Ha bekerült volna a Győri Balett szakközépiskolájába, akkor ma kortárs táncosként hallanánk róla. Elsőre felvették a Színművészetire, és bár hivatalosan még csak három éve van a pályán, már számos színpadi és filmes szerepet tud a háta mögött. A Katona József Színház társulatának egyik legfiatalabb tagja.

– Az Isten, haza, család című darabot próbáljátok éppen a Kamrában, Tarnóczi Jakab rendezésében. Mi árulható el az Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész drámái nyomán születő történetről, a szerepedről?

– Családtörténeteket veszünk alapul a görög mitológiából és helyezzük át a 2000-es évek mai magyar közegébe. A görög mitológia családtörténeteit: családi viszonyokat, a régi átkokat helyezünk át a mai magyar a jelenbe, azt vizsgálva, hogy azok miként öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az emberi sorsokra lesz kiélezve ez a kísérleti jellegű előadás, az elkerülhetetlen jövőre, a mintákra, amiket hozunk magunkkal vagy amik elől menekülünk, aztán mégis belefutunk. Az első felvonásban Iphigéniát játszom Ilona néven, a másodikban egy norvég nőt, a harmadikban pedig Elektrát.

– A felvetett témák mennyire a sajátjaid? Észreveszel magadon a szüleidtől öröklött mintákat, amelyeket továbbviszel?

– Szerintem ezek mindenkiben jelen vannak. Nyáron elolvastam Orvos Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, ami sokat segített abban, hogy tisztázzak magamban bizonyos, a szüleim, a nagyszüleim múltjából származó tudatos és tudatalatti cselekvéseket. Ezek közül a szüleim emberségét, szorgalmát, maximalizmusát szeretném továbbvinni. Mindketten nagyon rendszeretőek, ami az én szakmámban nem annyira jó. Sokat kellett formálódnom abban, hogy ne akarjak mindenáron mindent megszervezni magam körül, hogy ne essek kétségbe attól, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem.

– A színházi világot is érintő mostani tervezhetetlenségben némi biztonságot jelent, hogy Máté Gábor újabb öt évre elnyerte a Katona igazgatását?

– Nagy örömmel, boldogsággal tölt el, hogy Gábor marad az igazgatóm. De azért okoz némi gyomorgörcsöt, hogy 2020-ban ettől azt kell gondolnom, hogy biztonságban vagyok.

– A pártállami időket idézi, ahogy a kormány egy rendelettel megvonta az SZFE hallgatóinak félévét. Hogyan érintenek az SZFE-s történések, az egyetem polgárainak harca az autonómiáért?

– Pár hónapig alig aludtam, nagyon sokat szorongtam. Szinte már követhetetlen az, ami körülöttünk történik. Tényleg visszamegyünk a rendszerváltás előtti időkbe? Néhány cikkben olyasmiket lehetett olvasni, hogy az én nemzedékem, az SZFE-s fiatalok még nem éltek akkor, tehát nekünk fogalmunk sem lehet arról, hogy még mindig demokráciában élünk. A pártállami időkről csak a történelemkönyvekből szerezhetek tudomást, de honnan tudhatom, hogy nem hamisították meg a valóságot? A bántásokat a legnehezebb elviselni, amikor a mestereimet földbe döngölik, akik szakmailag megkérdőjelezhetetlenek. Az én generációmat meg hüllőknek nevezik. Betalálnak a szívembe az olyan hozzászólások, hogy évek óta nem jött ki használható színészgeneráció az SZFE-ről, miközben mindannyian megfeszülve dolgoztunk. Hogyan lehet megkérdőjelezni azt a munkát, amit a tanáraink belénk fektettek és amit mi azért fektettünk be, hogy diplomát kapjunk a kezünkbe, hogy aztán optimistán, bizakodóan kimenjünk az amúgy is telített szakmába! És ez a fő probléma, az SZFE ügye már rég nem a szakmaiságról szól, semmiféle szakmai érv nem hangzik el, hónapokon át nem történt érdemi előrelépés, párbeszéd. Pedig példamutató az, ahogy a diákság kiállt, ahogy az ellenállást szervezte, és minden körülmények között higgadtan és intelligensen nyilvánultak meg.

A nők iskolája. Fotó: Horváth Judit

– A színházak őszi bezárása előtt nem sokkal mutattátok be a Katonában az Othellót. Székely Kriszta rendezése a nyers katonai világot erősíti fel. Desdemonát nem  passzív áldozatnak képzelte el, hanem olyan fiatal nőnek, akinek helyén van az esze és a szíve.

– A próbák kezdetén azt próbálgattuk Krisztával, hogy meddig lehet elmenni Desdemona tapasztalatlanságában, hogy semmiképpen ne tűnjön bárgyúnak és ne feltétlenül csak az Othello iránti szerelmére élezzük ki a személyiségét. Ugyanakkor Desdemonát ez a szerelem billentette ki az életbe az addigi elzártságából. A mentális adottságai képessé tennék őt egy intelligensebb életútra is, de számára a legfontosabb a szerelme lett. Sokáig nem veszi észre Othello féltékenységét, Othello Jago által van vezetve, Desdemona pedig Othellónak van teljesen kiszolgáltatva. Ennek a tragédiának Jago zsenialitása az origója, miatta tud ez a két szerelmes ember teljesen elcsúszni egymás mellett.

– Emlékezetes próbafolyamat volt?

– Már akkor is napról-napra éltünk. Nem vettem még részt ennyire kollegiális, szeretettel teli próbafolyamatban. Minden nap örültünk, hogy bejöhetünk, és senki nem fertőződött meg. Általában én szoktam másokhoz idomulni, ha valaki hoz egy ötletet, ahhoz kanyarodok. Nem úgy állok a szerepekhez, hogy előre kitalálom vagy hogy megingathatatlan vagyok abban, amit szeretnék végigvinni. Abban hiszek, hogy közösen hozzuk létre az előadásokat, és ez az Othellóban sikerült a legjobban, amióta a Katonában vagyok.

– Tíz éves korodig falun éltél. Mi volt az első kapcsolódási pontod a színházzal?

– Amikor faluról Mosonmagyaróvárra költöztünk, bekerültem egy alapfokú művészetoktatási intézménybe, ahol tizenkét éves koromtól táncot tanultam. Az ottani tanárnőm az amatőr színjátszó csoportban volt koreográfus. Így kerültem be először a tánckarba, aztán egy-két szerepbe is az Isten pénze és a Kölyök című musicalekben.

– Először mégis táncosnak készültél. Meddig jutottál vele?

– Érdekelt a kortárs tánc, ezért felvételiztem a Győri Baletthez. Két balettdresszt vittem magammal, egy újat, ami az édesanyámtól kaptam, meg egy régebbit. A legjobb barátnőm is felvételizett, de ő elfelejtett dresszt hozni. Odaadtam neki az én új dresszemet. Egy ideig arra fogtam, hogy nem sikerült a felvételi, mert nem anyukám szerencsehozó dresszében voltam. Túl magasnak és testesnek talált a felvételiztető tanár, egyedül engem nem szólított néven. „Maga hosszú lány, jöjjön ide!” – mondta. Kérdezte, hogy úsztam-e, mire nemmel feleltem, „hát, pedig akkora a háta!” – jegyezte meg. Én nagyon érzékeny ember vagyok, akkor, tizenöt éves tinédzserként ez elég megalázó volt, sokáig hordoztam magamban ezeket a sebet. Szülői segítséggel sikerült feldolgoznom a kudarcot.

– Volt még egy forgatókönyv a fejedben a színmű előtt, az angol nyelv, az idegenvezetés…

– Emelt angol szakra jártam a Kossuth Lajos Gimnáziumban Mosonmagyaróváron, így kezdtem el az angol felé orientálódni. Nagyon tetszett az angol történelem, az anglikán egyház története. Egy barátnőm Oxfordban tanult, kétszer is meglátogattam őt, és úgy éreztem, hogy szívesen kint maradnék. Nem véletlen, hogy az érettségi után a Színművészeti mellett az ELTE anglisztika szakot jelöltem be.

Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler. Fotó: Dömölky Dániel

– A Színművészetire elsőre felvettek, Máté Gábor osztályába. Vidéki lányként érezted a hátrányát annak, hogy nem ismered a „pesti dörgést”?

– Félszegség és önbizalomhiány jellemzett az első másfél-két évben. Az osztálytársaimhoz képest fogalmam sem volt a színházcsinálásról, addig csak musicalekben játszottam. A mi osztályunkból öten az Ady Gimnázium drámatagozatáról jöttek, eleve volt egy képük, tudásuk a színházról, jó néhány előadást láttak. Hozzájuk képest én teljesen zöldfülűként tanultam meg az alapokat a mestereimtől és tőlük is. Még azzal sem voltam tisztában, hány színház van Budapesten, és azok közül mi felel meg az ízlésemnek. Sokáig úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit a társai nevelnek. A mesterségórák előtti próbákon általában csak figyeltem a többieket, hogy ők mit hogy csinálnak.

– Mi hozta meg a fordulópontot, amikortól már mertél ötletelni, megnyilvánulni?

– A közösen improvizált A brémai muzsikusok című előadás, amit Kocsis Gergely rendezett. Ez volt az első előadásunk, ami nézők előtt ment. Rengeteg pozitív visszajelzést, üzenetet kaptunk, állandó nézőink voltak. Ott éreztem meg, hogy idegeneknek is kedves, amit csinálok, és kezdtem elhinni, hogy lehet önbizalmam ahhoz, hogy kiálljak és képviseljem magam.

– Nyilván az is meghozta a bátorságot, hogy harmadévesen a Mindent Éváról című Orlai Produkcióban szerepeltél és a Tóth János-sorozatot forgattad.

– Nagyon szerencsésnek érzem magam, mindörökké hálás leszek azért, hogy ilyen fiatalon annyi jó színházcsináló ember közelében lehettem, mint Orlai Tibor, Pelsőczy Réka, Hernádi Judit, Szikszai Rémusz, Mucsi Zoltán. Ők a mai napig fontosak nekem, nem ijesztettek el, a fejlődő kis énemet nem vitték rossz irányba, hanem épp ellenkezőleg: támogattak, szerettek.

Othello. Fotók: Horváth Judit

– Máté Gáborról mindig lelkesen beszélsz, a szakdolgozatodat is belőle írtad. Mitől olyan legendás az ő színészképző metódusa?

– Gábor teljesen átadja a növendékeinek a szorgalmat, a maximalizmust, amit képvisel. De semmit nem kényszerít ránk, mindenkinek meghagyja az egyéniségét, csak éppen megduzzasztja tudással, a szakma iránti alázattal és tisztelettel. Kitüntetett figyelemmel tanított minket, mindenkihez úgy viszonyult, ahogy kellett, ami az illetőt segítette. Máté Gábor páratlan pedagógus. Nekem ő adott pilléreket, amire támaszkodhatok. Büszke vagyok arra, hogy a növendéke lehettem. Nem hiába álltunk annyian az Ódry Színpad előtt a búcsúztatásakor és énekeltünk neki.

– Ilyen előzmények után egyértelmű volt, hogy katonás színész leszel?

– Reménykedtem, de egyáltalán nem voltam benne biztos. Tudtam, hogy elegen vannak a társulatban. Nem kellett sokáig izgulnom, mert ötödévben már novemberben szólt, hogy ne aggódjak, ha szeretnék valahova leszerződni, akkor Dér Zsolttal együtt a Katonába mehetünk. Egyrészt nagyon szerettem volna Gábor közelében maradni, másrészt a gyakorlat alatt megszerettem a társulatot.

– Amennyire stimuláló, annyira elbátortalanító is lehetett, hogy ötödévesen A nők iskolájában Máté Gábor partnere lehettél.

– Ágnes szerepe volt az első nagy szakmai megmérettetésem. Az első két hetet elvesztettem a próbákon, mert folyamatosan Gábort néztem. Előtte nem láttam őt próbálni, csak előadásokban néztem, ahogy játszik. Fogalmam sem volt, hogyan dolgozik egy próbafolyamatban színészként, mit hasznosít abból, amit nekünk átadott. Szép volt látni, hogy ugyanolyan esendő, mint mi, a tanítványai. Azt mondta nekünk, hogy minden előadásnál mindent elölről kell kezdeni, kételyekkel telve, legyél éppen 20 vagy 60 éves. És hatezer irányba kell próbálkozni, mire megtaláljuk, hogy merre menjünk egy szereppel. Határátlépésnek számított az is, hogy mertem intellektuálisan veszekedni Ascher Tamással, A nők iskolája rendezőjével. Korábban szokásom volt mindenre azt mondani, hogy jó, rendben, csináljuk úgy, ahogy a rendező kéri. Huszonkét évesen személyes sikernek könyveltem el, hogy mertem vitába szállni, megkérdőjelezni, meggyőzni Aschert.

– A zárdában nevelt Ágnes, akit a nevelőapja kiszemelt magának feleségül, a megtestesült naivitástól jut el odáig, hogy átlát Arnolphe szándékain.

– Nehéz volt összerakni a szerepet olyan szempontból, hogy Ágnes jellemfejlődése a színpadon kívül zajlik. Olyan érzésem volt, hogy mindig egy másik lány jön be a három etapra. A kedvencem, amikor Gáborral az utolsó közös jelenetünkben szócsatázunk, és szinte látni lehetett, hogy ő összetöpörödik, én meg egyre nagyobbra növök mellette.

– Huszonhat éves korodra mondhatni gyorstalpalót kaptál az életből, a kultúrharcból, a színházi zaklatási ügyekből. A Gothár Péter körüli botrányokat hogyan élted meg?

– Engem leginkább a Katonát bántó cikkek, a „zaklatószínház”-at emlegető írások, a fokozott médiafigyelem viseltek meg. Volt két hét, amikor szinte kommandózva lehetett bejutni a színházba. Elöl-hátul hat-hét kamera állt, a riporterek kérdezni akartak, egy törölt felhasználótól olyan üzenetet kaptam, hogy én is csak egy balliberális katonás k…a vagyok. Borzasztó időszak volt, én közben azt éreztem, hogy már semmiben sem lehet helyesen eljárni, ha szét akarják szedni az embert, úgyis szét fogják. Pedig a színház nem titkolta el, hanem a nyilvánosság elé vitte az ügyet, vállalva a következményeket.

– Korosztályod egyik legfoglalkoztatottabb színésznője vagy, szinte alig készül nélküled sorozat. Van közülük kedvenced?

– Mindegyiket másért szeretem. A Tóth János lesz mindig az első, a csapat miatt is, akikkel változatlanul tartjuk a kapcsolatot. Az Aranyéletet azért szerettem, mert páratlan profizmussal készült. Az Apatigris stábja pedig szinte a második családom. Ezek mellett még ott volt a Korhatáros szerelemés a Drága örökösök. Mindenből hoztam valami jót magammal, nagyon szeretek forgatni. Nyáron fejeztük be az Átjáróház című mozifilmet is, amiben a főszerepet játszhattam el.

– Enyedi Ildikó korábban téged is hívott a Testről és lélekről női főszerepének a castingjára. A feleségem történetében egyedüli magyar színésznőként kisebb szerepet kaptál. Milyen élmény volt a forgatás?

– A Testről és lélekről Máriája egyértelműen azért ilyen tökéletes, mert Borbély Alexandra játszotta el. Nem hiszem, hogy másvalaki olyan sikereket ért volna el vele, mint Szandra. Nagyon szimpatikus volt Ildikó a castingon, felhívott aztán és elmondta, hogy a főszerepet nem, de egy eladólány szerepét szeretné rám bízni.  Nagyon boldog voltam! Ugráltam örömömben a hálószobában akkor is, amikor Mécs Mónika producer felhívott, hogy Ildikó szeretné, ha benne lennék a következő filmjében is, A feleségem történetében. Egy éjszaka vettük fel a két jelenetemet a felépített stúdióban. A Störr kapitányt alakító Gijs Naberrel kellett flörtölgetnem, aztán elaludni a vállán. Ildikó kérése az volt, hogy angolul cseverésszek vele, amitől eleinte inamba szállt a bátorságom. De aztán sikerült feloldódni, Ildikó remek atmoszférát teremt a forgatáson a kedvességével és profizmusával.