A rendszerváltozás óta sok esetben eddig sem volt nehéz politikai szándékokat kiszagolni némelyik színházigazgatói kinevezés mögött, de mostanság még könnyebb. Az új színházi törvény módosításával ugyanis több mint nyilvánvalóvá vált, hogy az úgynevezett közös finanszírozású színházaknál az állami támogatás teljesülésének feltétele, hogy a kormány és az önkormányzat „megegyezzen” a színigazgató személyében. Mindemellett változások álltak be a bíráló bizottságok összetételében is – és innentől végképp nem nevezhetjük szakmainak e grémiumokat! –, így a kormány és különböző szervezetei által delegált személyek eleve többségben vannak a kilencfős testületekben, amelyek döntése immár nem javaslat, hanem (elvileg) kötelező érvényű ukáz a helyi önkormányzat számára. Az ősszel nagyjából egy időben lezajló három vidéki színigazgató-választás közül Egerben a polgármester megpróbált ugyan ezzel az „eleve elrendeléssel” szembemenni, amikor az újrapályázó és a kormány által támogatott Blaskó Balázs helyett saját favoritját, Szőcs Arturt kiáltotta ki győztesnek, de hamar vissza is vonta a kinevezést, miután az EMMI világossá tette, hogy ebben az esetben a város elesik a beígért, évi 300 millió forintos állami támogatástól. Pécsen már nem volt ekkora hajcihő, Péterffy Attila polgármester meglehetős közönnyel és beletörődéssel vette tudomásul, hogy a helyi induló Lipics–Vidákovics párosnak áll a zászló: „A kormány által kialakított jogszabályi környezet egyértelművé tette: vagy azt a jelöltet választjuk, akire rámutatnak, vagy gyorsan kitaláljuk, hogy honnan teremtünk elő a város mai gazdasági helyzetében évi plusz 520 millió forintot a színház működésére.” Mind közül még a szombathelyi választás volt a legcsendesebb (és talán szakmai erőviszonyok tekintetében is a legkiegyensúlyozottabb), ahol a teátrum alapító tagja, Szabó Tibor András viszi tovább színházat. Jelen blokkunkban persze nem az igazgatóválasztások napi történéseivel, hanem azok hátterével: a politikailag dominált döntéshozatallal, a pályázatok elemzésével és a korábbi igazgatói ciklusok átvilágításával foglalkozunk. Utóbbira tudatosan olyan szerzőket kértünk fel (Aradi Hanga Zsófia és Ebner Egres Béla személyében), akik lokálpatriótaként, úgymond, testközelből ismerik-ismerhetik a helyi viszonyokat, és mivel Szombathelyről sokszor és sokat írtunk már, most a szakmai közönség számára is feltérképezetlenebb egri és pécsi színházat helyeztük a fókuszba. Ma még nem látható pontosan, hogy a politikai befolyásoltságtól sosem mentes színigazgató-választások magyarországi története az új rendelkezésekkel hosszú távon milyen mértékben szorítja ki a színházak mindennapjaiból a szakmaiságot. Egyet tudunk csak, hogy a hatalom ismét új, bár nem teljesen ismeretlen oldaláról mutatkozott meg. Most már a látszatra sem ad.