereplők: Fila Balázs, Tasnádi Bence, Kónya Merlin Renáta, Chajnóczki Balázs, Molnár Zsuzsanna, Quintus Konrád, Galkó Balázs, Előd Álmos, Horváth Sebestyén Sándor, Szigeti Karina, Czakó Gábor, Horváth Ádám, Pálfi Gabriella, Tonhaizer Tünde.
Fordította: Zöldy Gergely. Szövegváltozat: Zsigó Anna, Koltai M. Gábor. Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Zsigó Anna. Zenei vezető: Dobri Dániel. Koreográfus: Bodor Johanna. Rendező: Koltai M. Gábor.