Spiegl Anna bábszínészként végzett 2013-ban az SZFE-n, azóta a Budapest Bábszínház tagja. Közben azért kirándult a „független bábszínház” világába a HUPS! Crew-val, és prózai szerepeket is játszik.

Fotó: Éder Vera

–­ Szerinted létezik olyan, hogy bábos identitás?

­ – Nekem nincs ilyen identitásom, de ismerek olyat, akinek van. Még mielőtt az egyetemre kerültem volna, vándorkomédiásként képzeltem el a bábosokat, azt gondoltam, hogy ez egy nagyon laza élet: fesztiválokra járunk majd, és sátorban alszunk. Vágytam is erre, hogy hordozható előadásokkal külföldre járjunk, utcafesztiválokra menjünk. Egy extrovertált hippi akartam lenni, akit nem érdekel a pénz. Később aztán, amikor egy kicsit kipróbáltam ezt az életet, kiderült, hogy az én idegrendszeremmel ez nem fog menni.  Fejlődött az önismeretem, és már tudom, hogy valójában nem ilyen vagyok: én szeretem tudni, mi lesz holnap, és rosszul viselem azt is, ha nekem kell mindent összepakolni és szállítani.  A HUPS! Crew független csapatával készített előadásoknál például óriási munka volt leegyeztetni mindenkit, megszervezni, hol tároljuk a díszleteket, hogy jutunk el a helyszínre, ki lesz a világosító, stb. Mire elkezdődöttaz előadás, már hulla fáradt voltam. Akkor ébredtem rá arra, hogy hosszú távon én ezt nem tudnám csinálni, ehhez sokkal lazábbnak kellen lenni, és sokkal kevésbé kényelmesnek. Valaki mondta egyszer, hogy a bábszínész élete nagyon sok pakolás, csak néha van egy-egy előadás is közben. De a legnagyobb rész a pakolás.

– Hogyan keveredtél a színház közelébe egyébként? Nem az a mindig is szavalgató kislány voltál…

­ – Egyáltalán nem. Igazából azért mentem el egy színjátszó szakkörbe középiskolásként abszolút tudatosan, mert barátokat akartam szerezni. És én csak úgy tudok barátkozni, ha együtt csinálunk valamit. Ez a valami lett a színház. De középiskola után nem mertem a Színműre jelentkezni, ezért esztétika szakra jártam egy évig Szegedre, ahol viszont nem igazán találtam a helyem. Kicsit sok volt az elmélet, és hiányzott a „csinálás”. Abban az évben pont indult bábos szak, azt meg mertem próbálni. Azt gondoltam, ott talán nem gond, ha nincs bennem annyi önbizalom, annyi vágy magam mutogatására, mint amennyi feltételezésem szerint a prózai szakhoz kell.

­ – A báb korábban is szóba került?

­ – Egyáltalán nem. A képzőművészet érdekelt még, a vizualitás. De már rögtön az első évben beleszerettem a műfajba. Közhely ugye, hogy a bábozás során tárgyak kelnek életre, de ez engem lenyűgöz. Van egy kupac hungarocell, aztán megmozdul, és személyisége lesz. Hasonlít ahhoz, mint amikor ránézel a ruhakupacra a széken, és hirtelen úgy látod, ül ott valaki, és megdobban a szíved, csak itt ez az érzés nem egy pillanat, hanem folyamatos. Emellett az is nagyon izgalmas, hogy tényleg végtelenek a lehetőségek. Ha a színpadra bejön egy ember, azért vannak határok, hogy mit tud megcsinálni és mit nem. Egy bábnál nincs ilyen.

­ – A HUPS! Crew csapata rögtön az egyetem után megalakult. Bábos területen – a családi formációkat leszámítva – nem igazán jellemző a független társulatok létezése…

­ – Mi ezt „mellékállásban” próbáltuk csinálni, úgy biztosan nem megy. De azért legalább megpróbáltuk. Úgy álltunk össze öten osztálytársak, hogy mindenki játszott valamilyen hangszeren – én tangóharmonikán –, és már a vizsgák alatt is nagyon szerettük élő zenével kísérni a bábjeleneteket. Ennek nagyon nagy ereje van, ezt akartuk fejleszteni valahogy, meg külföldre szerettük volna elvinni a produkciókat. Két előadásunk született összesen, de mivel közben különböző helyekre szerződtünk, nehéz volt a szervezés, egyeztetés, nem volt erőnk hozzá. Azért is kezdtünk bele egyébként, mert féltünk, hogy ha leszerződünk, ha betesszük a lábunkat egy nagy kőszínházba, akkor ott sok olyan előadás lesz, amivel nem tudunk azonosulni.

­ – Ez mit jelent?

­ – Azt, hogy például egy hatvan évvel ezelőtti rendezés megy még mindig ugyanazokkal a bábokkal, amik mára lassan esnek szét, és ugyanez a helyzet a darabbal is, egyszerűen idejétmúlt. Vannak olyan előadások –  egy-két klasszikus történet –, amelyekre akkora igény van, hogy muszáj műsoron tartani. Emiatt éreztük úgy, nem biztos, hogy be akarunk kerülni ebbe a rendszerbe. De az elmúlt években ezen a területen is nagyot léptünk előre, a Budapest Bábszínház például biztos jó úton jár, egyre kevesebb ilyen előadás van.

­ – Nemcsak bábosként állsz színpadon, hanem prózai szerepekben is. Ez a Gardénia című előadással kezdődött még az egyetem alatt?

­ – Igen, az volt az első ilyen lehetőségem, azóta is adódnak néha ilyenek, és szeretném is, ha még adódnának. Ez nem csak nekem jó szerintem, mert ha én, aki főfoglalkozású bábszínész vagyok prózai darabokban is „jól működöm”, akkor ezáltal növelem a bábszakma presztízsét is.

­ – Merthogy szerinted a bábos szakma presztízsével még mindig bajok vannak?

­ – Igen. Gyerekműfajnak tekintik, és emiatt zárójelbe van téve. Ha azt mondod, hogy színház, abban a gyerekeknek szóló színház is benne van, de nem az jut először eszedbe. Ha azt mondod, hogy bábszínház, az jelenthet felnőttszínházat is, de mégsem az jut először eszedbe. Én szeretek gyerekeknek játszani, de talán egy kicsit még jobban felnőtteknek. Ha gyerekeknek készítünk előadást, akkor erről egy percig sem felejtkezhetünk el. Ugyan nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni gyerekeknek, hiszen mindent lehet úgy „tálalni”, hogy nekik való legyen, de ez azt is jelenti, hogy tényleg úgy kell tálalni. Ez hatalmas erőfeszítés, rengeteg energiabefektetés. Hogy értsék, szeressék, és közben ne legyen gagyi. Ez azt is jelenti persze, hogy nem mindig olyan témával foglalkozom, ami aktuálisan  izgat.

­ – Én szülőként azt tapasztaltam, hogy viszonylag ritkán láttunk olyan előadást, ami nekem és a gyerekeknek is egyformán tetszett…

Fotó: Éder Vera

­ – Igen, ez az a „lavírozás”, amiről beszélek. Én természetesen azt szeretem, ami nekem is tetszik, meg a gyerekeknek is. De néha olyan dolgokért őrülnek meg, amit egyáltalán nem értek. Ráadásul sok minden más is érdekel a színházzal kapcsolatban, ami nem feltétlenül gyerekszínház-kompatibilis. Lehet, hogy ez majd megváltozik, ha nekem is lesz gyerekem. A környezetemben sok gyerek van, és azt látom, hogy ilyenkor a szülők évekre átállítják magukat egy másik dimenzióba, oda, ahol nekem gyerekeknek játszó színészként állandóan lennem kellene, miközben másra is szükségem van. Egyébként a Budapest Bábszínháznak is ez a jelszava, hogy a báb nem korosztály, hanem műfaj. Az a vágyunk, hogy a bábszínházat ismerjék el felnőtt műfajként. Most jövök rá, hogy az eredeti kérdés arra vonatkozott, miért kirándulok prózai szerepekbe, én pedig arról beszélek, hogy miért játszom felnőtteknek.

– Lehet, hogy itt a lényeg? Nem is a próza a fontos?

­ – Talán igen. De arra is szükségem van, hogy más emberek között legyek. Engem, a lusta disznót ez mindig kilök a komfortzónámból. Nagyon kritikus vagyok mindenkivel, a rendezőkkel különösen, de a kollégáimmal is. Amikor viszont új emberrel dolgozom együtt, akkor én hetekre „szerelmes leszek” , könnyebben elnézek neki dolgokat, amíg nem ismerem minden rezdülését.

­ – A Médeia volt a legutóbbi ilyen kirándulásod a KV Társulattal…

­ – Azt a munkát is nagyon élveztem, rengeteget gondolkoztunk együtt magán a  koncepción is. A kőszínházban általában nem alakul úgy a próbafolyamat, hogy legyen idő ennyi beszélgetésre, hogy belemenjünk ilyen mélyen a darab elemzésébe akkor, amikor még nem csináltunk semmit. Talán van egy műfaji különbség is: a bábszínházban már az elején el kell kezdeni próbálni, mert ott vannak a tárgyak, amiket mozgatni kell, ki kell találni, hogy egyáltalán mit kell majd tudniuk megcsinálni. Ha esetleg át kell alakítani őket, arra is kell időt hagyni a műhelyeknek. Ha négy heted van a próbára, akkor nem teheted meg, hogy csak az utolsó tíz napban foglalkozol a tárgyakkal, mert akkor az technikailag nem lesz olyan professzionális. A prózánál viszont, ha pontosan érted, hogy mit fogsz játszani, akkor gyorsan össze tudnak állni a dolgok. A Médeia próbái során is történtek ilyen meglepő „összeállások”: nem ment egy jelenet, leálltunk, beszélgettünk róla, és a rendező (Czukor Balázs) mondta, hogy akkor próbáljuk meg újra, mire én azt válaszoltam, hogy oké, de nem beszéltük meg, mit fogunk másképp csinálni. „Akkor csak rámegyünk újra, és reménykedünk, hogy sikerülni fog?” – kérdeztem. A többiek meg kórusban mondták, hogy pontosan ez fog történni. Nekem bábosként ez tökéletes lehetetlenségnek tűnt. Mármint az, hogy nem találtuk ki előre pontosan, mi lesz.

­ – Mert a bábbal nem lehet csak úgy elkezdeni improvizálni?

­ – Ha ketten mozgatunk egy bábot, akkor szinte semennyire nem lehet imprózni. Minimum azt meg kell beszélni, hogy most nagyon figyelj, mert csinálni fogok valamit, és majd kövess le. De általában ilyenkor se sikerül elsőre a jelenet. Éppen ezért én nehezen tudok csak úgy kísérletezgetni, nagyon feszült leszek tőle, mindig bennem van, hogy nyakunkon a határidő, minél gyorsabban meg kell találni a legjobb megoldást. Én nem tudok csak úgy „belelazulni” a próbálgatásba, tudnom kell, hogy mit fogok csinálni.

­ – Ehhez képest a mostani bizonytalanságot hogy viseled?

­ – Én most egy buborékban élek, mert van mit dolgoznom. A lezárás első heteiben forgatások voltak a színházban, sok előadást felvettünk jobb minőségben, hogy online legalább elérhetők legyenek. És előrehoztuk a Helló, Héraklész! próbáit. Időnk mint a tenger, a kísérletezgetésekre is több idő van, így talán én sem leszek tőle olyan ideges… Maszkban próbálunk, és a munkaidő végén szigorúan el kell hagyni az épületet. Ez nem a legkellemesebb, de nagyon alacsony ár azért, hogy mehessenek a próbák. Reménykedünk, hogy a bemutatót február végén már nem online kell megtartani. Szóval én most sokkal kevésbé szenvedek a bizonytalanságtól, mint tavasszal-nyáron. Ha nem olvasnék híreket, egész normálisan tudnám érezni magam.