A retromadár különös állat, legközelebbi rokona alighanem a fehér holló. Merthogy ez utóbbi repkedésével nagyjából megegyező gyakorisággal születik meg egy nem irodalmi alapú, ízig-vérig szerzői színházi előadásnak a folytatása. Ám a retromadárral Marosvásárhelyen most ez is megtörtént…

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2016-ban mutatta be Radu Afrim rendezésében a Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadást, amely egy hetvenes évekbeli romániai panelház lakóinak sokszínű életét mutatta meg. Maga a panelház (vagyis a „blokk”) ott állt előttünk, a szín hátterében, beláttunk az erkélyekre, az ablakokon keresztül a szobákba, így párhuzamosan több szobában zajlott a játék, bontakoztak ki a történetszálak. A reálist a szürreálissal, a finom költészetet teátrális játékossággal mixelő előadás komoly szakmai sikert aratott és elvben jelenleg is a színház repertoárjának része. Elvben, hiszen a pandémia felforgatott minden műsortervet, olyannyira, hogy a folytatást, a Grand Hotel Retromadárt első alkalommal online bemutatóként láthattuk. (Úgy alakult, hogy egy fesztivál válogatójaként a korábbi produkciót is online néztem meg. Abban az időben ilyesmit még tényleg csak jobb híján tettünk, nem egyszer bosszankodva azon, hogy a közvetítés rendezője még véletlenül sem arra fókuszál, amire mi szeretnénk. És talán éppen a Retromadár volt az egyetlen előadás, amelyet, azt éreztem, mégis szerencsés így, online formában látni, hiszen a jó minőségű felvétel egyszerűen közelebb hozza azt, amit a nézőtéren már kicsit távolinak látnánk, a rendezői fókuszálás pedig kivételesen nem megnehezíti, hanem elősegíti a befogadást. Ezt a megérzésemet később nem volt alkalmam ellenőrizni, mivel élőben végül nem sikerült megnéznem a produkciót. De alighanem ez a sejtés az, ami miatt nem töltött el szomorúsággal, hogy a folytatást is csak online fogom látni – és ennek alapján fogok recenziót írni is).

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata: Grand Hotel Retromadár Fotók: Bereczky Sándor

A Grand Hotel Retromadár napjainkban, vagyis több évtizeddel az első rész után játszódik, amikor is Mioara, aki az előzmény idején még kislány volt, immár Belgiumban élő, sikereket elért, középkorú írónőként visszalátogat gyermekkora színhelyére. Az egykori panelház még áll, ám kétcsillagos szállodává transzformálódott. Kevesebb szobát látunk és más a perspektíva is: amíg az első Retromadárban kintről, az utcáról láttunk rá az épületre (a színpad előterében a ház előtti utca volt), most belülről látjuk a szobákat (és a recepció, a társalgó van az előtérben). Vagyis a külcsín igencsak hasonló, de a perspektíva más. Ami voltaképpen az előadás konstrukciójáról is elmondható. Ezúttal is sok mozaikdarabból áll össze a kompozíció, párhuzamosan látjuk a történéseket. A gazdag fantáziával megalkotott, néha abszurd, néha szürreális, máskor bohózatba hajló jeleneteket finom poézis izzítja. A színészi játékmódra a stilizálás jellemző (néhol visszafogottabb, másutt élesebb formában). Sok a látványos paróka, a színészekre nem könnyű ráismerni, annál is inkább, mivel férfiak játszanak nőket, mások pedig életkoruknál sokkal idősebb vagy jóval fiatalabb figurákat személyesítenek meg. A játék sokszor utal önmaga teatralitására (megtudjuk például, hogy a paróka munkaköri követelmény a szállodában), és vissza-visszautal az előzményekre is (de ezek ismerete nélkül is érthető, követhető minden). Most is fontos a zene szerepe; különböző stílusú, ismert és ismeretlen számok szakítják meg helyenként a dialógusokat.

A két előadás szerkezete mégis eltérő. Egyrészt ezúttal kevesebb a szereplő, kicsivel rövidebb a játékidő, vagyis több időt töltünk a főbb szereplőkkel, jobban meg- és kiismerjük többségüket. Eltűnik az előzmény sok gyerekszereplője (ők sajátos színt jelentettek ugyan a tablón, de az eltérő képességű, néha nem könnyen érthető gyerekszereplőkre talán túl sokat bízott a rendező), Mioara gyermekkori énjét leszámítva csak egyetlen gyerekszereplője van a játéknak, őt viszont felnőtt színész alakítja. (A gyermek Mioarát pedig ugyanaz a kislány, Sebesi Borbála-, aki az első alkalommal is.) Ezeknél lényegesebb változás érzékelhető a jelenetek összeszerkesztésénél és értelmezésénél. A kompozíció mindkét esetben (sors)töredékekből áll össze, de az előzményben nagyobb ívű történetszálakat is láthattunk, amelyek közül mind hangsúlyosabbá vált Laura tragédiába forduló története (óhatatlanul is átstrukturálva ezzel a széttartó szálakat). Most viszont inkább állapotokat látunk; mintha a történetek nyugvópontján (nem egy esetben a végpontján) lennénk, ahonnan nemigen lehet már továbblépni. Ezt viszont a korábbiaknál jóval direktebb komikus tónus ellenpontozza; míg az előző előadás palettáján a harsány komikum egy szín volt a sok közül, itt ez határozza meg leginkább a játékmódot. S noha nincs központi szál, legfeljebb alaposabban és hevenyészettebben kidolgozott szituációk, az írónő szerepeltetése átrendezi és átértelmezi a fragmentumokat. Azáltal, hogy a Retromadárról írja a regényét és a játék összes szereplője az általa írott mű figurája, minden jelenet, minden (sors)töredék értelmezhető az alkotás folyamatának színpadi kivetüléseként is. Az írónő a színre lépve találkozik gyermekkori önmagával, önnön tükörképén keresztül (is) szembesül a múlttal. Hol könnyedén, hol feszélyezettebben beszélget szereplőivel – látszik, hogy eltérő a hozzájuk fűződő viszonya: az előttünk, a színpadon megszülető alakok a megélt valóság, az emlékezet, illetve a fikció, a képzelet különböző arányú keverékei. Van, akihez az írónő kéréssel fordul: a zeneszerzőtől azt szeretné, ha lekottázná azt a zenét, amely csupán a fejében él. De a többség inkább tőle vár valamit; a játék végén több szereplő is felkeresi Mioarát, hogy elégedettségét vagy éppen elégedetlenségét fejezze ki sorsának alakulása miatt.

A sajátos színházi nyelv keretein belül Afrim színes, eklektikus játékot hoz létre. Maguk a mozaikdarabkák is változatosak – ha a komikum dominál is, rendre előtüremkedik mögüle a céltalan életek tragikuma. A szerteágazó dialógusok pedig mind tartalmi, mind nyelvi értelemben sokszínűek. Reflektálnak az aktuális valóságra (szó esik Lidl-vé alakított mészárszékről, pandémiáról, piacon árult denevérhúsról, önkormányzati választásokról, Netflixről), ironizálnak a hagyományos társadalmi szerepeken, férfi-női viszonyhoz kötődő sztereotípiákon, játékos komolysággal analizálják a kortárs művészet lehetőségeit (Ágota, a szuperfeminista és valószínűtlenül művelt szobalány kortárs művészetről szóló szellemes monológjának talán legfrappánsabb mondata – amely pontosan jellemzi Mioara alkotói pozícióját – az, hogy az írónő saját múltjának a kortársa.) Különböző nyelvi szintek vegyülnek a párbeszédekben, nemcsak szociolingvisztikai, de poétikai értelemben is: éppúgy hallunk banális közhelyeket, mint azok virtuózan kifordított variánsait; bombasztikus kijelentések költői mélységű sorokkal váltakoznak. Hasonló finom eklektika jellemzi a játék vizuális világát is. A színpadi épület különböző pontjain mindig mozgás van – hol az előtérbe helyezett jelenetekkel szinkronban, hol azoktól függetlenül. Néha mindenki egy nagy tabló részévé válik, máskor látványosabbak a háttér „miniképei”, mint a színpad elején zajló történések. A kis képek helyenként festőiek (akár konkrét művészeti alkotásokra is asszociáltathatnak). A játék struktúrájában egymásra épülnek a paródia, a blődli, a groteszk, az abszurd színei. És ahogy az írónő tudatában összefonódik valóság, álom és képzelet, úgy lebegnek a színpadi képek is a valóság és a szürreális vízió határán – nem mindig és nem feltétlenül dönthető el, mi melyik tartomány része. Rendőrmotor, élő(nek tűnő) nyúl, trombitáló állatfejű ember, alakot váltó recepciós, a fallal megegyező ruhába burkolózó szobalány, szépséges, vonzó asszonnyá fiatalodó idős asszony látható többek közt a színen, a csúcspontot pedig az önnön torkát teátrális mozdulattal elmetsző boldogtalan recepciós öngyilkossága jelenti.

Radu Afrim immár negyedik alkalommal dolgozik a vásárhelyi társulattal – és már az első bemutatónál látszott, hogy ígéretes munkakapcsolatról van szó. Mostanra pedig perfekt módon beszéli a társulat az Afrim-féle színházi nyelvet. Ami nem azt jelenti, hogy mindannyian ugyanazt az arcukat mutatják az előadásban, hiszen a játékstílus változatos. B. Fülöp Erzsébet (felnőtt Mioara) alakítása például finomabban stilizált; ő magától értetődő egyszerűséggel jeleníti meg az emlékei között kissé zavartan, idegenül botorkáló alkotót, aki az emlékezet réseit a fantázia segítségével próbálja kitölteni – csupán a művészi allűröket és az azokhoz tapadó tévképzeteket helyezi idézőjelek közé. Ám az idegenség mégis valami sejtelmességet, titokzatosságot kölcsönöz az alaknak. Az írónő gyakran maga is csak nézi figuráit, kívülről, a néző pozíciójából helyezkedik bele a szituációkba – B. Fülöp Erzsébet színpadi jelenléte van annyira erős, hogy Mioara ennek ellenére is a játék centrumában tudjon maradni. Hasonló titokzatosság, sejtelmesség jellemzi azokat az alakokat, akikről csak keveset tudunk meg. Így a zeneszerző, Boros Csaba által megszemélyesített Zongoristát, aki többnyire magányosan tartózkodik szobájában, hangszere fölött, nem bánja, ha Liszt Ferencnek hívják, s a magányos művész pózaiból csak az írónő tudja valamelyest kizökkenteni. Miként Nagy Dorottya, gyermekét elhanyagoló, a meg nem cáfolt pletykák szerint jó ideje szvingerező Szappanos Nikolette-jét is, aki az utolsó jelenetben teljes joggal tesz szemrehányást az írónőnek önnön megíratlansága miatt, elkezdetlen és befejezetlen figurának mondva önmagát. Más figurák ismerősebbek, hiszen komikus alapkarakterek sajátosan karikírozott alakváltozatai. Ilyen Fülöp Bea (Mostis Karolina) feladatát mérsékelt lelkesedéssel és még mérsékeltebb sikerrel végző, alulfizetett pszichológusa, Ördög Miklós Levente (Sesserman Luigi Pop) joviális rendőre, akiről sosem tudni egészen pontosan, érdekek vagy vonzalmak vezérlik-e. És persze ilyenek a táncdalfesztivált majdnem megnyerő, majdnem közismert, de helyi sztárnak azért még így is elfogadható, egzisztenciálisan lepukkant Juhász testvérek, akiknek szerepében Bokor Barna és Meszesi Oszkár nemcsak az egyperces hírnév elrettentő példáit mutatja meg (fergeteges slágerparódiát is prezentálva), hanem a folyamatosan versengő macsó-öntudat mulatságosan torz variációit is. Olykor látványos színészi eszközök hidalják át színész és szerep távolságát: Bartha László Zsolt (Szappanos Vilmos) egy idegesítő, „öreg”, vagyis inkább koravén kisfiút, Berekméri Katalin (Zágoni Teréz) egy szintúgy idegesítő, valószínűleg demens, így néha gyermeknek látszó öregasszonyt játszik, láthatóan nagy kedvvel, színesen, sok túlzással, de ízléssel – és a sztereotipikus gegek mögött mindketten éreztetik a figurák elesettségét, magányát is. Az ízlés kulcsfontosságú a női szerepeket alakító férfiaknál is. Varga Balázs Idecsi Amaryllja a netes vágykielégítés tárgya és – minden bizonnyal – vámszedője, akinek hangsúlyozott nőiessége mögött mindig érezhető némi maszkulin vonás, ami minden kitárulkozása, fecsegése és hisztije ellenére is kiismerhetetlenné teszi a figurát. László Csaba Szilveszter Zitája pedig a játék motorja; az alakítás szinte esszenciálisan sűríti a környezetét finom erőszakkal maga alá gyűrő nő alakjához (vagy képzetéhez?) tapadó karakterjegyeket. És nemcsak sűríti, de lehengerlő humorral karikírozza, ironizálja is, miközben László Csaba összességében mégis olyan természetesen szólal meg, hogy már-már meg is feledkezem arról, hogy nem színésznőt látok a szerepben. A szálló személyzetének másik két tagja valamilyen értelemben kívülálló. Kádár Noémi (Ladányi Ágota) mindent megfigyelő, majd sprőd kommentárokkal ellátó, sötétben olvasó, meggyőződéses feminista szobalánya, aki hol lényegre tapintó igazságokat, hol teljesen valószínűtlennek ható mondatokat mond reflektálatlan felsőbbrendűséggel és lefegyverző természetességgel, olyan, mintha Ionesco A kopasz énekesnőjének Afrimra hangolt szobalánya volna. Galló Ernő (Szilveszter Aladár) pedig az érzelmes, neje által elnyomott társtulajdonos-recepciós folyamatos átalakulásait – amelyeket szürreális képekké fogalmazva láthatunk – finom érzelmességgel és a figura reménytelen helyzetének érzékeltetésével mutatja meg. Teátrális, bizarr halála méltó csúcspontja a vízió-sorozatnak és magának az előadásnak is.

Igaz, a halál tragikumát mérsékli, hogy képzelt, az alkotói elmében születő történetet látunk – így ez a jelenet is groteszk, morbid tónusú inkább, mintsem tragikusan fájdalmas. Ezért is helyénvaló, hogy a játék nem a villódzó szürreális vízióval fejeződik be, hanem az írónő és kreatúrái párbeszédével. És azzal a csendes, finom szomorúsággal, amellyel Mioara az emlékekbe réved. Az alkotás megszületése a búcsút is jelenti. Aztán ki tudja… Végtére is bárkivel szembejöhetnek saját hősei. Például akkor, ha a Retromadár pár év múlva egy harmadik alakváltozatban is megjelenik a vásárhelyi színpadon…

Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Mi? Grand Hotel Retromadár

Kik? Szereplők: Sebesi Borbála, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, László Csaba, Berekméri Katalin, Boros Csaba, Varga Balázs, Bokor Barna, Meszesi Oszkár, Ördög Miklós Levente, Bartha László Zsolt, Nagy Dorottya, Kádár Noémi, Tóth Katalin, Fülöp Bea, Nagy Péter, Szakács László. Díszlet-jelmez: Moscu Irina. Zeneszerző: Boros Csaba. Fény: Koszta Nimród. Vetítés: Trucza Samu. Rendező: Radu Afrim.