„Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet a legjobban titkot tartani.”
Molnár Gál Péter[1]

„Az üres fecsegés cáfolhatatlan, a tartalmas állítások fogalomkitágítással megcáfolhatóak.”
Lakatos Imre[2]

Molnár Gál Péter tavasszal megjelent memoárjának recepciójában a legnagyobb hangsúlyt kétségtelenül az ügynökmúlttal való elszámolás problémája kapta. Bírálói többnyire arra kérdeztek rá, hogy a 2011-ben meghalt kritikus őszintén számolt-e el az állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködésével, s ezzel önkéntelenül is a megszólalás erkölcsi hitelességét emelték ki. Az információs kárpótlás szemszögéből ez a megközelítés természetesen nem illegitim, de harminc évvel a rendszerváltás után annyiban álságos (hiszen ki számolt el vele? hogyan kellene elszámolni vele?), amennyiben a kontextus megvilágítása nélkül kér számon az illetőn magas fokú egyetemes erkölcsi posztulátumokat. Utóbbi alatt olyan kézenfekvő dolgokat értek, mint hogy nem csapjuk be, nem szolgáltatjuk ki a barátainkat és kollégáinkat, az intim körülmények között tett kijelentéseket nem hozzuk arra illetéktelenek tudomására, tiszteletben tartjuk mások érzelmi és szexuális preferenciáit, és így tovább.

Tudjuk jól, hogy az államszocializmus, sőt majdnem minden modern állam ezeket a titkokat nemhogy nem tartotta tiszteletben, de kifejezetten gyűjtötte és instrumentalizálta.[3] De kérdés, hogy nem mérünk-e kettős mércével akkor, amikor a kontextus rekonstrukciója nélkül vagy – ami még rosszabb – egyenesen annak tudatos ignorálásával ítélkezünk retroaktív módon egyetemes erkölcsi szabályok nevében. A hatalmi ágak elválasztása és a joguralom talaján álló képviseleti demokrácia elvben védi a magánélet sérthetetlenségét (privacy), ami – megint csak elvben – azt hozza magával, hogy a privát térben lezajló mozzanatok csakis az egyénre tartoznak. De akkor mit mondjunk a kortárs tabloid médiáról, amely egy-egy „szaftos” pillanat kedvéért sutba vágja az emberi méltóságot, vagy arról az oknyomozó újságírásról, amely titokban felvett videókkal „ugrat be” máskülönben teljesen züllött és erkölcstelen politikusokat? Vajon utóbbiak teljes romlottsága felmentést ad-e arra, hogy a joguralom alapelveivel ellentétes módon, a magánélet sérthetetlenségét semmibe véve „leplezzünk le” velejéig korrupt politikusokat? Végső soron az a kérdés merül fel, hogy ilyenkor kit és mit fedünk fel: Heinz-Christian Strachét, Borkai Zsoltot vagy a saját voyeurségünket?

Egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal, aki úgy fogalmazott, hogy „miközben a videókat nézitek, rajtuk vezetőitek gyámoltalan pucérságával és bárgyú magánszövegeivel, erkölcsileg nem álltok a Securitate fölött”.[4] Nem sokkal a rendszerváltást követően, a volt Német Demokratikus Köztársaság ügynökügyeinek feldolgozása kapcsán Nádas Péter hosszú esszét szentelt a kérdésnek. Lényegében hasonlóképpen látja a helyzetet („a kérdés nem az: ki a »bűnös«? – hanem ez: »mi az oka«?”): ha egy-egy esetet és besúgót kiemelünk, mikroszkóp alá helyezünk, s egyszersmind rázúdítjuk jelenünk minden jogos és jogtalan erkölcsi indulatát, azzal megspóroljuk magunknak egyfelől az önvizsgálatot, másfelől pedig elszalasztjuk a korszak szövevényes alá- és fölérendelő mechanizmusainak megértését. Így a hatalom szerkezete kicsusszan a kezünkből. „Szeretnénk egy szép piros vonalat húzni – fogalmaz Nádas –, s azt mondani, hogy idáig volt a rossz, s itt lesz a jó. Ennek a hamis műveletnek az elvégzéséhez pedig nemcsak szükséges, hanem hasznos is, hogy legyen legalább egy Sascha Andersonunk.”[5] Egyre inkább úgy érzem, hogy a piros vonal meghúzásának lehetősége végleg elveszett.

Ez a következtetés ugyanakkor azt sem jelentheti, hogy a magánéleti titkok állambiztonsági kufárai kibújhatnának a felelősség alól, csak azt, hogy kérdésessé vált, hogy az 1990 után létrehozott jogállam vajon megfelel-e azoknak a magas fokú erkölcsi posztulátumoknak, amit máskülönben a közelmúlt szereplőin számon kérünk.[6] És ez bizonyos megszorításokkal még az ügynökjelentésekre is érvényes, hiszen kíváncsiságunkkal mi magunk is az intimitás határait feszegetjük – ahogy erre Palasik Mária, illetve Carlo Ginzburg rámutatott –, amennyiben a tartótiszt, illetve az inkvizítor „válla fölött” kukucskálunk bele a nem nekünk szánt iratokba.[7] Ez nem pusztán kukacoskodó szövegkritikai megjegyzés, hanem olyan ismeretelméleti/erkölcsi küszöb, amelynek figyelembevétele szerintem jelentősen módosítja a szubjektivitás és a szubjektiváció lehetőségeinek felmérését a vizsgált korszakban. Másképpen fogalmazva annak lehetőségét, hogy a szubjektumnak mennyire volt módjában választani az adott kontextusban, a lehetőségekhez mérten mennyire tudott autentikus módon önmaga maradni.

Ha Molnár Gál Péter Coming out címmel közreadott, műfajilag talán a memoár műfajába sorolható írásművét helyezzük érdeklődésünk tárgylencséjére, akkor másfajta problémákkal is szembesülünk. A melegek „előbújásának” megnevezésére használt angol nyelvű kifejezés nyilvánvalóan kettős értelemben szerepel itt. Egyfelől megtalálhatjuk a kötetben a homoszexuális Molnár Gál előbújásának írott változatát (bár a szerző szerint ezt „mindenki” tudta), másfelől 2004-ben nyilvánosságra került ügynöki tevékenységének magyarázatát. A szerző nem csekély dramaturgiai érzékkel a kettőt össze is kapcsolja, amennyiben az 1961. évi 5. törvény, vagyis a Magyar Népköztársaság Büntetőtörvénykönyve „természet elleni fajtalanság” és „megrontás” címen tárgyalt paragrafusaira (278–281. §) hivatkozva azt állítja, hogy beszervezése előtt azzal fenyegették meg, hogy fiatalkorú sérelmére elkövetett megrontás, továbbá közerkölcsöt sértő megbotránkoztatás miatt halmazati büntetésként akár tíz évet is kaphat. Azért fontos dramaturgiai szempontból ez a mozzanat, mert a Coming out megjelenését követő kritikák elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogyan meséli el a szerző beszervezése történetét. Márpedig mivel a joguralomhoz szokott érzék visszamenőlegesen is a magánélet sérthetetlensége mellett optál, ezért – akár így történt a beszervezés, akár nem – nehezen szabadul attól a feltevéstől az olvasó, hogy Molnár Gál a coming out, az előbújás kettős értelmével az olvasó jó szándékát is meg akarja nyerni. Takács Judit kutatásaiból természetesen tudjuk, hogy a jogi környezet változásától függetlenül, az előítélettől való félelemre alapozva az állambiztonság előszeretettel zsarolt meg homoszexuális embereket, így tényszerűen Molnár Gál története korántsem hihetetlen.[8] De az a dramaturgiai eljárás, amellyel összekapcsolja meleg önazonossága megsértését az ügynöki munka kényszerével, a captatio benevolentiae retorikai eljárásán túl, bárhogyan is nézzük, az önfelmentés felé vezet. Ez távolról sem idegen attól a rövid nyilatkozattól, amelyet közvetlenül a leleplezése után tett, s amely azt harsogta, hogy senkivel szemben nincs elszámolnivalója.[9]

A Coming out rendkívül csapongó próza, létmódjában töredékes és pontatlan maradt. Ha az e-mailekből és levelekből összefércelt, mintegy negyven oldalt kitevő első részt nem számítjuk (amelynek vulgáris retorikája szintén az önfelmentést készíti elő), akkor legjellemzőbb prózaepikai zsánere az anekdota. Molnár Gál Péter könyve lapjain úgy ír, mintha beszélne, a múltról, eseményekről, személyekről, utazásokról, munkákról szóló beszámolói mind magukon viselik az élőszó jellegzetességeit.[10] Rajk László egy nem minden önkritika nélküli előadásában úgy fogalmazott, hogy mivel az államszocializmus éveiben az első nyilvánosságban megjelenő írott szó elvesztette hitelét, ebből fakadóan felértékelődött az élőszó, s általában a szóbeliség jelentősége.[11] Egy „biztos” forrásból származó sztori, pláne ha ellentmondott a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjának, a Népszabadságnak, sokkal értékesebbnek és hitelesebbnek számított, mint a legnagyobb példányszámban kiadott napilap értesülése.[12] Márpedig ebben a tudásszociológiai helyzetben emfatikussá válik a személyesség és az ahhoz tapadó szóbeliség, még ha tudjuk is, hogy az emberi emlékezet sosem őrzi meg pontosan az információt. Ahogy az oral history kapcsán Kozák Gyula szociológus rögzítette: ő kérdez, alanya pedig „megfontoltan és őszintén válaszol. Őszinteségére garancia, hogy ígéretet tett rá, »mindent elmondok, amit tudok«, mondta (ha! ha!) még a beszélgetés kezdetén, s én – mi mást tehettem volna? – tudomásul vettem, hogy a minden annyi lesz, amennyit ő annak tart.”[13] Ez a megállapítás azonban nem szabad, hogy arra vezessen bennünket, hogy az anekdoták információértékét figyelmen kívül hagyjuk, felfejtésük mindössze sajátos olvasási módot igényel. Noha a személyes jellegű közlések nagyjából minden ilyen jellegű narratív dokumentumnál bizalmon alapulnak, ezért nem a tényszerűségükben úgyis ellenőrizhetetlen részletekre, hanem az atmoszférára, a szerepekre, az akaratlanul elejtett információkra érdemes összpontosítani.

A Coming out egyik legnagyobb erénye, hogy bepillantást ad a korszak értelmiségi kultúrájába: a sokak által vágyott nyugati utazásokba, a belsős színházi történetekbe, a kávéházak világába, a munkahelyi konfliktusokba vagy az értelmiségi „ítélőszék” működésébe. Abba a történeti-szociológiai értelemben vett értelmiségi miliőbe pillanthatunk be, amely mára jóformán maradéktalanul megszűnt. A Kádár-korszak társadalom- és művelődéspolitikája elég ellentmondásosan konzerválta ezt a magaskultúrához kapcsolódó, érte és belőle élő társadalmi csoportot. Mannheim Károlynál az értelmiségi magatartásnak létezik egy olyan magas fokú erkölcsi posztulátuma, amelynek a megléte – még ha a megismerés társadalmilag meghatározott is – nem szükségszerűen vezethető le az egyén osztályhelyzetéből. Így e nehezen megragadható társadalmi csoport legfontosabb sajátosságát a „szabadon lebegés” írja le. Mannheim nyomán az értelmiség legfontosabb szociológiai köteléke: a műveltség.[14]

A műveltség persze nem teljesen azonos a szaktudással, több is, kevesebb is annál, de legfőképpen más minőségű jószág. Szelényi Iván és Konrád György elméletében az értelmiség osztályhatalomhoz jutásának záloga a szaktudás, a szakértelem, hisz ez teszi ezt a réteget nélkülözhetetlenné az államszocialista rendszer számára.[15] A jelentések összecsúszását elkerülendő nevezzük ez utóbbi képviselőjét „szakértelmiséginek”, aki tudása áruba bocsátása révén ugyan részévé válik a rendszernek, de ezért cserébe sajátos alkupozíciót alakíthat ki. A „kritikai értelmiségi” pedig az a személy, aki többnyire szintén rendelkezik szaktudással, de értelmiségiként műveleti területe akarva-akaratlanul elsősorban szakmáján kívülre mutat, aki „politizál”, így sokszor inkább gátja, mint segítője a rendszer működésének (végső soron a Szelényi–Konrád-könyv sorsa is utóbbit példázza). Az 1960–1970-es évekig Nyugat-Európában mindkét típus jelen van, sőt a baloldalon olyan alakváltozatai jelennek meg a kritikai értelmiséginek, mint a „totális értelmiségiként” szemlélt Jean-Paul Sartre, illetve utóbb a „specifikus értelmiséginek” aposztrofált Michel Foucault.[16]

Ám az 1970-es évek második felében ez a korábban nagy figyelemnek és presztízsnek örvendő közéleti figura fokozatosan teret veszít a nyugati demokráciákban, míg az államszocialista kelet-európai országokban talán épp ez az időszak a kritikai értelmiségi fénykora. Nem véletlen, hogy többen úgy vélik, a régió megértésének egyik záloga lehet a valóságban gyakran összekapcsolódó értelmiségi szerepek elemzése.[17] A politikai nyilvánosság hiányából ugyanis korántsem következik szükségszerűen az értelmiség hallgatása vagy passzivitása. Sőt, a kelet-európai tapasztalatok a korszakban épp arra mutatnak, hogy a nyilvános politikai beszédrend kisajátítása arra sarkallta az alkotókat és gondolkodókat, hogy alternatív utakat és módozatokat keressenek az önkifejezésre. Ez lett a második nyilvánosság elmélete, amely azt fejezte ki, hogy a nagy társadalmi alrendszereken kívül, kisebb baráti, kollegiális csoportokban mégiscsak összejárt a korszak értelmisége; ez szavatolta transzkontextuális jellegét. Ez azt jelenti, hogy egy-egy értelmiségi a társadalmi és társas élet több, gyakran egymásnak ellentmondó regiszterében is jelen lehetett.

Molnár Gál Péter anekdotikus beszámolói erről a világról adnak elsősorban számot. Ez természetesen nem romantikus kívülállást jelent, hanem azt, hogy a párt központi lapjának munkatársaként bejáratos volt „ellenzékiként” számon tartott körökbe is. Továbbmegyek, azt, hogy az állambiztonság a titkos megbízotti tevékenységre kipécézte őt, feltehetően újságírói státusza és széles ismeretségi köre, vagyis transzkontextuális létmódja teszi érthetővé. A történetekből éppúgy képet kaphatunk – a háta mögött Ezredesnek gúnyolt – Bognár Károlyról vagy a Nők Lapja élére kinevezett Németi Irénről, mint Kenedi Jánosról vagy Ascher Tamásról. Molnár Gál, sokakkal együtt, mindkét Magyarországon rendkívül otthonosan mozgott. Ám még ezen túl is feltűnő az, hogy kritikusi-újságírói minőségében mennyit utazott, milyen könnyen kapott útlevelet, hogyan járt-kelt nyelvek, kultúrák és kontinensek között. Ez azért is módfelett érdekes, mert az 1960–1970-es években azért az utazás korántsem volt annyira evidens, mint a koronavírus előtti kortárs globális világban. Az életvitelszerű úton levés (lifestyle mobilities) vagy szabadidős vándorlás (leisure migration) jelenségei persze a berlini fal innenső oldalán sem voltak teljesen ismeretlenek, de az akkori magyar társadalom inkább csak filmekből, a televízióból vagy a színes magazinokból értesült a nyugati életvitel átalakulásáról.[18] Ez azt jelenti, hogy az államszocialista rendszeren belül különösen nagy privilégiumnak számított egy-egy ilyen utazás, olyan értelmiségi lapok, mint mondjuk az Új Írás nemegyszer adtak teret például egyhetes párizsi tartózkodás kulturális tanulságainak.[19]

Ehhez képest Molnár Gál Péter anekdotáriuma tele van utazásokkal, külföldi színházi élményekkel, elegáns estélyekről és magánéleti kalandokról szóló beszámolókkal. Egyebek mellett 1961, Karlovy Vary; 1962, Bukarest; 1963, Berlin; 1964, Moszkva; 1964, Mexikó; 1966, Firenze; 1974, Prága; 1977, Brüsszel; majd dátum nélkül Párizs és Caracas, és egy végül elmaradt londoni út színesíti a beszámolót. Ezek az utazások természetesen nem vethetők össze a korszakban újabban felszínre került példákkal, mint az irodalomtörténész, parlamenti képviselő Király István vagy Rotschild Klára divattervező valóban fényűző utazásai, amelyeket a szovjet típusú társadalmak „új osztálya” engedhetett meg magának, és amelyek messze meghaladták egy akkori magyar átlagpolgár lehetőségeit.[20] Adott ponton mintha Molnár Gál kicsit sajnáltatná is magát emiatt. „Halálfélelemmel utazom. Nem csak a tengerentúlra, Visegrádra is. Légi katasztrófa, autóbaleset, vonatkisiklás nem érdekel. Rettegek, hogy otthon hagyom az útlevelemet, rossz vonatra (repülőre) szállok. Nem a célállomásra érkezem. Ha mégis: nem találom meg a szállodát. […] Félek, hogy a bőröndömet Prága helyett Manilába viszik […]. Három nappal az utazás előtt álmatlanok az éjszakáim. […] Engem a világon mindenütt a legszigorúbb vámtiszt is legyintve továbbengedett. Messziről lerítt, zsebemben csakis centre kiszámolt, engedélyezett valuta van, behozatal esetén pedig legfeljebb papír fedelű színházi szakkönyv.”[21]

Ez az idézet azért is érdekes, mert Molnár Gál Péter soha nem kért bocsánatot azért, mert másokról a politikai rendőrségnek jelentett, de úgy tűnik, mentegetőzik (s közben persze dicsekszik is) számtalan utazásának mellékkörülményeivel. Qui s’excuse s’accuse – aki mentegeti magát, akaratlanul meg is vádolja önmagát. A Coming out olvasása nyomán nem derül fény arra, hogy az átlagember utazási esélyeit messze felülmúló lehetőségeit a szerző a Népszabadságnál betöltött állásának vagy inkább hálózati személy státuszának tudja be. Az a gyanúm, hogy az anekdotákba sűrített fecsegés ilyen erkölcsi számvetésre műfajilag alkalmatlan. Megítélésem szerint a színházért rajongó Molnár Gál Péter, mint korának megannyi értelmiségije, valóban a „falat kenyér” szintjén élte azt a magaskultúrát, amely 1956 után az államszocializmus egyetlen transzcendenciája maradt.[22] A sztálinizmus időszakában ugyanis sok meggyőződéses kommunista még hitt abban az utópiában, amelynek lehetősége a forradalom után a nullára csökkent – így tényleg nem maradt más, mint a kultúra, ami ebből fakadóan kiemelt státuszt kapott. Az a transzkontextuális értelmiség tehát, amelynek legfőbb szociológiai köteléke a műveltség és a művelődés volt, így akarva-akaratlanul privilégiumokat kapott. Ilyen privilégium volt az utazás, a színházi premierekre, fesztiválokra járás lehetősége, ezeket pedig kivételezett helyzetéből fakadóan Molnár Gál már nem a „falat kenyér” szintjén vette magához, hanem egyenesen habzsolta. Ennek a mértéktelenségnek, ennek a dőzsölésnek azonban ára volt, és a kifizetetlen számlákat bizony az állambiztonsági dokumentumokból válogatott Luzsnyánszky-dosszié őrizte meg az utókornak.[23]

[1] MOLNÁR Gál Péter, Coming out, kiad. Schmal Alexandra (Budapest: Magvető, 2020), 188.
[2] LAKATOS Imre, Bizonyítások és cáfolatok (Budapest: Gondolat, 1981), 153. Talán nem olyan közismert, hogy 1956-os emigrációja előtt a tudományfilozófus az Államvédelmi Hatóság ügynöke volt, aki többek között olyan közeli barátairól is jelentett, mint Mérei Ferenc, Lutter Tibor vagy Szabó Árpád. L. Alex BANDY, A Csokoládé-gyilkosság. Egy filozófus másik élete, Budapest: Akadémiai Kiadó, 2014. Ungvári Tamás visszaemlékezésében Lakatos elsősorban a London School of Economics filozófiaprofesszoraként jelenik meg, aki „szerette, becsülte, élvezte a pletykát, a fecsegést. Nevének angolul ez az anagrammája: So I’m a talker! Vagyis fecsegő vagyok.” UNGVÁRI Tamás, Lezáratlan nyomozás (Budapest: Ulpius Ház, 2004), 85.
[3] A teljesség igénye nélkül l. BENDA Kálmán, A magyar jakobinusok. Iratok, levelek, naplók, Budapest: Bibliotheca, 1957; DEÁK Ágnes, „Zsandáros és policájos idők”: államrendőrség Magyarországon, 1849–1867, Budapest: Osiris, 2014; TAKÁCS Judit, „Kertbeny Károly és a magánélet szabadsága”, Holmi 20, 12. sz. (2008): 1614–1626.
[4] TAMÁS Gáspár Miklós, „A titkosrendőri ihlet”, Litera, 2020. február 6.
[5] NÁDAS Péter, „Szegény, szegény, Sascha Andersonunk”, Nappali Ház 4, 1. sz. (1992): 15.
[6] Ungváry Krisztiánnak igaza van abban, hogy az állambiztonsági dokumentumok forrásértékének tendenciózus csökkentése mögött bizony politikai indítékok is megbújhatnak. L. UNGVÁRY Krisztián, „Források és alulértékelésük”, in Horváth Sándor, szerk., Az ügynök arcai. Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés (Budapest: Libri, 2014), 89–106.
[7] PALASIK Mária, „Az értelmiség az értelmiségről – a politikai rendőrség iratai alapján”, Történelmi Szemle 51, 4. sz. (2009): 585–602.; Carlo GINZBURG, „Az inkvizítor mint antropológus”, in SEBŐK Marcell, szerk., Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok (Budapest: Replika Kör, 2000), 147–156.
[8] TAKÁCS Judit, „Az intézményesített homofóbia állambiztonsági alkalmazása az 1960-as évek Magyarországán”, Szocio.hu. Társadalomtudományi Szemle 8, 1. sz. (2018): 180–198.
[9] Vö. MOLNÁR GÁL Péter, „Bejelentés”, Népszabadság 62, 271. sz.. (2004): 12.
[10] Anekdotikus stílusa szerintem sokat köszönhet Galsai Pongrác modorának. L. GALSAI Pongrác, Záróra a Darlingban, Budapest: Magvető, 1986.
[11] RAJK László, „Amikor a folyó belelép, ahelyett hogy lábjegyzet maradna”, in KISANTAL Tamás – MENYHÉRT Anna, szerk., Művészet és hatalom: a Kádár-korszak művészete (Budapest: JAK – L’Harmattan, 2005), 79-82. Ugyanezt a jelenséget világítja meg esettanulmányok formájában: M. TOPITS Judit, Üzemi baleset. Történetek a Kádár-korszak tájékoztatáspolitikájáról, dokumentumfilm, 1956-os Intézet, 2004.
[12] Molnár Gál Péter 1961 és 1978 között dolgozott a Népszabadságnál. 1978-ban a ferihegyi repülőtéren megtalálták nála Kenedi János szamizdat írásának mikrofilmjét, ezért a laptól eltávolították, továbbá ügynöki tevékenységének is vége szakadt. 1989-től ismét a Népszabadságnál dolgozott, majd 2004-ben, amikor nyilvánosságra került besúgói múltja, újfent elbocsátották a laptól.
[13] KOZÁK Gyula, „(M)oral history. A szociológus nyomorúsága”, Beszélő 3. folyam, 2. évf., 2. sz. (1997): 64. (Kiemelések az eredetiben.)
[14] Vö. MANNHEIM Károly, Ideológia és utópia (Budapest: Atlantisz, 1996), 180.
[15] SZELÉNYI Iván – KONRÁD György, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1975), Budapest: Gondolat, 1989.
[16] A totális értelmiségi olyan szerep, amelynek nevében az egyén jóformán minden társadalmi, politikai kérdésben a polémia igényével lép fel. Távolodva a Sartre által megtestesített típustól, a specifikus értelmiségi már csak olyan nyilvános vitákban lép fel, amelyekben szakértelmével hitelesítheti állásfoglalását. L. Pierre Bourdieu, „Sartre, l’invention de l’intellectuel total” (1983), Agone 26–27. sz. (2002): 225–232., valamint Mathieu POTTE-BONNEVILLE, „L’intellectuel spécifique: un nouvel art de contester”, Magazine Littéraire 19. sz. (2014): 13-15.
[17] Frank ETTRICH, „»Szabadon lebegő értelmiség« és »új osztály«”, Világosság 48, 7–8. sz. (2007): 175-190.
[18] Vö. József BÖRÖCZ, Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism, Oxford: Pergamon, 1996.
[19] Csak a példa címén l. CZÍMER József, „Művészet – nemiség – pornográfia. Egy vámmentes párizsi útipoggyászból”, Új Írás 13, 12. sz. (1973): 95–104.
[20] Vö. KIRÁLY István, Napló, 1956–1989, kiad. KATONA Ferenc, SOLTÉSZ Márton, T. Tóth Tünde, Budapest: Magvető, 2017.; Simonovics Ildikó, Rotschild Klára, a vörös divatdiktátor, Budapest: Jaffa, 2019.
[21] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out, 340., 343.
[22] TAMÁS Gáspár Miklós, „Az értelmiség mint történeti probléma”, III. rész, Litera, 2020. július 18.
[23] L. A rivaldafény árnyékában. A „vágatlan” Luzsnyánszky-dosszié, szerk. FONYÓDI Péter, Budapest: Kapu, é.n. [2004].