Míg a színházak többsége ősszel bemutatta a koronavírus járvány miatt tavasszal lemondott előadásait, az RS9 Színház és az Anyaszínház új előadásában épp a járványt használja alapként az Underground Project című „apokaliptikus groteszk játékában.”

Az apokaliptikus jelző mindig aggodalommal tölt el, főleg, ha műfaji meghatározásban jelenik meg: a világvégét megjósló alkotások manapság általában agonizálnak, és csupán egy sablonos, egyszerű logika mentén szerveződő és játszi könnyedséggel kiszámítható dramaturgiájú történeteket képesek elénk tárni. Az Underground Project azonban nem annyira egy új, poszt-apokaliptikus világmodellt épít fel, hanem, számomra úgy tűnik, inkább jól bevált cselekményelemekkel operál. Menszátor Héresz Attila, aki Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című darabját felhasználva írta és rendezte az előadást, mintha az aljas jelenből egy távoli jövőbe menekült volna, hogy megjósolja a társadalom és a világ közel teljes pusztulását, miközben bemutatja a még életben maradt néhány ember morális lecsúszását. Az Underground Project ugyan csak néhány karaktert kölcsönöz az Éjjeli menedékhelyből – ilyen Radovits figurája, a bunker tulajdonosa, egykori ingatlanfejlesztő, aki megfeleltethető Kosztiljovnak, ahogy Alex, a színész karaktere is a Gorkij-drámában gyökerezik –, azért az inspirációként használt darab jelentős hatással volt a figurák megalkotására. Menszátor Héresz szereplői egyetlen dolgot akarnak: kijutni innen, míg a Gorkij-dráma gondolati szférájának része, hogy az elnyomott, perifériára szorult, morálisan torzult egyéneknek is van emberi értékük: szerelemre, normális életre vágynak. Ebben az előadásban tehát látszólag sokkal fontosabb szerepe van a groteszk elembertelenedésnek. A szereplők különálló, mégis egymáshoz szorosan kapcsolódó sorstragédiái kapnak nagyobb hangsúlyt, az apokalipszis csupán a történet keretezéséhez szükséges.

A történet végtelenül egyszerű: a színlap szerint 2035-ben járunk, a Földön végigsöpört egy a Covid19-nél is agresszívebb és halálosabb járvány, a népesség minimálisra csökkent. A túlélők kis, nyolctagú csoportja már két hónapja tölti mindennapjait egy földalatti bunkerben, amelyet csak az élelemkeresés céljából hagyhat el a portyázó csapat. Mi, nézők velük együtt ülünk ebben az alacsony mennyezetű, alagútszerű, festetlen pincében, távol a felszíntől, maszkban, távol egymástól – az amúgy is kis nézőtéren, a ritkított széksorokban alig több mint húsz ember foglal helyet. Tehát a díszlet adott: a színházterem maga egy sötét, boltíves alagsor, amelyben hat nyikorgó vas- és kempingágy foglal helyet.

Ebbe a fullasztónak ható térbe lépve láthatjuk a nyitójelenetet: az egyik vaságyon egy szőke, fiatal lány kuporog, mellette egy középkorú, zsidó férfi hevesen imádkozik. Egy kisebb csoport nem messze tőlük, egy kondér mögött türelmetlenül sorakozik, arra várva, hogy ételhez jussanak. Amint lemegy a nézőtéri fény, elkezdődik az ételosztás, majd mindenki a saját vaságyára ülve kanalazza a levegőt: a színészek úgy tesznek, mintha – a színházi trükk konstatálásával a sötét, szűk terem okozta szorongó érzetem hirtelen megszűnik. Az expozíció állóvizét kavarja fel az a jelenet, amiben Schwartz rabbit (Kassai László) és lányát, Fannit (Szilvási Anna) étellel kínálják, ámde a férfi ezt a gesztust habzó szájjal elutasítja. Az izmos és katonás kiállású Radovits (Maday Gábor) kapva az alkalmon rögtön hergelni kezdi a rabbit, idővel az alkoholizmussal és művészi kétségbeeséssel küzdő színészt (Miklós Marcel) teszi a gúny tárgyává.

Aztán egyre jobban kezd körvonalazódni, hogy két hónap mennyire összekötötte az ott lévők sorsát, nem csak a bunkerből való szabadulás tűnik lehetetlennek, a köztük kialakult kapcsolatok ördögi körkörösségéből sem képesek kitörni. A rabbi megtiltja lányának, hogy egyen a tisztátalan ételből, miközben Rita von Egenberger (Csáki Rita), a nemesi családból származó, androgün nő éjszaka megeteti a tizenhat éves lányt, majd az ágyában altatja – emiatt Rita szemben áll Walter dokival (Kathy Zsolt), aki a Fanni iránt érzett szexuális vonzalmát nem is próbálja titkolni, és akivel nem mellesleg Olga, Radovits felesége (Kálóczi Orsi) időnként megcsalja férjét. Az egyetlen szereplő, akinek a többivel való kontaktusa minimális – megjelenése annál inkább tűnik számomra fölöslegesnek – az iráni nő, Jade (Solmaz Foroozande), akit egy portya során csempészett be Flaszter néni (Vasvári Emese, aki talán a színlapon szereplő Lábán Katalin helyett ugrott be) a bunkerba, ám semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy hithű muszlim és nem tud magyarul. Jelenléte csupán az ott lévők között áramló feszültséget fokozza, elkezd felszínre kerülni minden titok és eddig elhallgatott sérelem, amelyet látszólag meg is oldanak: hőmérőznek és lefekszenek.

A színészi munka nem rejt nagy trouvaille-okat, talán épp a néhol modoros és jelentősen realista játék tereli a groteszkség fele a gördülékeny történetet. A szereplőkben társadalmunk karaktertípusait fedezem fel, a Gorkij-drámával ellentétben nem eleve szánalomra méltó embereket láttat az előadás, hanem egy külső hatás, a vírus miatt nyomorba kényszerülő embercsoportot, akiknek derékba tört eddigi, vélhetően normális életük.

A morál, az emberség teljes pusztulását mutatja a halotti tor, amin  kiderül – és talán nem lövök le nagy poént –, hogy miután Alex főbe lőtte magát, levest főztek földi maradványaiból. Flaszter néni (Vasvári Emese) az egyetlen, aki meghasonulva ellenzi, hogy egyenek a levesből, az első jelenet alapszituációja sejlik fel itt egyfajta keretként, csak már nem a vallás a tiltó tényező, hanem az emberi morál. Az előadás mindezidáig igyekezett rávilágítani arra, hogy az emberi lényben mélyen ott lakozik az aljasság, a nyomor; a bezártság csupán felerősíti, felszínre hozza az állati magatartást, az emberevő vacsora jelenetében ki is csúcsosodik az előadás groteszksége. Ezen a ponton le is zárulhatna az előadás, a még életben lévők majd lázmérőznek, lefekszenek, és holnap folytatják lecsúszott életüket. Csakhogy megjelenik egy zöld maszkos idegen (Menszátor Héresz Attila) hangdrummal a kezében, majd a tér közepén lévő vaságyra ülve zenélni kezd. Flaszter néni tolmácsolja magyarra a földönkívüli hangot. A zöld, humanoid idegenek mentik most meg az embertelenségig zuhant emberiséget? Ezeknek az embereknek ugyan van lehetőségük külső behatással, fizikai értelemben megüdvözülni, viszont bűneik béklyójától nem képesek már ilyen formán megszabadulni. Talán erre próbál rámutatni az utolsó jelenet, amelynek megvalósítása kizökkent az eddig konzekvens, groteszk történetből, hiszen a végkifejletet a sci-fi dimenziójába helyezi át.

Az előadás – legalábbis a színlap szerint – arra a kérdésre próbál komplex választ találni, hogy képesek vagyunk-e átlépni saját egónk határain, hogy megmentsük fajunkat, vagy az ember megérett a pusztulásra. A túlvilági zene és a fekete jelmez ellenére nehéz az idegent a halál angyalaként értelmezni, bár végül is érteni vélem, milyen üzenetet közvetít ez az előadás: az embernek semmiképp nincs maradnivalója már ezen a Földön.

A márciusban kirobbanó világvége-hangulat talán fokozta a nézők befogadókészségét, az asszociációk révén valamelyest magunkat látjuk bele azokba a szituációkba, amelyekben a szereplők gondosan lefertőtlenítik magukat, a begyűjtött konzerveket hosszasan törölgetik, esténként hőmérőznek – hónapok óta be vannak zárva és elegük van egymásból. A megértéshez nem teljesen szükséges az elmúlt időszak tapasztalata, az előadás sem a komplett realitásból merítkezik, ellenben rávilágít arra, hogy az alkotók is bőrükön érzik egy jövőbeli próbatétel előszelét:naponta szembesülünk olyan problémákkal, amelyeknek elfajulása komoly társadalmi apokalipszist eredményezhet.

Hol? RS9 Színház
Mi? Underground Project – Gorkij éjjeli menedékhely című művét felhasználva írta: Menszátor Héresz Attila
Kik? Rendező: Menszátor Héresz Attila / Szereplők: Csáki Rita, Kálóczi Orsi, Lábán Katalin, Kassai László, Maday Gábor, Kathy Zsolt, Miklós Marcell, Szilvási Anna, Solmaz Foroozande, Menszátor Héresz Attila / Fény: Nagy Feca / Mozgás: Kántor Kata / Zene: Víg Mihály / Rendezőasszisztens: Csapó Márta Borbála