A Róna Viktor emlékkiállításról megjelent már néhány írás, amely méltatta a kivételes pályafutást, a regényes életutat s annak bemutatását. A megemlékezések, az értékelő, feldolgozó írások sorát bővíteni csak úgy érdemes tehát, ha adja magát egy, az eddigiektől eltérő megközelítés. Az enyém óhatatlanul az. És bár sem recenzió, sem tudósítás, de még kritika esetében sem tartom szerencsésnek az egyes szám első személy használatát, ezúttal megkerülhetetlen.

Mert Róna Viktort (1936–1994) az őt prezentáló kiállításon most egyszer csak annak a gyermeknek az optikájával látom, aki számára nemcsak a szakmai horizonton tűnt fel a „herceg”, de néha családi környezetében is. Ahogy egy hatvanas-hetvenes évekbeli fotón vagy mozgóképen elnézem pas de deux-t táncolni Orosz Adéllal, beugrik, hogy a művésznő pótkontya anno az én levágott hajamból készült (édesapám, Lőrinc György balettigazgató közvetítésével). Egy kedvesen mosolygó portréja láttán meg eszembe jut, amikor eljött Szigligetre meglátogatni apámat az évi rendes családi nyaralásunk kellős közepén. (Ami kivételes kapcsolatra utal, mert apám szigorú elvonulásnak jelölte ki ezt a pár hetet, szüneteltetett minden szakmai és társasági kommunikációt.)

Fotó: Halász Tamás

Amikor első alkalommal – nem sokkal a koronavírus-zárlatot követő megnyitás után – láttam a Bajor Gizi Színészmúzeum néhány kis szobányi helyiségére adaptált óriási anyagot, ez a szemszög oly mértékben uralta számomra a befogadást, hogy mintha egy időutazás ködének öt centivel a föld fölött lebegő kis felhői himbáltak volna teremről teremre a kronologikus rendben, logikus korszaktagolással kiállított dokumentumok között. Minden darab előhozott valamit a múltból, az operaházi nagyterem deszkapadlójának (melyet bádogkannából kellett időről-időre vízzel végiglocsolnunk, hogy ne csússzon) szagától kezdve a külföldi turnékig, ahonnan hazaérkezve apám az operabalett és benne Róna sikeréről számolt be büszkén anyámnak, miközben – az akkoriban csak a reptéri vámmentes zónákban elérhető – Milka csokoládékat osztotta ki köztem és testvéreim között.

Róna nyolcvanas évekbeli világjárásának képei – Párizstól Tokióig, hogy csak vezetői pozícióiból említsek itt kettőt, melyek idején magam is többnyire külföldön éltem/dolgoztam – pedig eszembe juttatták, amikor 1981-ben felhívtam Stockholmból, mit szólna hozzá, ha elmennék a párizsi operába próbatáncra… Róna a párizsi operabalett vezető balettmestere volt akkor, miután felhagyott az előadói pályafutással.

De azért ott volt „velem” a kiállításon a tánctörténeti érdeklődésű szakemberi, szakírói énem is, tehát az időutazás mámora mellett jutott a csodálatból annak is, milyen hallatlanul gazdag képanyag és mennyi információ került itt feldolgozásra, majd méltó bemutatásra, s milyen eleven, élvezhető módon.

A kérdés, miszerint hogyan láthatja mindezt egy mai tizen-huszon-harmincéves fiatal, akinek már semmilyen közvetlen emléket nem idéznek fel a huszonhat éve elhunyt balettcsillag életének epizódjai, csak akkor merült fel bennem, amikor kiderült, hogy írni fogok a kiállításról.

Újra meglátogattam tehát a budai villa varázsos miliőjében elhelyezett tárlatot, immár háttérbe parancsolva (amennyiben ez lehetséges) a szubjektív optikát. Nem azt a Róna Viktort látni, akiről tudtam, hanem felfedezni azt, akiről utólag alkothatok csak képet, a jelen távlatából szemlélve történelmi-társadalmi környezetét is.

A magamnak feltett kérdésre már egy felületes körbetekintés is kínál válaszokat: a kiállítás látványának megalkotói (Csanádi Judit, Kiss Gabriella s a tipográfus Czeizel Balázs) a mai befogadó vizuális ingerküszöbének alapos ismeretében helyezték el az álló- és mozgóképek irdatlan mennyiségét s a minimálisan szükséges, de kellőképpen informatív szövegeket ebben a csekély alapterületű térben. Nem csupán az oldalfalakat borítja be tapéta módjára a (kellemes ritmusban váltakozó méretű) fekete-fehér fotók „kollázskárpitja”, de még a talajra, a lábunk alá is kerül belőle! Az egyik helyiség teljes padlózatát egy világtérkép foglalja el Róna Viktor vendégjátékainak helyszíneivel, de néhány képernyő is a járófelületen kapott helyet. Utóbbiak (melyek folyamatosan ontják a mozgóképeket) szintén eltérő nagyságúak, s mintegy második vizuális réteget adnak az eleve képekkel borított felületeknek, ám méretükben alkalmazkodnak az adott terem tematikájához. Például ahol a tárlat Róna úti élményeit idézi fel, ott képeslapléptékű, pici képernyőkön mintegy az üdvözlőlapok, haza/máshova küldött fotók, levelek, üzenetek reminiszcenciájaként peregnek előttünk a képi dokumentumok. Ilyen módon úgy a fotó-, mint a filmreprodukciók sokszorosa forog mind a négy helyiségben (mutatva a gyűjtemény lenyűgöző gazdagságát): szó szerint nincs leállás. Ráadásul a mozgóképes anyagokat hang is kíséri: folyamatosan balettzenéket, korabeli híradókat, levélidézeteket hallunk, amelyek egymásra licitálnak a térben. Mi ez, ha nem pont az a stimulusmennyiség, amelyben a mai (X, Y, Z generációs) fiatal éli mindennapjait, s amelynek közegében megszólítható?

A befogadásra való nyitottság, éberség fizikai feltétele tehát mindenképpen adott, a kérdés következő rétege az, mit jelenthet maga az életút egy mai fiatal számára. Miért lehet számára reveláció az az élet, amelyet magam is – e kiállításnak köszönhetően – csak utólag látok úgy istenigazából, mert kivételessége az itt érzékletesen ábrázolt korszakban is gyökerezett?

Hiszen hol kivételes ma már az, hogy egy fiatal táncos, akinek a lábszerkezete nem a legoptimálisabb a balett-technikához, művészi vénájának köszönhetően mégis világsikerre tesz szert? Ma már nem az, hiszen számtalan irányzat, stílus, alkotói módszer létezik a táncművészet terén, s a legeltérőbb alkatú művészek kereshetnek, találhatnak maguknak valót. A hatvanas években azonban ez nem volt így: a klasszikus balett-technika és egy behatárolt keresztmetszetű, hagyományos repertoár volt az egyetlen út egy balettművész világsikeréhez.

Hol kivételes ma már az, hogy egy magyar fiú elindul, majd meghódítja szakterülete nemzetközi színterét? Már évtizedek óta nem az, de azoknak, akik abban nőttek fel, hogy személyi igazolvánnyal a zsebükben bármikor bárhova elutazhatnak, felfoghatatlan, mekkora csoda volt, hogy egy magyar művész magyar útlevéllel, megtartott állampolgársággal szabadon mozoghatott a világban fellépései, vezetői funkciói, alkotói tevékenysége színhelyei között. (Egészen különleges eleme a kiállításnak Rudolf Nurejev Rónának címzett, aláírás helyett jelszóval szignózott magánlevele: döbbenetes tanúsága egy kornak, amelyben ő „szovjet disszidensként” nem tarthatott fenn normális levélkapcsolatot magyar barátjával… S hogy e szálon is továbbmenjünk: a két balettcsillag kapcsolatának természete a nyilvánosság számára mindmáig a sejtések  szintjén maradt. Barátság, szerelem, munkakapcsolat váltakozva sejlik a képek, források által csak szórványosan nyomon követhető történésekben. Ne felejtsük el: a hatvanas-hetvenes években a homoszexualitás, noha már nem számított bűnnek, társadalmilag Nyugaton is tabutéma volt, még ha afféle „folyosói szinten”, kellő diszkrécióval lehetett is róla beszélni.)

Az a kérdés is feltehető – a gyermek- és fiatalkori emléktárgyak, fotók, emlékkönyvbeírások, naplók, családi levelek mennyiségét csodálva –, mi lehet különleges ezek temérdekségében a fiatalok számára ma, amikor a szüleik már a születésük pillanatától, majd kiskamasz koruktól ők maguk rögzítenek minden momentumot az életükből. Róna Viktor gyermekkora nem csupán azért volt egészen kivételes, mert színházi szülők fiaként kezdettől a színházi világban forgolódott, szó szerint ott nőtt fel (gyermekszínészként még akkor is alkalmazták, mikor már elkezdte táncos tanulmányait), hanem mert őt rajongásig szerető szülei szisztematikusan őriztek róla, tőle minden emléket, s ezzel őt magát is arra nevelték, hogy számára az emlékei gyűjtése fontos legyen. Ennek is köszönhetjük azt, hogy Róna Viktor hagyatéka ilyen bőséges, ilyen „elmesélős”.

Bámulatosak az utolsó teremben elhelyezett újságkivágások és hódolói levelek kinagyított, plexilapok között a térbe „eresztett” másolatai. Kedvencem a Winnetou őrs levele, melyben tizenhét VII. osztályos lány kéri őt, vállalja el a tiszteletbeli őrstagságot, mint írják: „tekintettel arra, hogy művészetének tisztelettel adózunk”. De itt kaptak helyet azok a művészfotók is, amelyek Róna Viktort nem a színpadon ábrázolják: egy gyönyörű férfiembert, aki a legeltérőbb helyszíneken, zsánerekben és életkorokban az adott fotóművész – többek között Keleti Éva – alkotásaként néz vissza ránk.

Ezen a ponton érdemes visszafordulni az alapkérdéshez: mi az, ami Róna Viktor személyiségéből, életútjából, szakmai pályafutásából örök érvényűen, itt és most revelatív lehet annak is, aki sosem ismerhette őt és egykori közegét?

A belülről fakadó szépség, érzékenység és intelligencia (így, együtt: három az egyben) a kiállítás elejétől a végéig mindahány képen csak úgy sugárzik Róna Viktor arcáról, tartásából, a mozgóképanyag tanúsága szerint pedig mozdulataiból is. Ekkor értjük meg, mennyire nem számított, hogy lapos a rüsztje, s hogy lábai nem nyújthatók át olyan ívesen, mint a szerencsésebbeké, mert valami olyasmi áradt belőle, ami minden kor nézőjében rezonanciát kelt, ami magával ragad. A befutott életpálya pedig azt igazolja, bármennyire megváltoztak is mára a társadalmi, szakmai, politikai körülmények, a szorgalom, a már gyermekként is „felnőttes” kitartás és tudatosság (nemcsak szakmai, de közismereti tanárai is így jellemzik), a gondos szülőknek, majd önmagának megfelelni akarás elszántsága – örök értékek.

Ezért is olyan nagyszerű ez a kiállítás. Mert nem csupán Róna Viktorról mesél, hanem egy teljes korszakról, egyben egy szép és nehéz hivatásról, egy művészeti ágról, és ami a fő: az ember erejéről. S teszi ezt arányosan sűrítve, nem agyonbeszélve, az információs tartalom minimális pontatlanságával (amiből ekkora léptékű anyagra jóval több szokott jutni).

A hatalmas hagyaték feldolgozásában és rendszerezésében, a kiállítás koncepciójának kialakításában olyan mértékű Halász Tamás, a vezető kurátor érdeme (akit nyilván nagy erőkkel segített kurátortársa, Bánóczy-Varga Andrea s a kivitelezést bonyolító Szepessy András), hogy a neki szóló főhajtásnak kell zárnia ezt az írást. Amikor 2019 őszén felhívtam valami digitalizáció ügyében, hangjában alig fojtott izgalommal beszúrt egy félmondatot: „Vadul dolgozunk a Róna-kiállításon…”

Megérte.