A Lila ákác nem jöhetett el Budapestre a Városmajori Színházi Szemlére, pedig fesztiválgyőztes előadás. A koronás vírus közbeszólt. El kellett utazni érte, mármint az előadásért Gyulára, a keleti országcsücsökbe, ahol épp egy harminckét éves patinás fesztivál harminckettedik felvonása zajlott sűrű, gazdag napokon át, ha csökkentett üzemmódban is. Bizonyos társulatokat, sajna, nélkülözni kényszerültünk. A nagyváradi Szigligeti Színház produkcióját Botos Bálint vitte színre, mégpedig a Guelmino Sándor-féle változatot.

Szép Ernő művéről azt szokták mondani, hogy édes, érzelmes, tán melodramatikus is csöppet. Természetesen ebben az interpretációban is vannak érzelmek, nem is csekély mennyiségben, de különös fénytörésben, kiváltképp az első felvonásban. Nyelvileg is erős a matéria, telis-tele pompás mondatokkal, „a fiatalság a fiatalokra van pazarolva”, hogy mást ne mondjunk. Jótékony humor, érzékeny irónia lengi be a játékot s élteti a sistergő jeleneteket (meg a hibátlan szereposztás), és ez nagyon üdítő.

Pereg a nagyváradiak finom érzékkel, erős rendezői ecsetvonásokkal, színészi elokvenciával megrajzolt Lila ákáca; karcos, szögletes, szúrós, szép; de nem úgy szép, ahogy a szép szép, ahogy Széptől megszokhattuk; semmi édesség, semmi elomlás, semmi érzelmi hullámvasút; csak ironikus csillámlás a gesztusokban, a koreográfiában, a szarkazmus zörgő, fényes sztanioljába csomagolva. Mégis dupla adag adrenalin, csak legyen, aki befogadja.

Botos Bálint rendezése igen gondosan komponált munka: precíz hangsúlyok, kitartott gesztusok, verbális és gesztikus poénok zuhataga, amelyben a szereplők stilizált mozgásának, a koreográfiának épp olyan fontos szerepe van, mint a kihegyezett dialógoknak, a színészi jelenlétnek, a takra kimért megszólalásoknak, a célzottan adagolt presziőz zenének. Mozgalmas, táncos jelenetekben dőlnek, hajladoznak, egymásra tolulnak, szétrebbennek hőseink, ahogy a lendületes tempó diktálja, ahogy illik. Egy figurát úgy visznek ki, átlósan tartva, mint egy fabábut. Elindul egy kifacsart mozdulat, valami érzület, de gellert kap azonmód, mert mindjárt vissza is vonják, átúszik reálba, földszagúba, és kész, ennyi; libikóka, lebegés, groteszk a javából. Az első rész sprődebb, szögletesebb, a második érzelmesebb, de itt meg épp az érzelmek veszik meg a közönséget. A szögletesség a rajzolt díszletképben is folytatódik, Bajkó Blanka Alíz alig néhány fakózöld fémkeretnyi, feldöntött fotelnyi terében ki-be mászkálnak az orfeumi lelkek, hol a szekrényből lépnek színre, hol csak úgy ott vannak a pamlagon, valakinek az ölében, bizonyos urakéban, még bizonyosabb asszonyokéban.

És jönnek sorban a színi tünemények. Itt van mindjárt Zsüzsü úr a lokálból a maga csálé aranyparókájával, tüsténkedő tüchtigségével, csipkedős smirglimodorával; ifj. Kovács Levente adja, öröm nézni csúszkáló vehemenciáját, hallgatni felkunkorított hangsúlyait; akár a masszívan nyomuló Bizonyos urat, szépasszonyok igaz tisztelőjét. Komótosan araszolgat színre Józsi főúr, poroszkál apró, kimért léptekkel, aztán visszacsoszog, mert feledte vagy feledni próbálta, amit hallott; rendelni akarnának tőle az orfeumi ficsúrok, de ő újra meg újra csak jön, rendületlenül, mint az árvíz, a maga örökös mániáival, a szöszöléseivel – Hajdu Géza tipegő főpincére kerek sorsvázlatot rajzol a biológiai színjátszás magasiskolájaként. A parókák nem őszülnek.

Román Eszter és Sebestyén Hunor. Fotó: Vigh László Miklós

És a színen Bizonyosné őnagysága, Tasnádi-Sáhy Noémi hódító delnője, akinek a karján fürtökben lógnak a fiúkák, aki rutinból tud sokat a méla, sötét férfilelkekről, a korosodó dívák halálos féltékenységéről. Ha fiúszagot érez, az ellenállhatatlanul hat rá. A legszebb, mikor örök riválisával, a fiatalka Tóth Mancival együtt táncikálnak, előd és utód, az orfeum bimbózó meg hervadó szépei.

Román Eszter Mancija bejön, illedelmesen válaszol, ha kérdezik, bemondja nevét: Tóth Manci. „Nem baj”, hangzik a komment, és Manci csak néz maga elé meglepetten, csodálkozik, sokat álldigál tanácstalanul a befelé forduló lábfejével; csámpás, mondanák rá az irigyek, „miháncs”, ezt meg ő mondogatja – Szép Ernőnél meg Nóti Károlynál találni ilyen delikát szóleleményeket. Az előadásban, mi tagadás, fölértékelődnek a szavak, a regénybeliek és a vendégül hívottak is, van belőlük néhány, de belesimulnak a csillogó alapmatériába.

És akkor a Manci odakuporodik a pamlagra vagy a Csacsinszky fiú ölébe, de az ifiúr mással van elfoglalva, önmagával legelébb, van ilyen. Sebestyén Hunor remekbe szabott mélabús Palikája elvan magában, és boldog a maga boldogító boldogtalanságával. A leány rajongó, megszeppent kamasz, meg-megújuló rohamokkal ostromolja az ő végre meglelt Paliját; a kiszemelt áldozat nyakába veti magát, a fiú visszahőköl, nincs ekkora érzelmi túltengéshez szokva, hárítani próbál, de hiába.

Már-már bohózati a szcéna, nem először, akcióznak, forognak, piruetteznek a kiváló Györfi Csaba aprólékosan koreografált táncrendjére. De azért úgy-ahogy szárba szökken a kéktiszta szerelem is (Szép színei – péhádé témaajánlat a setétlő jövő virológiabúvárainak), vagy valami efféle, ilyesféle; mondjuk, legalább az egyik oldal rendben levőnek látszik.

És akkor a szikrázó hölgyikék meg a sokat látott, sokat használt megperzselődöttek rutinos koszorújából kiragyog a lokálban Román Eszter félénkre, szépre mintázott Mancija.

Megtelik vele a színpad.

Úgy libben színre, ahogy az üde tavaszi szellő fújja szét a nehéz, súlyos fellegeket. Kolozsváron már készül a Rómeó és Júlia, ő adja majd Júliát, ifj. Vidnyánszky Attila rendezi.

Azt hiszem, ilyen koncentrált töménységben csak az a társulat tud fogalmazni, ahol régóta szisztematikus építkezés folyik.

 

Mi? Szép Ernő – Guelmino Sándor: Lila ákác
Hol? A nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátéka a Gyulai Várszínházban
Ki? Sebestyén Hunor, Román Eszter, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Kiss Csaba, Balogh Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Kocsis Anna / Koreográfia: Györfi Csaba / Díszlet és jelmez: Bajkó Blanka Alíz / Rendező: Botos Bálint

Facebook Comments