Volt azért előnye is a rettenetes pandémia miatt online térbe kényszerült 7. Interferenciák fesztiválnak, amelyet 2020. november 19-29. között szervezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Nem kellett hajat daueroltatni, tupírozni, cipőt fényesíteni, kihízott zakót kibővíttetni a színházba járáshoz.

Nem kellett az előadásszünetekben small talkolni, és pláné nem kellett Európa legrosszabb színházi büféjében a pultosok „ma olyan melankólikus vagyok” című Greta Garbo betétszámához asszisztálni. Miközben az egész világ épp tönkrement, a kultúra házhoz jött. A nézők meg a szemészeknek és optikusoknak csinálnak nemsokára nagy kasszát, mert a teljes fesztivált képernyőn végignézni büntetlenül nem lehet, még ha minden előadás ingyenes volt is. Az Európai Színházak Uniója (UTE), amelynek a kolozsvári magyar színház is tagja, épp harminc éves, és ez jó alkalom volt arra, hogy a fesztivál egy UTE-programsávval gazdagodjon, az elmúlt évek néhány fontos és nem is annyira muzeális előadásával. Nagy rendezők Lev Dogyintól Declan Donellanig, híres társulatok a Bulandrától a Cheek by Jowl-ig. Maga a fesztivál ezúttal a Horizontok címet kapta, utalva a színház útkeresésére és a mai világra való reflexióra.

Minden fesztiválon az off programok az igazán izgalmasak.  (Sajnos azt az előadást, a Be Arielle F-et, amely a hírek szerint a legerősebben kísérletezik a színház kereteinek kitágításával, nem volt lehetőségem megnézni.) Olyan alkotók műveit láthatjuk általában, akik már kitűntek egyediségükkel, de még nem igazoltak át a nagy, nemzetközi kánonba. Az Interferenciák OFF programja nem túl gazdag, de legalább két fiatal rendezőt megismerhetett a világ. Egyikük Leta Popescu, aki az utóbbi évben kollázs-trilógiát állított színpadra. Az első előadást a kolozsvári magyar színházban, a másodikat a Temesvári Nemzeti Színházban, a harmadikat Kolozsváron a Reactorban. Kár, hogy a temesvári előadás nem került be az Interferenciák programjába, így sosem fogjuk megtudni, hogy Mihaela Michailov, Peca Ștefan, Elise Wilk és a saját szövegéből létrejött (In)credibil (Hihetetlen) című milyen lett.

Lát(hatatlan). Fotó: Biró István

A Kolozsvári Állami Magyar Színház fiatal rendezőknek kiírt 2018-as pályázatán nyert Leta Popescu Lát(hatatlan)(Invizibil) c. előadását 2019 februárjában mutatták be a színház stúdiójában. Leta Popescu már ahhoz az új rendezőgenerációhoz tartozik, akik elődeikhez képest teljesen új tapasztalatokkal rendelkeznek. Világuknak már szerves része a részvételi, a dokumentarista, az alkalmazott színház.

A Lát(hatatlan)ban korábbi alkotásaihoz hasonlóan most is ködös, félhomályos, semmihez sem hasonlítható, többnyire érzékekre ható világába csábítja nézőit, hogy utána teljesen belevesszünk képi és hangi rejtelmeibe. Párbeszéd alig van, de annál hosszabban szólal meg Leta Popescu Tordai Tekla hangján. Személyes vallomástöredékek hangzanak el kételyekről, elbizonytalanodásról, megtorpanásról. Mintegy válaszul jelennek meg az előadást strukturáló idézetek. A „kollázs-előadást” az emberi lét törékenységének alapeszméje íveli át tizenhárom költő versidézeteire felfűzve. Mindannyian kortársak és mindannyiuk szavai egyre lejjebb szippantanak gondolataik mélyvizeinek feneketlen örvényeibe. A „nem vagyok én soha menhely, / nem vagyok én soha álom, / csak örök ellentmondás, és dadogás.” (André Ferenc) végtelen egyedüllététől az „Anyámnak és apámnak a fia vagyok. / Köszönöm, anyaország és földapa, / azt ahogyan felneveltetek. / Ritkán adatott életemben ilyen szájbabaszás.” (Petro Ionescu&Raul Coldea) revolúciózusságán át a „mosolyog a pi..ám” (Ladik Katalin) provokativitásáig. Mindez Andrei Dósa nagyformátumú magyar-román, román-magyar nyelvátültetésében, dramaturgiai hozzájárulásával.

Leta Popescu hét fokozatban közli mondandóját. Bolygó, Földrész (az előadásban Európa), Ország (Románia), Város (Kolozsvár), Család, Emberpár, Egyén az egyes állomások címe. Kozmikus magasságokból látunk az individuum bőre alá. Leta Popescu lebont mindent, amit színészei évek alatt magukra öltöttek. Előkaparja igazi énüket, hogy aztán szabad kezet adjon az előadáshoz szükségesek újrapakolásához. Meglepő látni, hogy az amúgy sajátosan egyéni gesztusrendszerüket következetesen építgető színészek mennyire másként nyilvánulnak meg konfortzónájukon kívülre rekesztve. Nagy a kihívás. Nem védekeznek. Nem bújnak vélt vagy valós értékű karakterformálási fogásaik mögé. Csupaszon, kényszer nélkül és szabadon játszanak. Örömmel. Teljes egyszerűségben. A verssorok ezotériáját campesítik. Anélkül, hogy kibillentenék folytonosságából.

A mindig elegáns Kató Emőke gyerekesen ártatlan tekintettel perlekedik a Sorssal. Jerovszky Tímea és Farkas Loránd néma kettőse mindent elmond a szerelmes reménységről. Az örökifjúság szérumának birtokosaként Dimény Áron gesztusai a mindenre való megoldást keresik. Viola Gábor már-már obszcén fekete bárányos jelenetét mitikus régiókba emeli. Néha táncra perdülnek (mozgás: Sinkó Ferenc) vagy asztalt körbeülve ünnepelnek. Polifón kantátát imitálnak. Párszor megütik a háttérben lógó gongot. Hangja beépül Bocsárdi Magor egyáltalán nem tolakodó , de a versekkel és a színészi játékkal egyenértékű zenéjébe. A színpadon kétajtós szekrénytől ködgépen át vitrinszerű viváriumig megannyi kellék. Zsúfoltságot érzünk. Pedig minden célszerű rendben. Mihai Păcurar diszletét videoinstallációkkal, animációkkal dúsítja. Buzási András belülről tükörrel kibélelt neonvilágítású ládába rejtőzik. Kivetítve látjuk fejét, arcát, majd szemét. Kiszolgáltatott és sebezhető. Elmondott verssorai földöntúli zsolozsmaként hatnak. Odaátról szól vissza. Szívszorító magányosságból, a ládában egymással szemben levő tükörképek által végtelenre sokszorosítva. Varga Csilla beáll a vinklivasakból összeállított műzöldes viváriumba. Mintha szarvasos-erdei tisztásos vagy szerájos-szöktetéses fali álperzsát látnánk. Vagy egy groteszk vámos-Rousseau életrekelését.

Leta Popescu egyszerre mutatja a kiállított élőlény rabságát, a mesterséges zöld világ idilliségét. A vitrin előtt vaskos, bordó bársony múzeumi kordon, trombitaréz állványokra függesztve. Ha akarnánk, sem mehetnénk közelebb. A kiállítottság rabsága csak a szemnek jár. A láthatatlan fal mögött Varga Csilla áll egy darabig, majd fokozatosan levetkőzik. Végül komótosan leheveredik a vitrin pázsitjára. Végig a szemünkbe néz. Felkönyököl, bal kezére támasztja fejét. Ajkán Mona Lisa mosolya. Az idevonatkozó összes megválaszolatlan kérdéssel együtt. Erotikája rubensi. Imádnivalósága willendorfi vénuszi. Prehisztorikus totem. Külcsíne kecses, bájos, izgató. Belbecse a mindentudás bölcsességét sugározza. Ki nem mondott történetei a megalázottság tragikumától a megdicsőülés transztendenciájáig szólnak. Egész emberi élet jelenik meg előttünk. A néhány perc végtelen hosszú eposzt sűrít. Varga Csilla megjeleníti a vigasztalhatatlan szomorúságot és a reménydús életigenlést. Majd amikor úgy véli, már eleget láttunk, felpenderül és a vivárium takarásában felöltözik, miközben az előtérben pillanatok alatt átállnak a következő kollázsképre.

Leta Popescu játéka veszélyes. Szigorú nézőivel. Szembesít tökéletlenségünkkel. De feloldozást nem ad hozzá. Mindent elkövet, amit színházban nem illik. Az egyes képek meséi látszólag befejezetlenek, színészeinek játékívét váratlan helyeken töri meg. Beszéd helyett hanggal, világos képek helyett kétértelmű sötétséggel, cselekmény gyanánt rejtjeles szimbólumokkal operál. Fordulataival így is váratlan helyzetekbe sodor. Humora mindig elő-elő bukkan. Búvópatakszerűen. És roppant puritánsággal.

In(korrekt). Fotó: Doru Mihai Vatavului

Sokkal inkább önéletrajz-gyanús Leta Popescu In(korrekt) című előadása, amelyhez saját szövegét használta. A Reactor állandó színészeivel Pál Emőke is fellép a Váróterem Projektből. Ő Réka (kiejtve Reká), magyar nő, néha magyarul is megszólal, de inkább románul, időnként keresve a szavakat a karakter szerint, sőt néha magyar akcentust is bedobva. Szerepe, mint mindenki másé is, tele van humorral. Leta Popescu itt is megmutogatja, hogy micsoda képessége van poént poénra halmozni. Természetesen teljesen cool formában. Ha érzelmi megnyilvánulásra kerül sor, azt mindig extrém vehemenciával adják ki magukból a színészek.

A képlet egyszerűnek látszik. Két család megérkezik nyaralni a Duna-deltába, ugyanúgy, mint éveken keresztül mindig. Az egyik család tehetősebb, a másik, ahol az apa az előbbiből az anyával testvér, nem annyira. Az ismerős panziósnő (Alexandra Caras) titkos viszonyt folytat a tehetősebb apával (Doru Taloș). A másik apáról (Cătălin Filip) kiderül, hogy titokban meleg. Ezért érzelmei őszinte megélésére buzdítja a másik család fiát (Lucian Teodor Rus), akiről viszont csak azt hiszik, hogy meleg. Felesége (Oana Mardare) tájszólásban hadarja a mindenre figyelő és roppant gondos háziasszonyt. Mamlasz fiúk (Paul Sebastian Popa) egyetemre készül Kolozsvárra, és szülei lakást szeretnének venni neki, de ehhez pénzt kérnek kölcsön sógoréktól. Itt csúcsosodik ki Doru Taloș rendkívüli szerepformáló tehetsége. Autoriter apakaraktere a férfiasságot az élet alfájának és omegájának tartja, nőgyűlölő attitűdjénél már csak a mások lenézése erősebb. Az események eszkalálódnak, a megtört, titokban meleg apa lemegy kutyába, utána már csak ugat, abszurd fordulatokat szürreális jelenetek követnek. A közeli barátnőként a nyaraláson résztvevő Réka hat perces monológban mondja el (magyarul, román feloratozással) nőként átélt megalázottságát, egyre kiborultabban, kimerültebben. Majd hirtelen abbhagyja és máris más jelenetben vagyunk. A Reactor szűk terét szinte megkétszerezi a Farid Fairuz által beállított szcenikai mozgás. A vetített háttérrel végtelenített tér díszlete Lucia Mărneanué, a hangatmoszféra Oana Hodade szerzeménye. Minden szereplő kezeli a reflektorokat, a ködgépet, a vezérlőpultot, a videókészüléket, szerepben vagy szerepen kívül is. Az (In)korrekt társalgási drámának indul, hogy aztán észrevétlenül becsalja nézőit Leta Popescu egyedien provokatív világába, tréfát nem ismerő tragikomédiájába.

A fesztivál meglepetése a másik fiatal rendező, Cătălin Bocîrnea rendezte Escapist.fbx a kolozsvári Mendel Collective megvalósításában. Mondhatnánk, hogy előadás, de ahogyan magát nevezi inkább: színházi utazás performatív multimédiás installációval. Bemutatója Brüsszelben volt. A fesztiválra újragondolták a világjárvány okozta online közvetítés miatt. Valójában azt látjuk, amit a virtuális térbe átlépő szereplők a VR szemüvegeiken keresztül. Angol, román és magyar változatot is láthatunk, egészen apró változtatásokkal, mindegyikben más színész veszi fel a szemüveget, és ezáltal feltárul előtte az álvilág. Egy amerikai város kietlen betonrengetegében rögtön Michelle-lel, a 13 éves, róka-avatár kislánnyal ismerkedünk meg, aki mindenről csacsog, még azt is megkérdezi, hány évesek vagyunk, és azt is, hogy ismerünk-e romákat. Majd autóba ülünk, de a rendőrség elől el kell bújni. Az egyik változatban még karambolozunk is a kocsival. Aztán egy átlényegítő fényességbe lépve hirtelen Michelle-ék lakásában vagyunk, a felhők felett, szédítő teraszon, a tágas nappaliban, majd eggyel fennebb egy télikert-szerűségben. Majd Michelle elrohan, de megjelenik az anyja, Éva, aki szintén elkezd kérdezősködni, pláné, hogy 13 éves lánya idegent hozott a lakásba. Banalitások és álproblémák sorozata. Ha a rendező valóban választ keres a színház segítségével a világjárvány által felszínre került alapvető problémákra, az az érzésünk, hogy még keresnie kell, egyelőre nem látjuk az eredményt. Az biztos, hogy a VR szemüveget viselő színészek új tapasztalattal gazdagodhattak a virtuális világban tapogatózva. Mindezt képernyőn végigkínlódni erősen próbára teszi a néző türelmét. Még ha teljesen tisztában is van azzal, hogy a ránk váró világot látja, minden nyomasztó tulajdonságával együtt.

Escapist.fbx. Fotó: Mendel Collective

Egészen más hangulatú, inkább iskolai tantermi előadásnak tűnik a Camelia Hâncu rendezte, Igor Stravinsky–Charles Ferdinand Ramuz komponálta-írta A katona története című produkció. A kolozsvári Szabók bástyájának emeltén összezsúfolt nézősereg a Young Famous Orchestra (vezényelt: Vladimir Agachi) zenészeivel testközelben figyelte Angelica Nicoară és Octavian Popa énekét-játékát. Az 1918-ban Lausanne-ban bemutatott kamaraopera Stravinsky és Ramuz válasza az első világháború értelmetlen szörnyűségére. Története a hazatérő katona és az ördög mesebeli találkozásáról szól, hegedű és könyv cseréjéről, csodákról, gonoszságról, happy endről. Lendületes és különösen hangulatkeltő zenéje és tréfás fordulatai láthatóan nagyon megnyerték a közönség tetszését.

A katona története. Fotó: www.cosminphotography.com

Shakespeare’s Night címen a nagy lengyel színész, Piotr Kondrat önálló estjét láthattuk. Az eleve filmre készült monodrámát Shakespeare-drámák nagymonológjaiból állította össze, Hamlettől III. Richárdig, az Ahogy tetsziktől A velencei kalmárig. Már sokan megírták, hogy amikor egy színész önálló estre vetemedik, annak vagy az az oka, hogy mellőzve érzi magát és erei felvágása helyett inkább betanul egy estényi szöveget, vagy eljut valameddig a pályáján és valahogyan összegezni kívánja azt, bemutatva, hogy éppen hol tart. Van ugyan az a változat is, amikor valamit okvetlenül közölni szeretne a színész, és azt csak egy önálló esttel tudja, de ez ritkább eset. Piotr Konradt látszólag már nem fiatal, de még nem is öreg. Pályája csúcsán van, és ezt közli is nézőivel előadásmódja segítségével. Finom rezdülésekkel, nagyon mélyről jövő érzelmekkel, leheletnyi mimikai eszköztárral. Negyed óráig egészen izgalmasan. Utána fellép a nyelvi és kulturális különbség akadálya. Hiába a feliratozás, csak akkor értenénk igazán, ha tudnánk lengyelül. A nyilvánvaló politikai-gazdasági-társadalmi utalásokat – hiszen Shakespeare mindig nagyon aktuális. Világos lenne, hogy miért látjuk egy fából készült padlásfeljárón ülve a színészt, vagy mit keres Shylockként egy ízléstelenül berendezett szobában. Sok ilyen apróság ismeretének hiányában kifejezetten egyhangú 1h25’-nek voltunk tanúi.

Sokkal vidámabb volt a fesztivál záróeseménye, a színház nagyszínpadáról élőben közvetített koncert, amelyet a társulat házizenekara, a Loose Neckties Society adott. Ahogy neve is mutatja: önfeledt szórakozáshoz nyújt talpalávalót örökzöld, cover számaival. A zenekar általában a színház fontosabb eseményein szokott fellépni, de meghívásokat is kap, kiszáll ide-oda, mindenütt osztatlan sikert aratva. Ha van közönség. Most nem volt. Bulihangulat sem. Hacsak nem stúdiófelvételt készít, a zenész inkább közönségnek játszik. Pláné ha színész is. Közönség nélkül meghal a szórkoztatásra kitalált zene. Ráadásul a cover zenekarok sajátossága, hogy egy idő után úgy tűnik, mintha mindig ugyanazt a számot játszanák. Ezzel együtt a zenekar hősiesen helytállt. Frontembere, Farkas Loránd visszafogottan, de mégis mindent kézbentartva vezette az estet. Balla Szabolcs egy tudós professzor komolyságával szaxofonozott. A keybordos Gergely Elek kitűnően vokálozott, Bajusz Gábor dobolásával nem szorított háttérbe másokat, Váta Loránd lelkesen hegedült, csergődobozott, vokálozott és énekelt. Szinte egyszerre. És Kovács László gitározott. Szenvedélyesen szereti a zenét. De nagyon fegyelmezett. Nem teng túl, pedig hangszere adná rá a lehetőséget. Szólói tiszták, pontosak. Teljes harmóniában van mindenkivel. Ha baj van, valaki félrecsuszik, rosszul lép be, rögtön kisegíti, beleimprovizál a rutinba. Nagy ajándék, hogy ilyen zenésze van a zenekarnak és egyáltalán Kolozsvárnak. A három utolsó szám a zenekar saját szerzeménye volt. Szinte semmiben sem különbözve az addigi örökzöldektől. A minimális szövegű zárószám címe: Grand Finale.

Facebook Comments