A tényanyagból és interjúkból készült regény nem tud annyira fiktív lenni, hogy túllépjen a sztereotípiák szintjén, de alighanem ez volt a cél: „szemidoku” stílben ábrázolni ezt a világot. Mindazonáltal – vagy éppen ezért – igaza volt Kovács Krisztának, hogy a három monológ színpadra való, és jól sikerült a dramatizálás, pontosabban a kimetszés is.

Nem először fordul elő az utóbbi időben, hogy visszafelé teszem meg azt az utat, amit egy-egy színpadi mű írója odafelé, vagyis a mű megírása közben járt be. Oka van ennek, eléggé logikus.

Durica Katarina regényének címe – A rendes lányok csendben sírnak – ugyan nem pontosan azt ígéri, amiről szól, illetve hát nem ígér az égvilágon semmit, viszont talányos lévén eléggé felhívja magára a figyelmet. És noha az érettebb korúak közül legtöbben hallottunk annak idején a hírhedt dunaszerdahelyi maffiáról, de a hallomás aligha ment túl a rendőrségi híreken. Volt leszámolás, rengeteg halott, elhúzódó tárgyalás, ítéletek és vádalkuk.

Durica regénye három nő szemszögéből mesél; ki-ki a saját történetét, melynek konkrétumain túl kirajzolódik a környező hangulat, a városban uralkodó atmoszféra, a félelem légköre. A tényanyagból és interjúkból készült regény nem tud annyira fiktív lenni, hogy túllépjen a sztereotípiák szintjén, de alighanem ez volt a cél: „szemidoku” stílben ábrázolni ezt a világot. Mindazonáltal – vagy éppen ezért – igaza volt Kovács Krisztának, hogy a három monológ színpadra való, és jól sikerült a dramatizálás, pontosabban a kimetszés is.

Vígszínház: A rendes lányok csendben sírnak. Fotók: Gordon Eszter

A három nő három korosztály: Hilda gimnazista, Júlia negyvenes fodrász, aki rendőr férjével és a kisfiával él, Erzsi nyugdíjas, aki felnőtt fiával lakik együtt. A helyszín egy panelház, amelynek három emeletéről beszélnek a szereplők; Paczolay Béla rendezésében ugyan mindegyiküknek megvan a saját tárgyi környezete, de mégis van átjárás a terek között, ahogyan a lakótelepi lakások egyforma elrendezése is provokál erős hasonlóságot. Khell Csörsz díszlete brutálisan hozza a kilencvenes évek látványvilágát, és Lisztopád Krisztina jelmezei is remekül mutatják azt a kínlódást, ahogy a szocializmus ruhatárának maradványvilágából próbálják kikeverni a nyugatias módit.

A szereplők néha leülnek egymás mellé a kanapéra, fészkelődnek, „iszonyú szűk”, mondja az egyikük. És tényleg.

Tipikus alakok, tanúk és áldozatok egyszerre. Hilda átlagos kiskamasz, bulizni akar, tetkót rajzol magára, haragszik a szüleire, mert szigorúan fogják, pedig ő szabadulna a korlátoktól és korlátozásoktól, lenne már nő, smink, „rendes” ruha. Ő a szó szoros értelmében vett áldozat: elkapják a nagy fekete autón közlekedő maffiózók, megerőszakolják, megalázzák – és még szerencsésnek mondhatja magát, mert túléli. Csönd, az jön utána. És magány. Márkus Luca nincs könnyű helyzetben, mert az ő figurájában sűrűsödik a legtöbb sztereotip vonás, és a nyilván életre szóló megrázkódtatás után leginkább a hallgatással, a magába fordulással küzd, ami színpadon nem túl látványos.

Júlia úgynevezett „életközepi válsággal” küzd; a munkája – fodrász egy szalonban – már rég nem okoz neki semmi örömet, a házassága is kihűlt, a rendőr férj a városban uralkodó maffia-állapotok, a saját tehetetlensége, a maffiával való kényszerű cinkosság miatt egyre keményebb depresszióba és alkoholizmusba zuhan. Ő pedig nem tudja és nem is nagyon akarja kirángatni ebből, ugyanis épp egy új szerelem villanyozza fel, „tízpontos szeretkezések” egy fiatalabb, rajongó férfival.A mindennapjai perifériáján ugyan fel-feltűnnek az erőszak, a megfélemlítés, a nyomasztás különféle jelei, de ő új életről álmodik az új szerelemben. Balázsovits Edit alakítása a történethez közelebb van, mint a figurához; mindkettő elég sablonos.

Erzsi – nem ért semmit. Világa párhuzamos a valósággal, és egyetlen érintkezési pontjuk Ricsi, a fia, akire ugyancsak értetlenül néz. Kiss Mari játékában földereng ugyan az a verzió, hogy Erzsi épp azért zugivó, mert nagyon is látja, mi lett a fiából – maffiózó, mi más. Szeretné fölmenteni magát, mentséget keresni az „elégtelen anyaságra”, de megreked a magyarázatoknál, az egyedüllét, a robotszerű munka, az örökös pénzhiány. Ragaszkodik a vaksághoz, a tévéműsoraihoz, a világa zártságához, mindaddig, amíg a valóság engedi. Kiss Mari – a lenőtt hajjal, a fehér műbundával, a kényszeres tevés-vevéssel, a majdnem monoton hangszínnel – egy egész boldogtalan életet belepakol a figurába, neki sikerül a leginkább elrugaszkodni az archetípustól.

A három monológ – ez a könyvben is, itt is kiszámítható – végül összefonódik. Együtt többek, mint három sztereotip női sors; felvillantják, megmutatják a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, az elszenvedés méltatlanságát, de még a kitörés lehetetlenségét, a cselekvési, létezési lehetőségek korlátait is. A maffia itt a hátteret adja, az előtérben ők, a nők mozognak. Hármójuk pillanatnyi, pontszerű találkozása a kelleténél kicsit erősebben sugallja a címet magát: a rendes nők csendben sírnak.

Az előadás fölcsigázza az embert, engem legalábbis: ezért indultam el visszafelé, vagyis igyekeztem alaposan elmélyedni a kilencvenes évek dunaszerdahelyi maffiaháborújának legalább két évtizedes – és bizonyos aspektusait, az eltűnt fiatalokat tekintve –, máig le nem zárult történetében. Az eltűntek – brutális módon meggyilkolt és betonba temetett férfiak – a „fehér lovak”, akiket bizonyos, törvénybe ütköző szolgálatokra kényszerítenek, majd mint fölöslegessé vált kelléket, kivégeznek. Az ő drámájuk még várat magára – és nagyon odakívánkozik a csendben síró rendes lányok mellé.

Mi? Durica Katarina: A rendes lányos csendben sírnak (színpadi adaptáció: Kovács Krisztina)

Hol? Vígszínház, stream

Kik? Rendező: Paczolay Béla. Szereplők: Kiss Mari m.v. (Erzsi), Balázsovits Edit (Júlia), Márkus Luca (Hilda)