Azt is meg kell jegyezni, hogy „a férfiak rosszak, mindenre képesek”, de közben a sok kérdés mind kimondatlan marad. Eszterben mindössze a megmagyarázhatatlan zavart s a szégyent ülteti el: most valahogyan másként kellene viselkedni, de hogyan is?

Elegánsan berendezett nappali, jó ízléssel összeválogatott bútorok, a kanapén egy nő ül. Már érkezésünkkor ott van, bár tekintete a távolba réved, nem keres kapcsolatot a Jurányi kamaratermébe érkezőkkel. Amint elkezdődik az előadás, a fáradt tekintet életre kel, és hirtelen egy kislány meséjébe csöppenünk. Péterfy Bori apránként idézi fel egy régi konyha részleteit, az őt mosdató anyával folytatott, érthetetlenül különös párbeszédét. Legközelebb a lavórban állva már felülről nézi anyja gondosan tupírozott, göndör fürtjeit, az ártatlannak tűnő jelenet egyszer csak beborul, amikor azt hallja: apád előtt ne vetkőzz. És bár a kislány alig érti, idővel figyelmesen elraktározza magában az információt, mert „anyunak mindig igaza van”. Azt is meg kell jegyezni, hogy „a férfiak rosszak, mindenre képesek”, de közben a sok kérdés mind kimondatlan marad. Eszterben mindössze a megmagyarázhatatlan zavart s a szégyent ülteti el: most valahogyan másként kellene viselkedni, de hogyan is?

Fotók: Takács Attila

Közben meg – mint kiderül – az apa az, aki egyáltalán ki tudja mutatni az érzelmeit, összevissza puszilgatja a kislányt, esténként mesél neki. Sok mindent nem szabad elmondani anyunak, mint ahogy a fenti jelentről sem lehet beszélni senkinek. Észrevétlenül kezdünk feszengeni és érezni, hogy ez már most nem stimmel. Még csak sejthetjük, hová tart a történet, de már tudjuk, hogy a tabusítás, egymás kijátszása, a gyerek „titokgazdává” avatása mind zsákutcába viszi a lehetséges párbeszédeket, és Esztertől éppen a számára legközvetlenebb, legbizalmasabb közeg biztonságát veszi el. A kislány az egyetlen emberbe kapaszkodik, aki bezzeg „sokkal jobban figyel rá, mint anyu vagy apu” – és előkerülnek a nagyszülői házhoz – de főként a nagypapához – kapcsolódó emlékek: a vasárnapi ebéd illata, a „minden a legjobb a világon szag”, Tatus régimódi borotválkozó szappanja, az ultizó társaság és a „fáradt” nagymama, aki után mindig össze kell szedni a sörösüvegeket.

Ami egészen drámaivá teszi a történetet, az a sallangmentes, egyszerű és érzékletes gyermeki hangvétel. Annyira eleven és életszerű a közeg – a lavór alján lepattogzott zománc, a gyerek hálószobájába behallatszó mosogatás moraja – hogy felidézi bennünk saját gyermekkorunk (biztonságos) miliőjét. Péterfy Bori csak mesél, mesél élénken, hol zavartan, máskor csillogó szemmel, és hanglejtésében benne van a gyermeki naivitás és ősbizalom, ami idővel egy egyre szikárabb, zárkózottabb kamaszlány megszólalásainak adja át a helyét. A szöveg, Péterfy-Novák Éva regényének ereje abban rejlik, hogy bár elbeszéli a kimondhatatlant, ezt minden ítélkezéstől mentesen teszi, és a részletek aprólékos felvázolásakor sem válik megbotránkoztatóvá vagy fájdalmasan vulgárissá. Ezt a kvalitást Tasnádi István dramaturg-rendezőnek is sikerült átmentenie a színpadra.

A rendezés másik érdeme, hogy egybe tudta szőni a két párhuzamos monodrámát. Mert a másik történet nem kevésbé fájdalmas. A szülei elvesztése után intézetbe kerülő, nyolcéves Károly a lelketlen nővérektől sem remélhet segítséget, mikor szobatársai erőszakot követnek el rajta. Az örökbefogadó „anyával” kialakuló furcsa szexuális függőség-szeretet, aztán a hazásság, a születő gyermekek meséje idővel összekapcsolja a két történetet. Nyilvánvalóvá válik, hogy az Eszter legfőbb bizalmasaként emlegetett nagypapa a másik történetből megismert Károly. S ekkorra már együttérzünk vele, megértjük, hogyan menekül saját számkivetettségéből –, noha ez nem mentség tettére, legfeljebb magyarázat. Az előadás erőssége, ahogyan finoman egymásra kopírozódik a két történet. Bár tényleges diskurzus csak ritkán, egy-egy helyzet érzékletesebb felelevenítésekor alakul ki, például amikor Eszter bújik a kamasz fiú ébredező szexualitásával visszaélő nevelőanya bőrébe.

Péterfy Bori gyermeki, üde, cserfes stílusának szöges ellentéte Károly ridegebb, kimértebb, akadozó beszéde: Pataki Ferenc időnként mintha tudatosan verne távolságot saját maga és a szöveg közé. Pedig a történet kezdetén még csak nyolcéves, de már ekkor is elsősorban védtelenebb húgát igyekszik megóvni a bántalmaktól. Zavartságát zárkózott szótlansággal palástolja, elbeszélései mégis rendkívül érzékletesek. Míg Eszter történeteiben – főként eleinte – akadnak derűs pillanatok, Károlyéból ezek mindvégig hiányoznak.

Az előadás narratív jellegéből kiindulva azt gondolhatnánk, elsősorban a színészek alakításának érdeme, hogy mélyen átéljük a derűs és torokszorító pillanatokat. Mégis érezni a rendezői kéz finom terelgetését: minimális kellékkel, a verbális eszköztárra hagyatkozva tud ébren maradni a színpadon a drámai feszültség az elejétől a végéig. Már nem azért aggódunk, hogy kivel mi történik, vagy hogy bármelyikük miként lesz képes folytatni az életét (erről, a regénnyel ellentétben, az előadásban nincs szó), hanem azt érezzük, ez olyan probléma, amelyről beszélni kell. És ha valahogy, így érdemes.

MI? Apád előtt ne vetkőzz
HOL? Az Orlai Produkciós Iroda és a Füge előadása a Jurányiban
KIK? Játsszák: Péterfy Bori és Pataki Ferenc, Író: Péterfy–Novák Éva
Színpadra alkalmazta és rendezte: Tasnádi István, Látvány: Antal–Fógel Adrienn