Négy erdélyi előadás, négy különböző perspektíva, az egyetlen közös vonásuk, hogy megpróbálnak új kifejezésmódokat találni egy olyan krízissel teli év megfogalmazására, amelyben a megszokott szavak úgy váltak le tárgyukról, mint a cipőtalp.

Amikor a hang leválik kontextusáról, hatalma lesz. Az ismeretlen eredetű zörejek a horrorfilmek egyik legkedveltebb hatáskeltő eszközei, a hétköznapi kommunikációban pedig ott szöknek be a legbizarabb érzések, ahol hanglejtés és gesztus közt hajszálvékony repedés keletkezik. De mi van akkor, ha tudatosan választjuk le a hangot a hangadóról, bekapcsolva egy másik asszociációs körbe? Milyen új lehetőségei vannak a hangok újrakontextualizálásának a mozgás segítségével? Egyáltalán, kulturálisan hogyan változik hang és mozdulat kapcsolata? Körülbelül ezek az izgalmas témafelvetések voltak kiolvashatók a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Pam Param című online bemutatójának szinopszisából. Az előadást az 1985-ös születésű Andrea Gavriliu koreografálta, aki már másodízben dolgozott együtt a nagy múltú, és erdélyi viszonylatban legprogresszívebb mozgásszínházi társulatnak számító M Stúdióval, amely most két táncos generációját vonultatta föl. A darab azonban koherens dramaturgia híján a jó témaválasztás és kiváló ötletek, valamint az odaadó táncosi munka ellenére sem állt össze azzá a könnyedén lapozgatható antológiává, amit a darab ajánlója ígért.

M Stúdió: Pam param Fotó: Barabás Zsolt

Merthogy az olvashatóság itt fontos lenne, hiszen mozdulat és hang viszonyának minősége etűdönként változik, a kód folytonos újraírásához pedig jól jönne a nézőnek némi fogódzó. Az előadás nyitójelenete például annak ellenére nem vág földhöz, hogy a talajmunka dominál benne. Lehetne a technokrata, elmagányosodott, „kocka” társadalom metaforája, ahogy a táncosok hiphop zenére mozognak breaktánc-elemekből építkező, szaggatott, izolált mozdulatokkal, szögletes térformákba rendeződve, miközben szintén szögbe helyezett neoncsövek járják a háttérben különös fénytáncukat. A jelenetben benne van a lehetőség, hogy megidézze a gépek mechanikus táncának utópiáját, vagy azt, hogy már zsigeri szintű összeköttetésben vagyunk a gépekkel, azonban a tánc és a zene közti párhuzam túl magától értetődő, mozdulat és hang kontrasztja híján pedig a néző csak a legritkább esetben bocsátkozik ilyen vad képzettársításokba. De ha társadalmi látkép, akkor a második jelenet ennek ellenpontja: egy olyan szerveződést ábrázolhat, ahol az egyén még a közösség szerves része. Fluid mozgásminőségeket látunk, egymás közt áramoltatják a táncosok az energiát, miközben ezt ellenpontozva repetitív, elektronikusan torzított orientális zenét hallunk, ami Indiától Afrikáig bárhová lokalizálható. A rendezett káoszban fellelhető flow-nak lenne ez a metaforája, annak, ami a túlzsúfolt gyarmati országok nagyvárosait jellemzi? Megeshet, ha azonban eddig a társadalom vs. egyén olvasati kódot működtettük, hamarosan falakba ütközünk. Ahogy a táncosok is, akik néhány pillanatra kint rekednek a színpadról, majd az „akarok be” (sic!) szókapcsolat ritmikus ismételgetése révén jutnak vissza, ami időközben jelentését vesztő hangmintává válik. A köztes pillanatban egyetlen szereplő, Deák Zoltán Mihály marad színen, aki innentől a darab állandó „hangadója” lesz: szájbőgőzéssel és beatbox-szal narrálja az eseményeket. Jelenléte is különböző aspektusokból lesz indokolt, van, hogy rajzfilmszerűen koreografált verekedés-jelenetet effektez alá animációs filmekből ismert hangokkal, van, hogy a sportesemények mozdulatait visszaadni igyekvő kommentátorok abszurdba hajló, sűrű szófolyamát parodizálja, máskor a pénzszámolás gesztusára improvizál az indiai konnakol stílusában. A beatbox és szájeffektezés azonban egy ponton túl érdektelenné válik az előadásnak ezen a szintjén.

A legerősebb jelenetcsokor az, amikor a szereplők a hang felől közelítenek a mozdulat felé: hogy néz ki felnagyítva egy olyan karakter gesztuskészlete, aki folyton vihog, milyen tánc lenne az, amikor a csecsemő már önkéntelenül rázkódik a sírástól, és hogy nézne ki, ha egy képzeletbeli szerkezet segítségével felcsavarnánk a volume gombot egy gúnyosan nevető és köpködő figura mozdulatain? Továbbá: milyen természetfeletti erők veszik át az irányítást egy olyan ember gesztusai és hanglejtései fölött, aki nem tudja elmagyarázni a futárszolgálat telefonos diszpécserének, milyen csirkét szeretne rendelni? Az olvasati kódok egészen véletlenszerűen alakulnak a darabban, ami miatt felmerül a gyanú: talán az alkotóknak nem sikerült eljutniuk a próbafolyamatnak abba a szakaszába, hogy az egyes kidolgozatlan(abb) etűdöket beáldozzák a koherens dramaturgia oltárán. Pedig a befejezést az oltár elé járulás szentsége hatja át, amikor a táncosok fehérneműre vetkőzve, majd ünneplőbe öltözve fogadják a tapsot. Kissé kényszermegoldásnak tűnik ez a zárókép, mintha a hosszúra nyúlt ötletfolyam végére maga a rendező is elfelejtette volna, miről is akart szólni, ezért inkább levett egy klasszikust a polcról és abból idézett.

Nagyvárad Táncegyüttes: Miközben engem néztek Fotó: Vigh László Miklós

És most irány Nagyvárad. Nem akar szemet hunyni a világ történései felett Györfi Csaba rendező-koreográfus és Szőcs Anita táncos a Miközben engem néztek című szólóban, mely a Nagyvárad Táncegyüttes Táncszólók című online bemutatójának egyike. Munkájuk az eseményekben bővelkedő tavalyi év három (történelmi jelentőségű) hírére épül, és sikerül elkerülniük a didaxis csapdáját. Közismert brazil slágert hallunk, Sergio Mendez napfényes napról énekel, miközben Szőcs magas szintű latintánc-tudását fitogtatja, flörtölve a nézőkkel, vadul artikulálva a dalszöveget. Teszi ezt egészen addig, míg a következő szalagcím tűnik fel: „Lángol az esőerdő az Amazonas mentén”. A késleltetés remekül működik, hiszen a magas színvonalú versenytánc indokolatlannak tűnik egy kortárs táncesten – a „latin tűz” fogalma pedig egészen új és aktuális értelmet nyer az éles kontextusváltás révén. Szőcs gázmaszkban folytatja kihívó táncát, míg a levegőhiánytól földre nem rogy. „Egy kínai férfi megevett egy denevért Vuhanban” – olvassuk a következő fényhíradót. Egy táncos mozdulatnaplója ez a karanténban töltött hónapokról. Ismerős gesztusok – malmozás, végeláthatatlan scrollozás a neten, online jógaórák – vezetnek el a bezártság okozta végső őrületig. A két jelenet szintézise egy kafkai bogár, aki a test börtönében, gázmaszkban tapogatja ki csápjaival a még elérhető mozgásteret. Szép párhuzam épül így az erdőtűz következtében területvesztett őshonos állatok és a kényszerű bezárkózás között, amelyek végső soron egyaránt az emberi tevékenység következményei. Nem hiányzott a szóló végéről, de érzékelem a humorfaktorát a harmadik hírnek, ami „kis színeseként” oldja az előző kettő drámaiságát: „Rasszistának nyilvánították a négercsókot, egy svájci üzlet nem árulja többé”. Ehhez már kommentet sem fűznek, Anita jóízűen elmajszol egy négercsókot, miközben kivonul a színről.

Nagyvárad Táncegyüttes: Láthatatlan? Fotó: Vigh László Miklós

Láthatatlan? – teszi fel a kérdést a következő, Joó Renáta által koreografált darab, amit Kerekes Dalma táncol. A koreográfia a szólóhelyzet személyességét és fókuszáltságát használja arra, hogy figyelmet kérjen azoknak, akikről egyébként szeretjük elfordítani a tekintetünket. A szóló tanulsága szerint hasonló élettapasztalat Tourette-szindrómával élni és apátiába süllyedve, szinte gépalkatrésszé válva a szalag mellett dolgozni. Imposztor-szindrómásként legendák közt próbálni érvényesülni. Belső démonokkal küzdeni, amelyek kényük-kedvük szerint rángatják az ember fizikai testét. Vagy testképzavarral létezni egy olyan társadalomban, amely a szépséget tekinti legfőbb értéknek. Érdekes, empátiával teli válogatás ez azokról a bonyolult belső dimenziókról, amelyek az össztársadalom elől rejtve vannak, vagy tabunak számítanak. Ugyanakkor az áldozatszerepben láttatott figurák – merthogy az egész szólót áthatja egyfajta sajnálat – talán meghálálnának némi humort, ahogy a darab keretét adó silent discoban tomboló lány karaktere is további magyarázatra szorulna.

Nagyvárad Táncegyüttes: What The F**k Fotó: Vigh László Miklós

Szintén Györfi Csaba koreográfiája a harmadik szóló, amit a mesésen eleven Kányádi György táncol. A darab majdnem olyan bátor, mint a címe (What the f**k?), és a cím keltette káosznak megfelelően a butoh-tól a pantomimon és az akrobatikus táncon át a klasszikus bohóctechnikáig terjed a felhasznált műfajok palettája. Hamar kiderül, hogy nem érdemes összefüggő narratíva keresésével bajlódnunk, jobb, ha átadjuk magunkat az előadói intenzitás erejének, Kányádi történetmesélő mimikájának és a mikrohelyzetek komikumának. A fehérre festett arcban egyszerre van benne a hamleti clown, aki őrültnek tettetve magát mondja ki az igazságot, mint az ankoku butoh, vagyis a „sötétség tánca”, amely történetileg egy apokaliptikus világnézethez és természeti katasztrófákhoz kapcsolódva mutatja meg az emberi létezés abszurditását. A szóló gesztikus mozdulatok parádéja, amiben a mit helyett sokkal fontosabb lesz a hogyan, és amelyben a technika és a jelenlét minősége minden további értelmezési kísérletet felülír. Pontos és körültekintő mozdulatdefiníció a groteszk szócikk mellé, ahol mostanában gyakran nyílik ki a szótár.

Mi? Pam param
Hol? Háromszék Táncstúdió – online bemutató
Kik? Előadók: az M Stúdió táncosai. Rendező-koreográfus: Andrea Gavriliu

Mi? Miközben engem néztek
Hol? Nagyváradi Szigligeti Színház – online bemutató
Kik? Előadó: Szőcs Anita. Rendező: Györfi Csaba

Mi? Láthatatlan?
Hol? Nagyváradi Szigligeti Színház – online bemutató
Kik? Előadó: Kerekes Dalma Gabriella. Rendező: Joó Renáta

Mi? What the f**ck?
Hol? Nagyváradi Szigligeti Színház – online bemutató
Kik? Előadó: Kányádi György. Rendező: Györfi Csaba