A mi nagy népi színházunk (a társadalom) tapasztalatom szerint a szembe nem nézést tűzi műsorra folyamatosan. Az emberek lapítanak és hárítanak. „Vagyis hogy élni akarnak.” (© Petri)

A darab letölthető INNEN

Habostorta
Szerzői bevezető a „Béke velünk avagy az átmenet” című színműhöz

A történelmi regényeket szerettem gyerekkoromban, a történelmi színműveket már jóval kevésbé. A szocializmus időszakában sokáig iszonyodtam a nemzeti kérdésektől, mert eleve patetikusan tették fel őket és tragikusan adták meg rájuk a választ. A tragikumon nevetni is képes groteszk irány pedig épphogy kibontakozott a hetvenes-nyolcvanas években, hogy aztán a rendszerváltozás, meg ami utána jött, végleg maga alá temesse.

Pár éve Térey Jánost kísérgettem különféle pesti színielőadásokra, ő volt az egyik jelölő akkor a pécsi Posztra. Nemegyszer közösen mondtuk ki a látottak után a lesújtó verdiktet: a polgári színjátszásnak befellegzett. Egyértelműen kiderült, hogy az egyéni példákra, jellemproblémákra építő realista drámászatnak vége. Nincs mögötte semmi, az individuális (rém)történeteken kívül.

Költő vagyok, nem terveztem, hogy valaha is darabot fogok írni. Írtam viszont egy költői-ironikus prózát a lengyelországi „zsidó Atlantiszról” (Térey kifejezése), és ennek ismeretében darabírásra kértek fel. A 45 utáni népbíróságokról írjak úgy, mintha a politikai igazságszolgáltatás helyett a  morális feltárást szolgálták volna. A háborús bűnösök bevallják bűneiket, az áldozatokat képviselők nem állnak bosszút rajtuk halálos ítéletekkel, a lakosság pedig felvilágosul a múltat illetően. Össznépi szembenézés, megtisztulás. Köszi!

Az egykori anyagba leszállva (és a mai jelenbe belemerítkezve) látszott, hogy a felkérésből színház nem, csak utópia születne. A mi nagy népi színházunk (a társadalom) tapasztalatom szerint a szembe nem nézést tűzi műsorra folyamatosan. Az emberek lapítanak és hárítanak. „Vagyis hogy élni akarnak.” (© Petri) Számos olyan fordulópont vagy fordulószakasz akad a magyar történelemben, amikor a lakosság válaszút elé kerül: együttműködik egy elnyomó rendszerrel vagy ellenáll. A 45 előtti-utáni helyzet csak egy a sok történelmi libikóka közül.

Trianontól sújtott kis hazánk ismét nagy akart lenni. Ám hiába szerezte vissza 1938–41-ben, amit visszaszerzett, ez nem önerőből történt. Ahogy nőtt az ország, úgy fogyott benne a jog és a szuverenitás. Belegyalogolt egy háborúba, belebonyolódott egy szövetségbe: egyikből se tudott kimászni. Jegyrendszer, statáriális törvények, állítólagos „idegenek” külföldre deportálása, politikai ellenfelek megsemmisítése: ide jutottunk a háborús évek végén.

De elhozták nekünk a békét (nem mi hoztuk magunknak), és jött mindennek a reciproka. Osztályidegenek, politikai ellenfelek kivonása a forgalomból. A békeépítő rendszer belegyalogolt egy hidegháborúba, belebonyolódott egy másik szövetségbe. Visszajött a jegyrendszer, a beszolgáltatások,  csendőrállam helyett lett rendőrállam. 1942-től 1948-ig az ország nagyjából visszazökkent oda, hogy megint csak egyféleképpen lehetett gondolkodni. Csak a politikai színezete volt más, a formái  nem nagyon különböztek (új kenyér ünnepe, tömegdalok, vezérkultusz, nemzeti-népi öntömjénezés). Én ezt pl. „szentjobb-szentbal” címkékkel láttam el, a kettősség (valójában egység) azóta is fennáll, csak éppen 89 óta kétszer is fordult velünk a kerék.

Ez a „forgó viszontság” jelenik meg  a Béke velünk avagy az átmenetben eléggé absztraktan, elemelten. Színhely a népbíróság tárgyalóterme, vádlott a múlt és annak képviselői,  bírák mi, a lakosság. Tizenkét jelképes jelenet követi egymást. Tetemrehívás, szembenézés, felelősségkeresés, illetve mindennek a teljes elmaradása. Látjuk magunkat az ellenség szemével, és látjuk az ellenséget a magunk szemével. Nem Apponyi, Clemenceau, Beneš, Horthy, Rákosi jelenik meg előttünk, mint a történelmi műdokumentumfilmekben, hogy egymást ostorozzák és magukat mentsék: egyéni mentséggel Dunát lehet rekeszteni.

Az én darabom szórevü, vegyeskórus. Senki nem önmaga benne, mindenki szólamokat mond. Mindenki a történelmi átmenet tanúja és aktora egyszersmind. Mindenki kibeszél magából, kibeszéli magát, kibeszél másokat, így az egész lehetetlen emberi történet,  a mi közös történelmünk áll a pellengéren. De még az sem, csak az, ami róla a fejünkben él. A Béke velünk szereplői a fejek, a fejekben tomboló klisék és sztereotípiák, ők tanúskodnak, bíráskodnak helyettünk, akik csak „élni akarunk”: jól járni vagy nem nagyon rosszul.  Az „átmenet” arról is szól, hogy ez nem mindenkinek sikerül.

Itt nyelvileg minden stilizált.  A kórustagok úgy lépnek be, hallgatnak el és szólalnak meg ismét, mint az orgonasípok. A megszólalások úgy építik egymást, ahogy a cirkuszi artisták a gúlát. Nagyon erős a forma szerepe, de a darab nem formalista. Ott szólt a fülemben Madách, Karl Kraus, Örkény, Gombrowicz, és persze, akit oly sokat fordítottam, Elfriede Jelinek. A színház arra való, hogy amit a történelem sütött nekünk, azt a cuki habostortát, amivel minket etetnek, jól belenyomjuk a képébe néha. Hadd lássa magát egy kicsit másképpen, mint ahogy mutatkozni szeret.