A 30. Hangosítóban azt próbáljuk meg körbejárni, milyen szempontok alapján mutatnak be kortárs külföldi darabokat magyar társulatok, és hogyan lehetne elősegíteni, hogy minél több ilyen bemutató szülessen.
A mi nagy népi színházunk (a társadalom) tapasztalatom szerint a szembe nem nézést tűzi műsorra folyamatosan. Az emberek lapítanak és hárítanak. „Vagyis hogy élni akarnak.” (© Petri)
A Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek szövegében, az Árnyékban a nő csak úgy lehet szabad, ha darabokra esik, majd eltűnik. Ezzel szemben a magyar ősbemutatón inkább összeragasztották és megmutatták őt.
Kricsfalusi Beatrix: Vak vezet világtalanokat
Elfriede Jelinek: A királyi úton – Katona József Színház
Szögezzük le mindjárt a legelején, hogy Elfriede Jelineket fordítani jóformán a lehetetlenséggel határos. E megállapítás az osztrák írónő esetében nem abban az egyszerű és általános értelemben érvényes, amely szerint a fordítás sohasem lehet képes a maga teljességében visszaadni az eredeti szöveg stilisztikai és jelentésbeli gazdagságát. Jelinek szövegei azért fordíthatatlanok, mert megformáltságukat elsősorban nem a nyelv…
Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába.
Tágabb értelemben a patriarchális világ erőszakkultúráján siklik végig a darab szövege mint valami gördeszka pályán, ahol is a deszka maga a „düh”.
