Novemberi fókuszunkban eggyel szélesebb perspektívából néztünk rá színházaink repertoárjára. A múlt hónap bemutatóit a klasszikus dráma- és regényirodalomból kiinduló diktátorábrázolások és disztópiák dominálták. Egy hosszabb ideje létező jelenséget véltünk ebben felismerni, ezért döntöttünk úgy, hogy megvizsgáljuk: milyen műsorpolitikai-rendezői döntések, elvárások tükröződnek, egyszóval milyen színházszemlélet rajzolódik ki ezekben a bemutatókban? Utalnak-e ezek a diktátorfigurák és klasszikusokon keresztül elbeszélt disztópiák a mai társadalmi valóságra? És ha igen, milyen színházi hagyományra vezethető vissza ez a paradigma, beszélhetünk-e a kettős beszéd újraéledéséről a kortárs magyar színpadon? A téma háttereként Nánay István esszéjét kínáljuk, aki a rendszerváltás előtti magyar színházban az áttételes fogalmazás több, számára személyesen is fontos példáját veszi számba. A Szkéné III. Richárd betiltva, a Stúdió K Nero és Pintér Béla Vérvörös Törtfehér Méregzöld című bemutatója apropóján Gabnai Katalin és Herczog Noémi írt négykezest, míg Jászay Tamás esszéje az Örkény Színház Zűrzavar 2045 és ’84, valamint a Szegedi Nemzeti Színház 1984 című premierjét szemlézi.