„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak a Toldihoz, amit az ismert nehezítő körülmények ellenére az elgondolás, a megvalósítás és a célközönség elérése terén is egészen parádésan sikerült megvalósítaniuk. Figyelem, keserűen örömködő sorok következnek!

Csokonai Színház: Toldi. Fotó: Máthé András

Nehéz megjósolni, pontosan milyen hatással lesz az életünkre az elmúlt egy-másfél év, a kényszerű bezártság, a személyes kontaktusok hiánya. Nehéz megmondani, pontosan mit veszítenek el most azok a fiatalok, akik lassan egy éve kisebb-nagyobb megszakításokkal nem tehették be a lábukat az osztályterembe, nem találkozhattak a barátaikkal, nem lehetett részük azokban a meghatározó, közösségformáló élményekben, amikben nekünk, szerencséseknek (gondoltuk volna?) még részünk lehetett. A Toldinak kevés köze van ahhoz, hogyan formálja a digitális oktatás a jövő társadalmát. A színháznak viszont van (illetve lehet) köze hozzá, ha felismeri, milyen feladatot vehet magára ebben az új helyzetben. A Csokonai Színház nem csak felismerte a feladatot, de kiemelkedő minőségben meg is valósította saját válaszát: olyan előadásfilmet készített a Toldiból, ami (talán) egészen új irányt is jelenthet a kőszínházak színházi nevelési szerepvállalásában. Egy előadásfilm ugyanis korlátlan mennyiségben játszható, „utaztatható”, a hozzátartozó tanári segédlet (a Csokonai Ifjúsági Program drámapedagógusainak munkája) pedig megfelelő alapot szolgáltathat az előadás színházi nevelési feldolgozó foglalkozásához is.

Valcz Péter rendezésében a debreceni Hall koncerttermének terében élő közönség előtt tervezték bemutatni az előadást tavaly ősszel, a korlátozások bevezetése és a színházak újbóli bezárása után döntöttek úgy az alkotók, hogy az előadást felvétel segítségével juttatják el a célközönséghez, az általános iskolásokhoz. Valcz Péter és a film rendezője, Ká Zoltán bátran kísérleteznek, játszanak a rendhagyó forma adta lehetőségekkel, tökéletes elegyét alkotva filmnek és színházi előadásnak. A Toldi azzal emelkedik ki az elmúlt időszak útkeresései közül, hogy nem csak színházi élményként állja meg a helyét a tévéképernyőn is, hanem remek például szolgál arra, amikor a szükség szülte műfaji keveredés nem csupán a közönséghez való eljutást szolgálja, hanem az előadásnak és az előadás alapját adó irodalmi műnek is új jelentésréteget tud adni. Ez azért is fontos, mert az előadás célközönsége pont az az általános iskolás korosztály, amely egyszerre kíváncsi és fogékony a színház formanyelvére, és mozog sokkal otthonosabban a filmek/videók/videójátékok világában. A Toldi egyedi befogadói élményt kínálhat a fiatalok számára, ami különösen fontos akkor, amikor a digitális térbe szorulva egyre jobban fenyegeti őket a közvetlen kifejezési formáktól való eltávolodás.

Csokonai Színház: Toldi. Fotó: Czeglédi Zsolt

Az előadás, annak ellenére, hogy tévéképernyőn, filmszerűségét nem titkolva jut el a befogadókhoz, képes élő-színházi élményként (is) működni. Ennek fontos eszköze a zene és a mozgás. A Toldi zenés ifjúsági előadás, remekül keveri a zenés történetmesélést, az epikus elbeszélő költemény nyelvezetét és a mozgásszínház kifejező formáit. A személyes jelenlét hiányát az intim kameraszögekkel, a színészek és kamera viszonyával játszó helyzetekkel pótolja. A játszók instruálják a kamerát tartó operatőrt, beszédbe elegyednek vele (és a nézőkkel is), több alkalommal maguk is felveszik az operatőr szerepét.

Az előadás végig törekszik az érthetőségre, arra, hogy a Toldi minden részlete könnyen beazonosítható, követhető legyen a diákok számára. Az előszóban rögtön vicc tárgyává is teszik ezt az alaposságot: Takács Dániel premier planban a kamerába olvassa fel az Előszót, illetve olvasná, ha a folyamatos szó- és fogalommagyarázásba végül ne zavarodna bele maga is. Bár a szövegelemzés mélységeit később nem erőlteti az előadás (szerencsére), érthetőségét mindvégig szem előtt tartja. A szöveget tisztelettel, szeretettel kezeli, de erőteljesen módosítja: a klasszikus művet kiszólások, kommentek tarkítják, sokszor a szöveg helyett a zene és mozgás veszi át az elbeszélő szerepét (dramaturg: Adorján Beáta, mozgás: Katona Gábor, zene: Ádám Rita és Darvas Benedek). Az alkotók szabadon és élvezettel kísérleteznek a különböző kifejezési formák vegyítésével: a végeredmény egy eklektikus, intenzív összművészeti élmény.

Csokonai Színház: Toldi. Fotó: Máthé András

A kerettörténet szerint a játszók, Varga Klári, Lehőcz Zsuzsa, Kránicz Richárd, Takács Dániel és Pálóczi Bence az Ilosvai Band tagjai. Az ő előadásukban elevenedik meg a Toldi a koncertterem hatalmas terében, a csupasz, fekete falak között. Díszlet, korhű jelmezek nincsenek, műfarkasok és fakard sem. A kellékek: a játszók teste és hangszereik (a játszók intenzíven használják testüket és hangjukat, miközben mindenféle hangszert is megszólaltatnak; összetett, kiemelkedő színészi munka!). Az Ilosvai Band tagjai a színészek neveit viselik (Klári, Zsuzsi, Ricsi, Dani és Bence). A játszók ki- belépnek a szerepkörökből az énekek közötti szünetben, átállásban, néha a jelenetek alatt is a határok lassan kitolódnak, eltűnnek, fikció és fikció keveredik egymással. A harmadik és negyedik ének között az öltözőben a Toldi Györgyöt alakító Bence például azért fakad ki a többieknek, mert szerinte a Toldi Miklóst alakító Ricsi, csak „azért frontember, mert nem tud hangszeren játszani” (izgalmas kilépés a színházi térből, az öltözőben zajló jelenetet kézikamerás „zugfelvétel” segítségével láthatjuk). A két játszó, Bence és Ricsi rivalizálása, és a színfalak mögött zajló konfliktus fokozatosan összemosódik a Toldi fikciós világával. Ricsi felajánlja Bencének, hogy cseréljenek szerepet, legyen ő a negyedik ének bujdosó Toldija. Bence eljátssza, az ének végén visszajelzést vár a többiektől („Na, milyen voltam?”), ezt azonban nem kapja meg. Bence kivülállósága, bizonytalansága és bizonyítási vágya különösen valóságos lesz, ha tudjuk, Pálóczi Bence egyetemi hallgatóként csatlakozott az összeszokott társulati tagokhoz. Egyre nagyobb hangsúlyt kapó kirekesztettsége Toldi György karakterét is új megvilágításba helyezi: az előadás nem démonizálja a gonosz, bosszúálló, öccsét kisemmizni akaró báty szerepét (mint ahogy egyébként a hatodikos irodalom tankönyv teszi), ehelyett próbálja megérteni, emberivé tenni, mert ahogy mindannyiunkban van egy kis Toldi Miklós^[1], mindannyiunkban van egy kis Toldi György is. A Csokonai Toldijának nagy előnye, hogy ezt az emberi konfliktust kiemeli és összetettebbé teszi az előadásban.

Csokonai Színház: Toldi. Fotó: Czeglédi Zsolt

A hetedik ének előtt Zsuzsi azzal a kéréssel fordul a többiekhez, hogy egy kicsit ő is játszhassa Toldit. A fiúk persze kinevetik, „nem csinálunk női Toldit”, és egyébként is „csomó tök jó női szerep van a Toldiban”, amire aztán példaként hozzák fel az anyafarkast és a cselédeket. Zsuzsi végül megkapja a szerepet, a gyászoló özveggyel szóba elegyedő Toldi érzékenységét pedig remekül hangsúlyozza a két nő (Zsuzsi és Klári) bensőséges játéka. A nyolcadik ének király-jelenetét megelőzően Klári királyvadászatra indul a futópályára. A „megtalált” és a színházi térbe beinvitált civil persze nem is annyira civil, de ezt a meglepetést már inkább megtartom az ügyes szemű nézőknek.

Az előadás első felére jellemző minimalizmus (kevés kamera, kevés vágás, visszafogott hangszerhasználat) fokozatosan alakul át egyre intenzívebb, összetettebb előadássá, újabb és újabb kamerák állnak munkába, újabb és újabb hangszerek szólalnak meg. A Toldi zárása hosszú koncertjelenet, fényekkel, füstgéppel, basszusgitárral, dobbal, vokállal,  még egy élmény, ami fájdalmasan hiányzik már mindenkinek.

Nem tudhatjuk, milyen hatással lesz az elmúlt egy-másfél év a fiatalokra. Félni fognak-e az érintéstől? Néznek-e majd közelről egymás szemébe? Visszatérnek-e a színházba? Vagy valami végleg elszakadt, elszakadtak ők egymástól, a színház meg tőlük más világ jön. Ha Toldit nézzük, kicsit remélhetjük, ha más világ is jön, megtaláljuk majd benne a helyünket, és megtaláljuk újra egymást is  csak egy kicsit bátrabbnak kell lennünk: igazi, 21. századi Toldiknak.

Mi? Arany János: Toldi

Hol? Csokonai Színház, Debreceni Hall

Kik? Rendező: Valcz Péter. Szereplők: Varga Klári, Lehőcz Zsuzsa, Kránicz Richárd, Takács Dániel, Pálóczi Bence e.h. Dramaturg: Adorján Beáta Koreográfia: Katona Gábor Zeneszerző: Ádám Rita – Darvas Benedek Zenei vezető: Dargó Gergely Rendezőasszisztens: Homonna Nóra

^[1] Valcz Péter a szinhaz.org-nak adott interjúban mondja: “Egyikünk se Toldi, de mindenkiben van egy kis Toldi” forrás: https://szinhaz.org/interju/2020/12/22/toldi-interju-valcz-peterrel/