Hód Adrienn koreográfus és csapata az Önök kérték!-ben képes úgy beszélni társadalmi konfliktusokról, a művészlét belső harcairól, vívódásairól, egyéni problémákról, mélyen szántó pszichológiai kérdésekről és aktuálpolitikáról, hogy közben nem arról beszél. Vagy éppen arról, de úgy, hogy messze túllépi a jelenlegi társadalmi normák által szabályozott párbeszédes formák konvencióit, és a lehető legprovokatívabb formában, tabuk, szégyen és filter nélkül tolja az arcunkba a – néha szó szerint – meztelen igazságot.

Éppen ezért a Hodworks előadásai csupán empirikus-lelki érzékelőinkkel fogható tapasztalások, és ha sikerül átjutnunk a 21. századi profán színpadi ábrázolás által keltett mélységes megdöbbenés határvonalán, akkor a mai valóságunk fájdalmasan őszinte képe áll össze előttünk. Úgy, hogy közben azt hisszük, hogy valami keszekusza, művészkedő, ad hoc színpadi komédiát nézünk. A Hodworksnél minden megengedett – korábbi bemutatóik és az Önök kérték! is térben, időben és minden megvalósulási formájában olyan, mint maga az univerzum, nincsenek határai, folyamatos mozgásban van és egyre csak terjed. Bámulatra méltó szabadság uralkodik a színpadon, ahol a művészek bármit megengedhetnek maguknak. Igyekeznek is kiaknázni a lehetőségeket, néha szinte egymásra licitálva – még hangosabban, még fejvesztettebben, még meztelenebbül. Ennek az az előnye, hogy sokszor tényleg elmennek az emberi test és elme kifejezésének végső(nek vélt) határáig.

HODWORKS: Önök kérték! (Még egy online előadás). Fotók: Ofner Gergely

A koncepció kerete egy mai televíziós talkshow, amelyben a sztár műsorvezetőnő (Szabó Veronika) talpig flitterben, erős sminkkel és csinos frizurával – ahogyan azt a kereskedelmi csatornák celebjeitől megszokhattuk –, papírból olvas fel nézői kérdéseket a három tréningruhás kortárs táncosnak (Jenna Jalonen, Marcio Canabarro, Molnár Csaba). A társulat tehát valóban a közönséget hívja segítségül, hogy együtt megalkossák ezt az online pandémia-előadást, a beérkezett kérdések pedig már önmagukban is érdekes mintázatot és lenyomatot adnak a társadalmat (a Trafó/Hodworks nézőit) foglalkoztató témakörökről. (A Trafó egyébként is célul tűzte ki, hogy a karantén alatt nem előadásokat, hanem olyan műsorok közvetít, amelyek eleve az online térre lettek kitalálva.) A kérdések tárháza rendkívül színes, minden van itt, a szinte tánctudományi vagy tánckritikusi irányból közelítő komoly, szakmai és annak látszani akaró vitaindító felvetésektől a Jalonen finn identitására vonatkozó személyes kérdésekig, mint a „Szavalj el egy magyar, majd egy finn verset!” vagy a „Szoktál-e szaunázni Magyarországon?” (Ezek szerint külföldinek – finnek – lenni még mindig egzotikumnak számít idehaza, bár a brazil Canabarróhoz nem érkeztek hasonló kérdések, holott ő, pontosabban az ő karaktere nem beszélt az előadás során magyarul.) Az online tér adta anonimitás ráadásul felbátorítja a kérdezőket, és sokan közülük azt az arcukat mutatják, amelyet biztosan nem vállalnának fel mondjuk egy előadás után tartott közönségtalálkozón. Például van, aki azt kéri, hogy „Csaba, mesélj el egy rossz szakításodat”. Molnár Csaba pedig nem elmeséli, hanem megrendezi és eljátszatja a jelenetet, amikor Olaszországban egy feszület alatt tetten érte a barátját, hogy éppen egy másik férfival szexel. Canabarróhoz is érkezik hasonló kérdés, például, hogy „Meséld el, hogyan viselkedsz egy első randin?”. Akad olyan néző is, aki kifejezetten provokálni próbálja az előadókat. „Büntesd meg magad azért, amit a színpadon tettél!”, vagy éppen követhetetlenül zagyva koreográfusi instrukciót ad és arra kéri a táncosokat, hogy valósítsák meg elképzeléseit a színpadon. A táncosok ezt a feladatot úgy oldják meg, hogy egyszerűen visszadobják a labdát és „félreviszik a nótát”: nem a feladat zavaros lényegét próbálják megfejteni és megvalósítani, hanem azt kezdik el találgatni, hogy milyen „Ildi” is küldhette az üzenetet. „A Kovács Ildi…?”, kérdezgetik egymástól, egészen addig, míg végül teljesen érvényét nem veszti a kérdés apropója. Az egyik néző felveti a Marina Abramović munkásságával való párhuzamot, amelyet Molnár azzal elutasít el, hogy nem gondoltak rá az előadás létrehozásakor, de a párhuzam valóban helytálló, mondja, abból a szempontból, hogy mind Abramović, mind a Hodworks feszegeti az emberi test és a művészi szabadság határait. Más azt kérdezi, hogy ki inspirálja őket. A kérdés gyorsan pattog a táncosok között, amiben megmutatkozik a Hodworks sajátos humora is. Molnár válasza: „Az anyám.” Jalonen: „Csaba anyja”. Majd Marcio rákontráz: „Anyád”.

Ha valaki hang nélkül próbálná nézni a műsort, akkor bizonyára meg lenne arról győződve eleinte, hogy magasröptű (talán unalmas) szakmai diskurzus folyik a színpadon. A szereplők csont nélkül képesek elhitetni velünk, hogy a nézői kérdéseket maximálisan komolyan véve, spontán válaszolnak, kicsit talán még zavarban is vannak a magabiztos műsorvezetőnő mellett. Szerényen, szűkszavúan szólnak, a mondatok és szavak közt olykor hosszú szüneteket tartva. Az első tizenöt-húsz percben lepörögnek az olyan általánosabb kérdések, mint a „Hiányzik nektek a közönség? Egyáltalán szükség van ránk?” vagy: „Be fogjátok oltatni magatokat?”. A táncosok pedig meggyőző egyszerűséggel és természetességgel válaszolnak. Jalonen például a telefonját hívja segítségül, hogy felolvassa a bankszámla kivonatán található összeget (80739 forint), „Meg amit kapunk majd ezután…”, teszi hozzá. A válasz őszintesége maga a rendszerkritika, amely a művészek sokszor kínos alulfizetettségére és financiális kiszolgáltatottságára reflektál. Az oltással kapcsolatos válasz is hasonló. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire rendezetlen és bizonytalan tud lenni a Magyarországon élő külföldiek helyzete, amikor a tizenéve itt élő Jalonen arról beszél, hogy neki valószínűleg nincs helye a magyar oltakozási programban, ezért minden bizonnyal majd haza kell utaznia Finnországba, hogy megkapja a vakcinát.

Az előadás ritmusa és dinamikája olyan, akár egy transztánc, miközben a verbalitást fokozatosan veszi át a mozgással való kifejezésmód. Egyre több a szándékolt glitch, a hiba, a valóság megtörése. Eleinte csak a szövegbe kerülnek be stílusidegen, obszcén szavak, majd vizuálisan is eltávolodik az előadás a realista ábrázolástól. Magával ragadó, ahogyan a szürrealizmus észrevétlenül eluralja el a darab atmoszféráját, ahogy a jelenetek a valóságostól a valóságon túli felé haladnak. A „Miért szerettek mindig meztelenek lenni?“ felvetésre például nincs válasz; a vizuális síktörés jó példája, amikor a kamera egyszerűen csak végigpásztázza a meztelenül ülő táncosokat, majd a következő kérdésnél simán visszazökkenünk ugyanoda, ahol előzőleg tartottunk. Ezek a törések egyre gyakoribbak és egyre hosszabbak, míg a végén teljesen átveszik az uralmat a műsor stílusa felett. Az alkotók talán nem is gondoltak erre, de az előadásmódjuk tökéletes modellje lehetne egy megháborodó elme leírásának. Vagy mondjuk az Alzheimer-kórénak. Az egész darab egy folyamatos hergelődés, amely a visszafogottan induló (ál)szakmai beszélgetéstől jut el arra a pontra, hogy a rózsaszínre világított öltöző zuhanyzójában már művérrel az arcán vonagló-zuhanyzó férfi táncosokat enged láttatni, míg a háttérben, az öltöző egyik sarkában egy meztelen Minotaurus kuporog, akit akár maga Salvador Dalí is belekomponálhatott volna a képbe. Ezt a transzélményt fokozza Jalonen felszabadult tánca, aki – nézői kérésre persze – éppen azt mutatja meg, hogyan szokott bulizni táncosként. Kopog a magassarkú az öltöző hidegburkolatán, hangosan szól a pop (Shakira), ő pedig boldogan dobálja a haját, repked utána a nagy kaftánja, miközben a műsorvezetőnő egyre kényszeredettebben próbálja kézben tartani az eseményeket. Amikor aztán Canabarro hevesen udvarolni kezd neki, végképp kicsúszik a kezéből az irányítás. Ezt fokozza a rá nézve erősen leleplező, váratlanul előállt helyzet, hogy nem ismeri fel korunk egyik nagy tudású „fitnesz-sztárját”, akit Molnár alakít. A megszégyenített celeb is korunk hőstípusa, ugyanakkor a felszínes csillogás törékenysége arra is ráirányítja a figyelmet, ahogyan a showbiznisz és a televíziós szakma felemel, majd leejt. A lelkes rajongókká átváltozó szereplők ekkor visszatérnek a színpadra, onnantól pedig nincs megállás: egy szexista fitneszguru-jelenetet látunk a táncosokat hajkurászó műsorvezető utolsó kérdésével: „Mi az álmod?”. Molnár Csaba a terhesség élményét akarja átélni, Jelonen Molnár gyereke akar lenni, miközben Canabarróval együtt kétéves gyermekké lényegül át és pelenkában szaladgál fel-alá a színpadon, Molnár pedig magassarkúban és tűzpiros, testhezálló dresszben kergeti őket. Ebben a szürreális káoszban ér véget az előadás.

Bár arányaiban a verbális jelenetek uralják az Önök kérték!-et, számos mozgásos/táncos jelenet is beékelődik az előadás matériájába. Kiemelkedik az I will always love you című Whitney Houston-számra Jalonen és Canabarro imprója, amely gyakorlatilag egy szerelmi duett a másik elvesztéséről, szarkasztikus megfogalmazásban, az előadók spontán improvizációjából fakadóan mégis mélyről jövően.

Az Önök kérték! alkotói sajátos humor mentén építik fel a jeleneteket. Maga a stílus azonos az irodalomban ismert paródiával, azon belül is az ellendal műfajával, amely valamely jól ismert művet vagy műfajt karikíroz ki, torzít el. Se szeri se száma a kereskedelmi csatornák változó minőségű beszélgetős műsorainak, amelyben a „sztárműsorvezetők” és a meghívott „sztárok” közéleti témákról, karrierükről és magánéletükről csevegnek, vagy alkalomadtán lelkitanács-osztogató szerepben tűnnek fel. A Hodworks humora az állítások valótlanságára épül. A kérdések megválaszolása közben az előadók ezzel az eszközzel világítanak rá fonákságokra. Leginkább Jalonen jelenetei épülnek erre a fajta humorra, amikor komoly arckifejezéssel beszél egyértelmű negatívumokról pozitív színezettel. Az olyan hétköznapi kérdésektől, mint a szépségápolás egészen a jelenlegi magyar belpolitika és szociális háló visszásságáig. Egyik bravúros jelenete a szépségápolási tippjeinek megosztása, amikor azt fejtegeti, mennyire fontos a folyadékpótlás – ő például reggelente egy kancsónyi kávéval kezd, ezt a gyakorlatot napközben is folytatja, este pedig rátölt egy üveg bort. Hozzáteszi, nagyon szereti a kiszáradt bőrt, mert az úgy húzza az arcát, mintha arcfelvarrása lenne. De elmondja azt is, hogy azért szeret Magyarországon élni, mert ez egy „csodaország”, ahol az emberek nagyon kedvesek mindenkivel, nincs rasszizmus, könnyű az ügyintézés, érzi az ország gondoskodását, hogy jó nyugdíjat fog kapni.

Bárcsak.

Mi? Hodworks: Önök kérték! (Még egy online előadás)
Hol? Trafó, e-Néző #15
Kik? Előadók: Molnár Csaba, Marcio Canabarro, Jenna Jalonen, Szabó Veronika. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Fény: Mervel Miklós. Video: Ofner Gergely. Rendező: Hód Adrienn.

Facebook Comments