A központi kérdés: hogyan tudjuk a koronavírus-világjárvány és a karantén, a kijárási tilalom új valóságtapasztalatát  megragadni és mindez hogyan hat a jelen és a jövő színházára?

November közepén Postpandemisches Theater címmel háromnapos online konferenciát szervezett a berlini Literaturforum im Brecht-Haus, a zöld ügyekért küzdő Heinrich Böll Stiftung és a nachtkritik.de színházi kritikai portál. A három panelbeszélgetés résztvevői döntően színházi emberek voltak (rendezők, dramaturgok, látványtervezők, intézményvezetők), de találunk a meghívottak között filozófust, építészt, kultúrpolitikust és klímaaktivistát is. A központi kérdés: hogyan tudjuk a koronavírus-világjárvány és a karantén, a kijárási tilalom új valóságtapasztalatát  megragadni és mindez hogyan hat a jelen és a jövő színházára? Az alábbiakban főleg az utolsó, „Mi lesz a járvány után? A jövő színházáról” című beszélgetés állításait ismertetem, a másik két beszélgetésre csak utalok.

Egy új valóság: klinikai tekintet és online terek

Armen Avanessian

A konferencia egyik alapgondolatát az első panelbeszélgetésben Armen Avanessian osztrák filozófus és irodalomtudós fejtette ki: a világjárvány az életünkben a gyülekezés válságaként jelentkezik. Michel Foucault fogalmát kölcsön véve és némileg átértelmezve Avanessian amellett érvel, hogy a járványügyi hírek és intézkedések nyomán létrejövő valóságot a „klinikai tekintet” (klinischer Blick) uralja: a fizikai találkozásra veszélyforrásként, a gyülekezés szokásos tereire (pl. a színházteremre) potenciális fertőzési gócként tekintünk,  így a jelenlét kultúrája szükségképpen visszaszorul vagy kompromisszumra kényszerül a képernyőtársadalommal szemben. A gyülekezés, a találkozás válságát legérzékletesebben a megcsonkított nézőterekről készült képek ragadják meg: ahol néhány hónapra kinyithattak a színházak, a széksorok helyett üres terekkel körbevett székszigeteket láthattunk.

A jövő színházáról szóló panelbeszélgetésben Frank Hentschker, a New York-i Martin E. Segal Theatre Center művészeti vezetője Friedrich Kittler médiaelméletére hivatkozott, amely szerint a technológiai újítások megváltoztathatják, mit és hogyan érzékelünk valóságként. „Ugyanaz történik most a digitális médiumok kapcsán, amit Kittler az írógépről, a filmről, a hangrögzítésről már megírt.” „Eddig az volt, hogy ami a kibertérben történik, az nem valóságos. Most már az, sőt – mivel február óta nem volt élő színházi előadás az Egyesült Államokban – jelenleg ez az egyetlen valóság.”

Hentschker szerint a járvány végével nem tudunk a korábbi valósághoz visszatérni, de ez nem jelenti azt, hogy a színházak továbbra is üresek maradnak. Richard Schechner, a Performance Group alapítója is javasolta, hogy a világon minden egyes színházi előadást közvetítsenek élőben az interneten – ettől még az élő színház szerepe nem veszne el. „Ez ugyanaz az eset, mint a zene kapcsán: megjelent a hanglemez, de az emberek továbbra is járnak koncertekre – sőt, az élő koncertek ezáltal még fontosabbá váltak.” – mondta Hentschker. „Persze a közvetítés tulajdonképpen adaptáció egy másik médiumra, aminek megvannak a maga szabályai – lehet, hogy úgy kell rá tekintenünk, ahogy egy tusrajzra, ami egy olajkép vázlata; vagy mint egy festményről készült fotóra egy könyvben.”

A klinikai tekintet, amely szerint a színház belső, zárt tere veszélyes, az online mellett a helyspecifikus és a szabadtéri előadások irányába tolta el a színházat. Matthias Lilienthal, a müncheni Kammerspiele volt intendánsa ennek kapcsán arról is beszélt, hogy ha nem a közönség jön be, hanem a színház megy ki, kézzelfoghatóbbá válik, mi is az a közösség, amelyet a színház elvileg szolgál. „Én és Thomas Ostermeier is azt javasoltuk, hogy toljuk el az évad szünetét decemberre és januárra, hogy a nyári hónapokban kiköltözhessen a színház a szabadba. Toshiki Okada Opening Ceremony című előadását a müncheni olimpiai stadionban csináltuk meg, szuper élmény volt.” Lilienthal szerint a színház alapvetően „egy elitista szar dolog”, ezért nem szabad lebecsülni azt, hogy a szabadtéri előadásokon és az online térben sokkal több nézőhöz jutnak el az előadások. „A Theatertreffenen egy másik Toshiki Okada-előadást, a The Vacuum Cleanert 7000 japán néző is nézte, és így összekapcsolódott a japán és a német nyilvánosság. Az ilyen dolgokért én hálás vagyok a vírusnak.”

A hibrid műfajok elterjedése

Der Mitarbeiter – Tagebuch eines Wahnsinnigen (Staatstheater Augsburg)

A karanténidőszak alatt a német színházakban is megkezdődött a hibrid műfajokkal való kísérletezés, vagyis a hagyományos színházi eszköztár és az online tér adta lehetőségek ötvözése. Tina Lorenz, a Staatstheater Augsburg digitális fejlesztési projektvezetője ezzel kapcsolatban azt a szemléletváltást hangsúlyozta, hogy a digitális terekre már nem csak helyettesítő terekként tekintünk. „Mit jelent a színházi nyilvánosság és mi ennek a nyilvánosságnak a tere? A nyilvánosság igazi tere csak a színház mint fizikai tér, vagy máshol is kereshetjük?” Tulajdonképpen ez a kérdés áll a digitális és hibrid projektek mögött, amelyekből Augsburgban már több is készült: jelenleg három olyan monodráma és két olyan balettelőadás érhető el náluk, amely eleve arra készült, hogy VR-szemüveggel nézzék az emberek. Ezek tulajdonképpen VR-filmek, amelyek nem törekszenek a valósidejűség illúziójára. Akinek nincs VR-szemüvege, egyetlen napra kölcsönözhet egyet a színháztól. Ezen kívül a színháznak twitch-csatornája is van (ez egy stream-oldal, amit főleg videojátékosok használnak, ezért jó platform arra, hogy egy másik közönséget is meg lehessen nyerni), ahol egy-egy streamelt előadás alkotóival lehet közös „watchpartyt” tartani és élőben beszélgetni. „Fontos, hogy az online terek ne légüresek legyenek: hogy ne csak kitegyük az online térbe az eredetileg nem oda szánt produkciókat, hanem hogy úgy alakítsuk át őket, hogy ott is életképesek legyenek” – mondta Lorenz.

Matthias Lilienthal még két olyan projektről számolt be, amelyek a müncheni Kammerspielében valósultak meg. Az egyik az Örkény színház Andromakhéjához hasonlóan egy hagyományos színházi térbe elképzelt előadás, Leonie Böhm Yung Faust-jának Zoomra adaptált verziója volt (So nah und doch so fern címen); a másik pedig a 25 éves Gro Swantje Kohlhof hétrészes Harry Potter-webináriuma, a Hogwarts-Exkursion (Kirándulás a Roxfortba). Ennek keretében a közönség szerda esténként élőben nézhette, hogyan játssza el a színésznő az édesanyja müncheni lakásában a Harry Potter egy-egy részét, egyszerre mesélve és játszva a különféle szereplőket és megjelenítve a varázsvilágot: a fürdőszoba a Titkok kamrájává, a szobanövények mandragórává változtak, Kohlhof két macskája pedig egy plüssállattal együtt vált a háromfejű kutyává. Minden előadáson harminc ember lehetett bent, akikkel Kohlhof így sokkal szorosabban tudott kapcsolatba lépni, mint ahogy az a hagyományos színházban elképzelhető.

So nah und doch so fern (Münchner Kammerspiele) Fotó: Anne Fritsch

„Ami maradni fog a pandémia után is, az az, hogy a színház internetes jelenléte, a streaming sokkal általánosabb lesz. Emellett az eleve internetre szánt projektek sokkal nagyobb szerepet fognak játszani, mint korábban” – mondta Lilienthal. „Már csak azért is, mert nálunk a színház minden dolgozója részt vett egy ingyenes továbbképző kurzuson, ami film- és online technikákról szólt – ezért most olyan, mintha a Kammerspielében csupa kisgyerek dolgozna, akik imádnak a számítógéppel játszani.”

A színházak online jelenlétének költségei kapcsán Tina Lorenz egy fontos szemléletbeli dologra is felhívta a figyelmet: „Egy VR-produkció azért tűnik drágának, mert a digitális színházra úgy tekintünk, mint ami csak helyettesít valamit, és olyan időszakban készül, amikor kevesebb bevétele van a színházaknak. Pedig a nagyszínpadhoz viszonyítva a VR nem drága. Középtávon el kell döntenünk, hogy akarunk-e digitális színházat is, és ha igen, akkor arra is mernünk kell költeni, és az évadtervekben is el kell nyernie ezeknek a műfajoknak a maguk saját helyét.”

A színház feladata és felelőssége a klímaváltozás idején

Frank Hentschker

A Németországban élő beszélgetők optimizmusát és kíváncsiságát érdekesen ellenpontozta Frank Hentschker beszámolója New Yorkból. „Itt Amerikában a művészek legnagyobb élménye a járvánnyal kapcsolatban az, hogy »we are not essential«. Nem vagyunk nélkülözhetetlenek. New Yorkban minden színház bezárt, egyetlen zenész sem léphet föl. Általában azt szoktuk gondolni, hogy New Yorkban a színház üzlet, hiszen a színházak 95%-a profitorientált üzleti vállalkozás (ezt nevezzük Broadwaynek); melyekben a produkciók 90%-a musical. De a másik oldalról, a kísérleti színház felől nézve New Yorkban a színház non-profit: »amatőrök« csinálják valamilyen munka mellett. Ezek az emberek általában a vendéglátásban dolgoznak, ami szintén nagyon hosszú időre leállt – és itt nem kapnak a művészek 5000 eurót, hogy kihúzzák a járvány végéig valahogy. Ez egy egzisztenciális katasztrófa: a művészek elhagyják New Yorkot, hazaköltöznek a családjukhoz és felmerül bennük, hogy a metropoliszokban talán többé már nem is lesz lehetséges a világgal való esztétikai szembenézés úgy, ahogy a ’60-as, ’70-es években és a ’80-as évek elején. A New York-i kis színházak harmada-fele biztosan végleg be fog zárni – és tegyük hozzá, hogy ez rengeteg Európán kívüli országban is így van, nemcsak az Egyesült Államokban.”

Hentschker szerint ez a helyzet áldás is, hiszen újra kell kalibrálnunk, mi fontos és mi szükséges, amivel rákérdezünk a színház lényegére. „Az első karantén alighanem az első olyan pillanat volt a színháztörténetben, amikor tényleg egyetlen országban sem voltak előadások. Eközben pedig az egész emberiség kollektív élménye lett, hogy mennyire nem az ember áll a teremtés középpontjában, hogy mennyire sebezhetők vagyunk.” Ennek kapcsán megjegyzi, hogy nem is biztos, hogy létezik pandémia utáni korszak, hiszen az emberiség életmódjából adódóan bármikor újra felütheti a fejét egy újabb globális járvány. „És még nem is akkora a baj: ahhoz képest, ami a klímakatasztrófa lesz, ez csak egy főpróba. De van remény, mert még nem volt ilyen, hogy az egész emberiség egyszerre osztozik egy krízisben. A színház fő kérdése most az, hogy hogyan tudja ezt az igazságot közvetíteni; az, hogy digitális vagy nem, mellékes. Azt kell kutatnunk, hogyan tud a színház tükör lenni, hogy az emberek, a társadalmak tudomásul vegyék, hogy változnunk kell.”