A megkérdezett szabadúszó táncosok mindannyian jelentős bevételektől estek el a pandémia miatt – minél jobban futott valakinek a szekere, annál inkább. A különbségek abból adódnak, kinek voltak korábban is alternatív bevételi forrásai, milyen tartalékokat tudtak felhalmozni, jelenleg milyen próbafolyamatokban vannak benne, hogyan állnak a digitális térhez, illetve milyen egyéb túlélési stratégiát tudtak kidolgozni.

Ebben a tekintetben alapvetően eltér azok helyzete, akiknek „tisztességes” alkalmazotti állása is volt (vagy lett), ami elsősorban tanári, oktatói munkát jelent. Jellemzően ez az „idősebb korosztály”. „Én mindig is ezer lábon álltam, ezért sosem volt azzal gondom, hogy elfogytak volna a teendők” – mondta Grecsó Zoltán (37), aki a Magyar Táncművészeti Egyetemen főállásban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen óraadóként dolgozik, „lopott idejében” pedig a Blum Program művészeti szakértője, a napi teendőinek túlnyomó részét azonban így is az általa tizenegy éve alapított és azóta is vezetett Willany Leó Improvizációs Táncszínház folyamatos építése és fejlesztése jelenti. Újvári Milán (35) szintén „állásban” van: három iskolában^[1] tanít kortárs táncot, képességfejlesztést és improvizációt, hol óraadóként, hol félállásban. Lukács Levente (25) fiatal kora ellenére meglehetősen sokféle „plusz” munkába vágott bele idén januárban: menedzserként, kommunikációs szakemberként dolgozik a Willany Leónál és a Pataky Klári Társulatnál, illetve oktatási projektek kidolgozásában is részt vesz. Raubinek Lili (31) pedig a tánctól teljesen független munkába kezdett tavaly júniusban: egy gyermekotthonban dolgozik teljes állásban.

„Ezt a szakmát sem lehet home office-ban megoldani”^[2]

Raubinek Lili a Standing Groundban (kor.: Vass Imre). Fotó: Kővágó Nagy Imre

Ha nem is alkalmazottként, de egyéni vállalkozásban többen online tánc- és jógaoktatásból és/vagy online workshopokból jutnak/jutottak (plusz) bevételekhez. Mások ezek mellett vagy helyett például online nyelvtanítással (Sarlós Flóra Eszter), egy bababolt webes felületének kezelésével (Bujdosó Anna), vendéglátóiparban (Fülöp László) vagy gyermekotthonban (Raubinek Lili) végzett munkával egészítették ki a büdzsét, Jenna Jalonen pedig reklámfilmben asszisztált és karácsonyi fényeket épített egy plázában. Vélhetően a kortárstánc-szféra nagy részére, de talán úgy általában a professzionális művészekre is áll Temesvári Zsófia meglátása az álláshirdetéseket böngészve (ő egyébként egy pékségben dolgozik beugró pultosként és egy nyelviskolában takarít): „Azt éreztem, hogy sok mindenhez értek egy kicsit, de semmihez sem igazán”. Vannak, akik kezdik felélni a tartalékaikat vagy már meg is tették, mások megélnek „táncból és hakniból” (Keresztes Patrik), olyan is akad, akinek éppen mostanában van a legtöbb táncos munkája (Rácz Réka), sőt, olyan is, aki még sosem keresett ennyit (Raubinek Lili). Raubinek gyermekotthoni állása mellett a próbái és az előadásai is felpörögtek nyáron, ám valamit valamiért: „Soha nem kerestem még ennyi pénzt, de mindeddig nem is volt pánikrohamom. Már visszább vettem: van, amit csökkentettem, van, amit lemondtam, és van, amit más mondott le. Kezd beállni a rendszer, persze ezzel együtt újra verhetem a fogamhoz a garast”.

A darabok videófelvétének lejátszásához és az online közvetítéshez (streamelés) a független táncszcéna sokkal kritikusabban áll, mint a színházak. Azzal együtt is, hogy nem nagyon van más lehetőségük megfelelni mindannak, amit a pályázatok során még „békeidőben” vállaltak, és amelyből a pályázatok kiírói (EMMI, NKA) semmit nem hajlandóak engedni^[3]. Ráadásul ezek a megoldások itt is lehetséges bevételi források, amelyekkel például Széki Zsófia, Kiss Rebeka és Bujdosó Anna élt/él is. Sarlós Flóra Eszter szerint pedig részben ezek a jövő útjai, még akkor is, ha társulatával mindeddig szándékosan nem mutattak be online előadást. Csasznyi Blanka Flóra számára a digitális tér egy kifejezetten inspiráló felfedezés, noha ő egyelőre még csak a tánctanításban élt vele. Míg azok, akik produkciókkal megjelentek a digitális térben, úgy tűnik, inkább csak jobb híján használják ezeket a megmutatkozási és pénzkereseti lehetőségeket^[4], többen is vannak, akik kifejezetten ódzkodnak tőle^[5]. „Az egyetlen dolog, amitől alkotóként tartok, az online tér további terjedése és megmaradása” – vallja Lukács Levente, aki azt is tisztába teszi, hogy ez nem azzal függ össze, hogy ne ismerné a szóba jöhető technológiákat. Egyed Bea a függetlenek sajátos helyzetét, az online tér zsúfoltságát és használatának kényszerét köti össze egy gondolatmenetben: „A független szférában dolgozók egyetlen túlélési esélyét és a pályázataik teljesítésének megvalósulását az online térben való megjelenés adja. Viszont mivel a kőszínházaknak is ez lett a megjelenési tere, a különféle filmes és egyéb tartalomszolgáltató csatornák mellett ez túltelítettséget eredményez. A függetlenek produkciói mindezzel nem tudják felvenni a versenyt, így azok az alkotók/előadók, akik nem rendelkeznek havi fix jövedelemmel, nem tudják fenntartani magukat”. „Ez ráadásul olyan, mintha a produkciók ingyen lennének odaadva, amiért még csak ki sem kell mozdulni” – kapcsolódik Egyed meglátásához Jenna Jalonen.

Mikó Dávid az Artus MINDEN (is) című darabjában (r.: Goda Gábor). Fotó: Schiller Kata

„Az én megélésem, hogy ugyanaz a szabadúszó létforma van most is, mint korábban volt. Sosincs folyamatosan fix bevétel, a munkák, kifizetések, pályázati lehetőségek közötti lavírozás zajlik most is” – összegzi alapélményét Vass Imre, aki azt is hozzáteszi, hogy „szerencsére a helyzetre reagáló kiírások is megjelentek, amelyek valamennyire kompenzálták a kieséseket”. A táncos-koreográfus azonban ezzel a meglátásával erőteljesen kisebbségben marad: többen is szóvá teszik, hogy a szféra már az első karantén idején sem kapott számottevő segítséget^[6], az újabb szigorításokkal pedig gyakorlatilag kihúzták a lába alól a talajt. Egyed Bea, aki átesett a fertőzésen, annak a sajátos buktatóira is kitért, amikor majd ismét lehet játszani: „Sajnos a független táncművészek helyzete egészségügyi/rehabilitációs szempontból is kiszolgáltatott. Ha egyszer lehet majd játszani az előadásokat, amelyek erős fizikai megterhelést jelentenek, az öröm, hogy végre dolgozhatunk, ám az ellehetetlenedett anyagi helyzet, amelyben teljesen magunkra maradtunk, azt eredményezheti, hogy azonnal fejest ugrunk a munkába bármiféle orvosi segítség nélkül, és anélkül, hogy a fokozatos terhelés elvét és gyakorlatát komolyan vennénk. És ez nagyon ijesztő gondolat, pedig csak részlegesen ismerjük a lehetséges szövődményeket.”

Jól jelzi a hazai állapotokat, hogy többek számára is az jelentette az egyetlen külső segítséget, hogy a külföldön elmaradt előadások után kompenzációként az adott befogadóhelytől, színháztól megkapták az eredeti pénzük 50-70 százalékát. „Mindannyian tudjuk, hogy a függetlenséggel kockázatok is járnak, de azt gondolom, hogy ez már a kalkulálható kockázatokon is túlmutató állapot, ami külső segítség nélkül szinte leküzdhetetlen” – mondja Mészáros Máté, miközben a művészet egész területe számára hozzáférhető támogatási rendszer hiányára hívja fel a figyelmet. Sarlós Flóra Eszter hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Függetlenként, egyéni vállalkozóként jogilag még soha nem éreztem ennyire védtelennek magamat. Nincsen szociális háló alattunk, nincsen érdemleges segítség vagy gazdasági mentőcsomag, csak magunkra számíthatunk egy még bizonytalanabb jövő és egy minimálnyugdíj reményében.”

„Táncolni, mosogatni, pottyantós budit ásni”

A jövőt a konkrétumok kapcsán talán Rácz Réka találja leginkább telibe, amikor azt mondja, hogy „fogalmam sincs róla”. Vélhetően Kiss Rebeka véleménye sem egyedi, és még csak nem is kizárólag a kortárs táncra állhat: „Jelenleg a táncalkotót már nem tudom különválasztani a magánembertől. Most mindketten ugyanazon aggódnak: lesz-e munkám a közeli/távoli jövőben, lesz-e még színház, lesz-e stabilabb az anyagi helyzetem, lehet-e egyszer családom, lehetnek egyszer újra terveim?” Ami úgy általában a jövőbe vetett bizalmat illeti, a megkérdezetteknél ez gyakran inkább az önmagukba, illetve a saját jövőjükbe vetett hitet jelenti: nem ritka az a hozzáállás, hogy bármi jöjjön is, én valahogyan megoldom – még akkor is, ha itthon és/vagy bárhol rossz irányba mennek a dolgok. Miközben a vírushelyzet mindannyiuk szerint előbb-utóbb rendeződni fog, Bujdosó Anna válaszában gyaníthatóan többen ismerhetünk rá saját túlélési stratégiánkra: „Ha pozitívan akarok hozzáállni a jövőhöz, akkor szeptembertől újra indul az élet a színházakban. A másik változatot inkább elengedem”.

Egyed Bea a The dark night of the soul című szólójában. Fotó: Jókuti György

Ha kisebbségben is maradnak, vannak, akik jó irányú, nagyobb, akár társadalmi léptékű változásokban is bíznak. „Biztos vagyok benne, hogy ezekből az új folyamatokból származó tapasztalatok hosszú távon is gazdagítani tudják majd a jövőt” – vallja például Csasznyi Blanka Flóra. Egyed Bea a mindent túlélő színházban és az emberi közösség iránti alapvető igényünkben hisz, illetve abban, hogy – a táncszférán és azon túl – egymást támogatva talán fordíthatunk ezen a helyzeten. Vass Imre szintén a sajátos helyzet által generált innovációt emeli ki: „A színházakkal történő mizéria még sokáig el fog húzódni szerintem, ami ösztönöz minket, hogy új utakat találjunk, és elgondolkozzunk azon, milyen keretrendszerben élünk, dolgozunk, valamint hogyan szeretnénk élni és dolgozni a jövőben. Szerintem nyertesen jövünk ki ebből az egészből”. Miután függetlenként a jövő tervezhetetlenségéről és egyéni vállalkozóként a szociális háló hiányáról beszél, Sarlós Flóra Eszter inkább a remény hangján és szintén a kortárstánc-területre vonatkoztatva fogalmaz az innováció kapcsán: „Én az egyetlen kiutat abban látom, hogy olyan szektorok és lehetőségek felé nyissunk, amire ezelőtt soha nem gondoltunk”.

Vannak, akik tervekkel a tarsolyukban ugrásra kész optimizmussal várják az újranyitást (pl. Grecsó Zoltán, Lukács Levente), még többen, akik hol derűvel, hol borúval tekintenek a jövőbe. Keresztes Patrik például próbál hosszabb időkre az utóbbi felé billenni, miközben kíváncsian és nyitottan készül a folytatásra, ami szerinte „új rend lesz, új szabályokkal és új igényekkel”. Temesvári Zsófia nem tervez előre, hagyja, hogy sodorja az ár, Kiss Rebeka szintén bizonytalannak látja a holnapot, de szereti a dolgok pozitív oldalát látni, és annyit biztosan tud, hogy nem egykönnyen fogja elengedni az ötleteit és az álmait holmi külső körülmények miatt. Újvári Milán hosszabb távon külföldön képzeli el a jövőjét, Széki Zsófia viszont, elmondása szerint, lassan eljut arra a pontra, hogy szüksége lesz valamire, ami biztos lábakon áll, és a belefektetett munkájáért cserébe őt magát is támogatja „jó és rossz időkben egyaránt” – akár kapcsolatban lesz ez a tánccal, akár nem.

Sarló Flóra Eszter és Mórocz Eszter a Ziggurat Project AWE című előadásában (kor.: Sarlós Flóra Eszter). Fotó: Stámusz Dániel

Mikó Dávid átfogó társadalomkritikát fogalmaz meg, amely szerint a tömegmanipuláció keltette félelmek hatására egymástól és a természettől is eltávolodtunk: „Inkább elkerüljük egymást és elfordulunk egymástól, mert azt hisszük ez majd megvéd minket vagy a másikat”. Meglátása szerint, még nem látni pontosan, hogyan tud ennek ellenállni a „kapcsolódásra való ösztönös hajlamunk”, de úgy gondolja: „intenzív változáson megy keresztül a társadalom”. Mikó mellett mások is úgy vélik, hogy a helyzetből való kilábalás, illetve a jövő útja számukra egyfajta társadalmon belüli elkülönülés. „Közösségekben látom magam, ahol együtt lehet gondolkozni, táncolni, mosogatni, pottyantós budit ásni. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz” – fogalmazza meg ezt leginkább explicit módon Raubinek Lili, aki nem szeretne várni egy pillanatot sem, így még az ugrásra készeknél is motiváltabb a cselekvésre. Simet Jessica hasonló következtetésre jutott, miután alapvető optimizmusát erősen beárnyékolta a hazánkban tapasztalható nyíltszíni korrupció. Ennek hatására erősödött fel benne a külföldre költözés lehetősége és kezdték el érdekelni az önfenntartó, vagyis az adott társadalomtól, hatalomtól nagymértékben független közösségi rendszerek: „Ez a fajta egymásra utaltság teljesen más hozzáállást kíván az embertől, amelyben nem kap teret a mások kárára történő önérvényesítési kényszer. Szeretném azt hinni, hogy ez az időszak másoknak is megadta a lehetőséget, hogy reflektáljanak a helyzetre és benne önmagukra, és empatikusabb szemlélettel viszonyuljanak egymáshoz. Ha bármi fog is változni, az csak rajtunk múlik”.

Tücsökhangyák

Ha már a tücsök és a hangya meséjével kezdtük (lásd a riport 1. részét, a szerk.), sokan ismerhetik a hangya és a tücsök meséjét is. A tücsök egész nyáron zenélt, a hangya ezzel szemben szorgalmasan dolgozott. Majd jött a tél – és a hidegben mindketten megdöglöttek. Hogy mi a tanulság, nem tudom, de ha lehet valamit tenni, azt vélhetően a tücsökhangyáknak és a hangyatücsköknek kell kitalálni és megtenni, mert a ganajtúróbogár nem fog segíteni. Ő ugyanis nem szerepel ebben a mesében.

^[1] Magyar Táncművészeti Egyetem, Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium, REAL School Budapest

^[2] Idézet Egyed Beától.

^[3] Egyedül arra van lehetőség, hogy fél évvel halasszák a teljesítéseket, de akkor a tender által biztosított juttatás is tolódik hat hónapot, vagyis a pályázók fél évig nem jutnak hozzá ehhez az anyagi forráshoz.

^[4] Bujdosó Anna: „Mindenki ezerrel veszi fel magát, ami szuper, hiszen így, mi, táncosok kapunk egy kis pénzt. Másrészről viszont nem annyira szuper, mert sokszor alacsony minőségű felvételek születnek, amelyekről lehet érezni, hogy az alkotója azt gondolta, hogy jó lesz így is, csak legyen meg”.

^[5] Vass Imre: „Örülök, hogy engem semmi nem nyomott a fokozottabb digitális jelenlét felé, bár nem mondom, hogy az én gondolkodásom sem nyílt ki ebbe az irányba”. Jenna Jalonen: „Az online térben nagyon meg voltak erőszakolva ezek a találkozások: az energiák igazi cseréje nem történt meg”.

^[6] Az előadóművészek számára kiírt, 2020 májusában lezárult Köszönjük, Magyarország! elnevezésű pályázatra minden táncos, koreográfus vagy tánctanár jelentkezhetett, és ideális esetben kapott is 300 ezer forint támogatást. Ez azonban nem „segély” volt, mint erre a kormányzati kommunikáció külön fel is hívta a figyelmet, hanem előleg (előfinanszírozás): a pandémiás helyzet elmúltával a juttatásért cserébe 5 fellépést és/vagy táncórát ingyen kellett megtartania a nyertes pályázónak.

A Magyar Művészeti Akadémia 2020 nyarán viszont már valódi „segélyre” (vissza nem térítendő támogatásra) írt ki két pályázatot, amelyek az első pandémiás hullám következményeinek enyhítését célozták. A kortárstánc-szférát ezek közül elsősorban az egyéni vállalkozókra kiírt tender érintette, amelyen 300-500 ezer forintot lehetett (volna) elnyerni, amennyiben a 2020. július végén (!) megjelenő kiírás szerint nem március 1. és augusztus 31. közötti számlákat kellett volna (nagyrészt tehát visszamenőlegesen) hozzá úgy benyújtani, hogy a terület túlnyomórészt KATÁ-s kisvállalkozókból áll, akik eleve nem gyűjtenek számlákat. Ráadásul a budapestiek számára a leadási határidő augusztus 14. volt, alig pár héttel a kiírás után.

Ezek a lehetőségek egészültek még ki tavasszal a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) segélyalapjával, ahol az érintetteknek kisebb összegekre lehetett pályázni.