2020 meghatározó jelensége volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításával szemben kibontakozó #freeSZFE-mozgalom. A hallgatók performatív, részvételi akcióiból a művészet és a politika közötti határt elmosó ellenállás fakadt. Milyen ez a Magyarországon mindeddig egyedülálló mozgalom belülről? Erről kérdezte ANTAL BÁLINT, MÁRKY ANNA, MILOVITS HANNA és RADVÁNYI FRUZSINA hallgatókat GÁSPÁR MÁTÉ.

– A hallgatói aktivitásoknak különböző fázisai voltak a „modellváltásnak” nevezett kiszorítósdi év eleje óta zajló folyamatában. Mikor és miért kapcsolódtatok be?

Milovits Hanna: A tavaszi karanténidőszakban sok nyilvános online szenátusi ülés volt. Az egyiken előjött, hogy Upor Lászlót még mindig nem nevezték ki rektornak, közben ez a modellváltás elkerülhetetlennek tűnik. Ekkor Fodor Orsi (negyedéves bábrendező – a szerk.) felvetette a HÖK-nek, hogy mi, hallgatók is szólaljunk meg az ügyben. Elkezdtük kommunikálni a többiek felé Orsi ötletét, összehívtunk egy zoomos talit, amin elindítottuk a „gimmie rektor” nevű projektet. Annyi volt a koncepció, hogy mindenki csinál magáról egy kis videót, amiben belenéz a kamerába, és aztán felemeli a kezét, ezzel tiltakozva, amiért Uport nem nevezték ki, és választ kérve, hogy miért nem. És ekkor hirtelen előrehozták az átalakulás időpontját, így elhatároztuk, hogy írunk egy nyílt levelet a fenntartó minisztériumnak. Egyrészt kezdeményezzenek végre párbeszédet a vezetőséggel, másrészt ne rohamtempóban bonyolítsák le ezt az egészet. Végül a nyilatkozat és a videó körülbelül egy időben jött ki. Ott használtuk először a tenyérmotívumot, ahogy a Kicsi vagyok én… dallamát is, ami a vágónak jutott eszébe aláfestésként. Felmértük, hányan vagyunk hallgatók, és hogy minimum hányan kell aláírnunk ahhoz, hogy a nyilatkozatunk kellően reprezentatív legyen. Mindnyájan szóltunk az osztálytársainknak, hogy olvassák el, egyetértenek-e vele, mire egy csomóan aláírták. Ez volt az első közös megnyilvánulásunk, amiben én is részt vettem.

Radványi Fruzsina: Én később csatlakoztam, mert tavasszal még a Képzőművészeti Egyetemen diplomáztam: Covid-félév, szakdoga írás, felvételi. Vidéki vagyok, miskolci a családom, velük töltöttem a karantént. Borzasztó nehéz volt a lelkemnek távol mindentől, távol az összes információtól. Azt gondolná az ember, hogy az interneten keresztül jól terjednek a hírek, de egyáltalán nem. Az első színműs élményem a gólyatábor: csodálatos kiszakadás mindenből, négy nap buli, fun, minden. Amint hazaértünk, hirtelen belecsöppentünk az osztálytársaimmal a nagy kivitelezésbe, éjt nappallá téve molinót gyártottunk. Az augusztus 31-i Zsákutcabálon szippantott be az örvény: konkrétan nem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, éjszaka van-e, vagy nappal. Onnantól kezdve két időszámítás volt: ami a fizikai egyetemfoglalás előtt történt, és ami az után.

Antal Bálint. Fotó: Brozsek Niki

Antal Bálint: Én a júniusi, Vas utcai demonstráció előtt csatlakoztam be, ahol Palkovics miniszter úrtól választ követeltünk a korábban küldött levelünkre. Egyeztetéseket kértünk tőle, és annak a lehetőségét, hogy elmondhassuk, mind a vezetőség, mind a hallgatók részéről a véleményünket a modellváltás történéseivel kapcsolatban. Amikor a többiek komolyan elkezdték szervezni a tüntetést, éppen lent voltam a Balatonon a barátaimmal, onnan kezdtünk el Zoomon közös beszédet írni, és akkor találtuk ki, hogy Upor tanár úrnak adjuk át a kinevező oklevelét, ha már a minisztérium ezt nem képes megtenni. Ötleteltünk, hogy mitől lesz a tüntetés performatív, hogyan mondjuk el közösen a gólyaesküt. A tüntetés napján érkeztem vissza, attól kezdve a Kossuth-téri Első figyelmeztetés és a Zsákutcabál szervezésében is jelen voltam. Illetve a köztük tartott fórumokon is, hiszen azok már akkor, jóval az egyetemfoglalás előtt elindultak az Ódryn. Osztálybizalmiként enyém volt a kapcsolattartó hálás szerepköre, tehát ha jöttek közös e-mailek, azokat mindig továbbítottam. Ahogy egyre közelebbről láttam és toltam az ügyeket, úgy próbáltam az osztálytársak felé is egyre intenzívebben kommunikálni, végül elég szép arányban vettünk részt az eseményekben.

Márky Anna: Próbálok visszaemlékezni a kezdetekre, de megfordult velünk a világ azóta. Valahol Hanna és Bálint között csatlakoztam. Érkeztek hírek a modellváltásról, ha az ember képbe akart kerülni, egyre gyakoribb és hosszabb egyetemi levelezéseket olvashatott. Bármi infó vagy pletyka jött erről, azt magamba akartam szívni. Ráadásul én is osztálybizalmi voltam a másodéves tévés osztályban. Azért csak voltam, mert utána osztályszinten annyira intenzíven jelen voltunk ebben az egészben, hogy már nem volt szükség az osztálybizalmi szerepre. Az első Vas utcai tüntetés körül csatlakoztunk néhányan az osztályból, akiknek volt nyáron szabad kapacitásunk. Videókat készítettünk, animációkat, ezzel támogattuk a többieket. Aztán forgattunk az Első figyelmeztetésen a Parlamentnél, onnantól pedig belesodródtunk, és végig benne voltunk.

– Az év végéről visszatekintve hogyan látjátok a folyamat főbb szakaszait?

M. H.: Nekem a szerveződés karanténos verzióban, online indult, a digitális tanuláshoz hasonlóan nehézkesen. Aztán lendületbe jöttünk, amikor az Ódryn végre először tudtunk találkozni élőben. Ott beindult a tüntetésszervezés, voltak hallgatói fórumaink, ahol hatott mindenkinek az energiája a másikra. Miután megvolt az első tüntetés, bent jártunk a minisztériumban, aztán megszavazták a törvényt, és megint jött a nagy nihil, a várakozás. Vártunk arra, hogy végre kiderüljön, kik a kuratórium tagjai, mi lesz az alapító dokumentumaink sorsa. Nagyon rossz volt, mert ugyan tartottunk fórumokat, tervezgettük a jövőt, gondolkodtunk azon, hogy mit lehet, hogy lehet, de igazából nem tudtunk mit tenni, hiszen nem volt információ. Szóval csak vártuk a fejleményeket. Közben megszerveztük a szabadegyetemet, ami a saját programsorozatunk volt, így legalább hasznosnak éreztük magunkat. De igazán akkor cuppant össze megint a társaság, amikor a kuratórium intézkedni kezdett, és amikor ennek hatására augusztus 31-én lemondott a szenátus meg a vezetőség, és berobbant az egyetemfoglalás.

A. B.: Én katakomba-időszaknak hívom magamban azt, amikor nyáron pincékben meg lakásokban, romantikus, eldugott helyeken találkoztunk. Ott szerveztük a tüntetéseket, ott festettük a molinókat; az egyetem még zárva volt akkor. Kerestük a helyeket, ahol tudnánk találkozni és beszélgetni. Egész nyáron bénának éreztük magunkat, mert mindig csak spekuláltunk és reagáltunk. Eszembe jut az a fórum, amit a Padláson félig élőben, félig Zoomon tartottunk; a kuratórium talán már ki volt nevezve, de még vártuk, hogy mi lesz az alapító okiratokkal. Piros és zöld nyilakkal illusztrálva a lehetséges forgatókönyveken gondolkodtunk: mi lehet a legrosszabb, és mi a legjobb kimenet? Visszaidézve, azt hiszem, hogy kábé mindenből a legrosszabb jött be, sőt, a piros nyilak mellett akkor olyanok nem szerepeltek, hogy teremlelakatolás, hálózatikábel-vagdosás meg ilyesmi. Tehát túltettek a fantáziánkon, van még mit tanulnunk ezen az egyetemen. Vagy hát majd valahol… Szeptember elseje azért volt nagyon fontos, mert akkor kerültünk először lépéselőnybe a kuratóriumhoz, illetve a minisztériumhoz képest. A foglalás már proaktív lépés volt, hirtelen nekik kellett volna valamit mondani. Érezhető volt, hogy erre nem számítottak, és elindult ez az összevissza beszélés, ami azóta is tart.

R. F.: Nagyon találó elnevezés ez a katakomba-időszak, mert felidézi az első SZFE-s e-maileket a nyáron, amikre csak kapkodtam a fejem, vidékről próbáltam megérteni, mi történhet Pesten. Azután megérkeztem az egyetemfoglalásra, amikor szinte még nem is jártam az egyetemre, mert a szorgalmi időszak el sem kezdődött, ráadásul mindkét osztályfőnököm felmondott. Ez kicsit arcon csapott. Aztán belevetettük magunkat az osztállyal a kőkemény melóba. Októbertől minden egyes kicsúcsosodás Szarka Gáborhoz köthető (a kuratórium által kinevezett új kancellár – a szerk.). Szörnyű élmény volt, amikor először be akart jönni az épületbe, és mi sorfalat álltunk. Vagy amikor ki akart minket lakoltatni. Aznap este is nagyon hosszasan fórumoztunk; onnantól számlálom az egyetemfoglalás intenzívebb időszakát, amikor nyakig elöntött minket a talajvíz. Minden mélyponton óriási összetartást éreztem. De az elmúlt napok, az elmúlt hetek fejleményei után nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy kijöttünk volna ebből a korszakból. Nem tudom, mi jön még, de kibírjuk, mert eddig is kibírtuk.

– Az Első figyelmeztetés címből színházi emberek azt sejthették, hogy itt van valami terv, hisz az elsőt mindig követi második, sőt harmadik. Tényleg ennyire előre gondolkodtatok, vagy csak egy hangzatos címet kerestetek?

A. B.: Tökéletesen emlékszem erre a pillanatra, június vége–július eleje volt, próbáltuk a dalokat a Kossuth térre. Amennyire erőltetett menet volt az odáig vezető út, annyira húzta is a hatalom a folyamat belső idejét. Visszatartották az információkat, arra játszottak, hogy nyáron senki nem figyel semmire, nem lehet óriási, felháborodott demonstrációkat tartani, és hátha nem lesz drasztikus a reakciónk. Ezért is választottuk az éneklős formát, hogy még ne a dühöt közvetítsük, ne a nem létező társadalmi ellenállásra építsünk. Kenéz Ágoston (ötödéves színész – a szerk.) dobta be, hogy legyen a cím az Első figyelmeztetés, mert ha a rossz forgatókönyv igazolódik be, lehet folytatni, ha viszont nem lesz rá szükség, akkor be lehet jelenteni, hogy a figyelmeztetésünk célt ért. A törvénytervezet alapján tudtuk, hogy az új szervezet szeptember elsejei indulásának előfeltétele a kuratóriumi tagok kinevezése, illetve az új alapító okiratok elfogadása. Tehát számítottunk a minisztérium további lépéseire, amikre színházi pillanatokként készültünk fel. Tervben volt a Sürgető is, ami az utolsó utáni figyelmeztetés, de erre már nem került sor, mert szeptember elsején átvettük a színpadot.

Márky Anna. Fotó: Kacskovics Mihály Béla/hvg.hu

M. H.: Emlékszem a nyári uborkaszezonban tartott fórumokra, amikor arról beszéltünk, hogy milyen apropóból és mi legyen a Második figyelmeztetés. Nem volt meg előre pontosan, lépésről lépésre az akció, csak annyi, hogy növelni kell a tétet, az fix.

M. A.: Igen, volt rajtunk nyomás… Én akkor kezdtem először érezni azt, ami utána kicsúcsosodott az egyetemfoglalásban, hogy egy iszonyú jó közösséghez tartozom. Akkor kezdtünk egyre jobban összefogni, beszélgetni, készülni. Átírtuk a dalokat, videóztunk, promóanyagokat készítettünk. És hiába tudtuk, miközben körtáncot jártunk a Parlament előtt, hogy meg fogják szavazni a törvényt, mégis, amikor kiderült, hogy elfogadták, az volt az első pofon: „Oké, akkor ez most tényleg megtörténik.”

– A nyár egyik markáns pillanata, amit aztán utólag a kormánypropaganda keretezett csak igazán fontossá, a Szabadegyetem volt. Volt-e ennek valamilyen előre tervezett szerepe a hallgatói megmozdulásban?

M. H.: Az Első figyelmeztetés után arról beszélgettünk, hogy mit lehetne még tenni, hogy a mi kis ügyünk ne tűnjön el a nyári enyészetben. Maradjunk együtt, és csináljunk valamit! Akkoriban állt fel az Index szerkesztősége, mi pedig azon gondolkodtunk, hogyan kapcsolódjunk hozzájuk, hogyan vállalhatnánk szolidaritást. Tervben volt egy focizós majális, ami inkább fricska lett volna, és a Szabadegyetem is olyan programként merült fel, ami bevon másokat, nyit mások felé, de közben azt is tematizálja, ami velünk most épp történik. Szóval azért döntöttünk ez utóbbi mellett, hogy benne maradjunk a köztudatban, egyúttal összehozzuk a hallgatókat a saját helyzetükről gondolkodni, mindezt egy közösségi esemény keretében.

A. B.: A majális ötlete abból jött, hogy nyáron senkinek nincs kedve tüntetésre járni. Olyan formán gondolkodtunk, ami közben mégiscsak ad valami élményt, egy olyan eseményen, ahonnan jó érzéssel lehet hazamenni, ahol tudjuk közvetíteni azt a hangulatot, amit mi szeretünk az egyetemen, amit szeretünk egymásban. Ne hőbörögjünk, ne az öklünket rázzuk, hanem teremtsük meg a lehetőséget a személyes találkozásra, hogy megismerhessenek minket az emberek. Családias hangulatú pikniket képzeltünk el, amin gimnazisták, egyetemisták, szakmabeliek egyaránt részt vehetnek, mi pedig bemutattuk volna az egyetem működését és azt, ami éppen történik velünk. Aztán durván felpörögtek az események, és ezért ezt a majálist elvetettük. A kuratóriumi névsor, az alapító okiratok, a minisztériumi találkozó, Vidnyánszky Attila kirohanása, Palkovics állandó mellébeszélése vészjósló fellegekként sűrűsödtek felettünk, és egyszerre túl könnyűnek tűnt a majális forma. Azt éreztük, hogy keményedik a szituáció, és nekünk is keményebben kell fellépni. A Szabadegyetemmel magunkon akartunk segíteni megannyi végigvitázott fórum után, amikor elhatalmasodott a tehetetlenség, eszköztelenség érzete. Ezt kezelte például az, hogy megnéztük a Blokád című filmet, és aztán beszélgettünk az egyetemfoglalásról mint a demokratikus polgári engedetlenség egy formájáról. Ismerkedtünk a jelenséggel, és szabadon megosztottuk egymással a kétségeinket. Szó sem volt kiképzésről, szemben azzal, ahogyan a kormánypropaganda később beállította. Az egyetemfoglalás csak egy téma volt a sok közül.

M. A.: Én például pont nem tudtam részt venni a Szabadegyetemen, mert dolgoztam, de jól emlékszem a fórumokra, ahol arról beszéltünk, hogy majális legyen, vagy valami más. Ezután igen furcsa volt szembesülni a sajtóban megjelenő összeesküvés-elméletekkel. Különösen, mivel az SZFE-n minden félévkezdéskor kurzushetet tartunk, és ez is arra hasonlított: jönnek a színházi, filmes szakmákból emberek, ilyen-olyan szakértők, filmet nézünk, beszélgetünk izgalmas témákról. A tematikát most nyilván az szabta meg, ami velünk éppen történt, erről akartunk párbeszédet kezdeményezni a közösségen belül.

– Érdekes, hogy már ekkoriban durvának érzékeltétek a történéseket, és keményebb reakciókon gondolkodtatok. Merthogy közben a nyilvánosságnak szánt minden jel, jelzés rendkívül játékos és szelíd volt. Mikor éreztétek át, hogy ennek a játéknak erős tétje, társadalmi üzenete lehet, és mozgalmi potenciál van benne?

M. A.: Egyik ilyen jelet sem úgy választottuk, hogy na, ez egy mozgalmi jelkép vagy induló lesz, mindent a helyzet szült. Az, hogy performatív irányt választottunk, szerintem egyszerűen abból adódik, hogy mivel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járunk, amúgy is folyamatosan ilyen projekteket készítünk: alkotunk, és az alkotással próbálunk tüntetni, ellenállni, elmondani a véleményünket. Jelképpé menet közben, tőlünk függetlenül alakult egy-egy gesztus, tárgy vagy dal. Viszont az elejétől tudatában voltunk a kommunikáció fontosságának, és ahhoz a saját eszközeinket használtuk.

A. B.: Elegünk lett abból a rosszfajta hazai tüntetéskultúrából, ami valahogy mindig a tehetetlenség élményével végződik. Mindenki hazakullog, általában elkeseredettebben, mint ahogy odament. Igen, szándékosan játékos és békés hangulatot kerestünk, egyrészt hogy megtartsuk az emberek lelkesedését, hiszen sejtettük, hogy ez a küzdelem sokáig fog tartani, másrészt mivel mi magunk is éppen eleget kesergünk, dühöngünk – legalább amikor összejövünk, akkor próbáljuk meg élvezhetőre, erőt adóra hangolni a közösen töltött időt. Mindig ezek voltak azok az események, amikor egymásból is erőt tudtunk meríteni – mint egy bemutatónál, amikor a fárasztó próbafolyamat után valamiféleképpen beérkeznek a befektetett energiák. Hamar megéreztük a békés ellenállás hatalmas erejét, na meg az erőszak nem is a mi világunk. Tényleg adta magát, hogy a saját eszközeinket használjuk, azt, amit amúgy is tanulunk. Abban is meg tudom erősíteni Annát, hogy bár tudtuk, hogy egyértelmű jelekkel kell dolgoznunk, minket is váratlanul ért, hogy ezek a jelek szimbólummá nőtték ki magukat. A piros-fehér szalag történetét szeretem elmondani, mert személyesen kötődöm hozzá. Szeptember elsején tagja voltam az első őrségnek, akik bent aludtak aznap éjjel. Reggel kétségbeesetten ébresztgetett Bagossy Bálint (másodéves filmrendező – a szerk.), hogy megjelent a tévében, rádióban, hogy elfoglaltuk az egyetemet, kint vannak a kamerás sajtómunkatársak, mi meg nem vagyunk sehol, veszik a csupasz épületet, a sátrakat elpakolták a takarítók, szóval nagyon cikik vagyunk, csináljunk már valamit. Páran felrohantak a kollégiumba ébreszteni a többieket, elővettük az előző napi tüntetés molinóit, hogy azokat ki kéne rakni a homlokzatra, én pedig bementem a díszletraktárba, és elkezdtem kihordani a Kohlhaas Mihály című előadásom díszletelemeit. Úgy kezdődött az az előadás, hogy amikor szétnyílt a függöny, teljesen be volt szalagozva a portál, ez volt a Kohlhaas útját elálló sorompó. Eszembe jutott ez a kép, ami pont olyan helyet mutat, ami le van zárva, így gyorsan kiraktuk a deszkákat és a megmaradt kordonszalagokat, hogy mégis fel tudjanak venni valamit a kamerák. De hogy ez ott fog maradni, hogy ez szimbólum lesz, az akkor meg sem fordult a fejünkben. Annyi volt a szándék, hogy mutassuk már meg, hogy elfoglaltuk az egyetemet. Egy csomó más gesztussal is próbálkoztunk, amik nem maradtak meg, mert nem voltak elég erősek. A szalag, a sárga maszk, a tenyér működtek, csak éles szem kellett a felismerésükhöz, majd tudatosság a megtartásukhoz.

R. F.: Teljesen alá tudom támasztani, amit Bálint mond, mert én benne voltam abban a munkacsoportban, ami azért ült össze, hogy kitaláljon egy új logót, miután az Első figyelmeztetés lement. Talán épp kijött a kuratórium névsora, amikor arról beszélgettünk, hogy a feltartott tenyér már nem elég erős, ennél radikálisabbal kell előállni. Voltak tervben más logók, de mindet leszavaztuk, maradt a tenyér. A Titkos egyetem dal az egyik kedvenc történetem, egy Zsámbéki-színészosztályos srác hozta, az eredetijét az egyik előadásukban használták, s egyszer jammelgetés közben mondták, hogy milyen jól át lehetne írni két szó kicserélésével. Nem sokkal később az egyik lány az egyetemen mesélte, hogy az anyukája megkérdezte a kétéves kisöccsét gyurmázás közben, hogy „Jaj, nem éneklünk valamit?”, mire a kisfiú elkezdte énekelni teljesen halandzsázva a Titkos egyetemet. Ilyen hatása van: gyerekek éneklik ezt a dalt. Tényleg mindenhol azt halljuk, hogy mennyire kreatív, békés és kedves, amit csinálunk, de szerintem egyszerűen természetes. Vajmi kevés tudásom van a tüntetésekről, mert korábban kevésen vettem részt, de a kreativitás mindig feltűnt. Az internetadó elleni vonulás is tele volt elképesztően okos molinókkal, amiken nagyokat kacagtam. Ez az egyetlen módja annak, hogy a süket fülekkel szemben a kommunikáció teljes hiányát egy kicsit fel tudjuk oldani.

M. H.: Ha visszaemlékszem, a nyarunk arról szólt, hogy: „Srácok, nagyon kicsik vagyunk, senkit sem érdeklünk, hogy fogunk mi itt bármit elérni, egyetlen esélyünk a nyilvánosság, de hogy fogjuk megszólítani?” Minden lépésünk arra irányult, hogy olyan, élményalapú tüntetéseket hozzunk létre, amivel bevonzzuk az embereket, megszeretnek minket, és akkor, ha másért nem, legalább szimpátiából elkezdenek érdeklődni az ügyünk iránt. Vagy más betámadott társadalmi csoportokkal karöltve talán többek lehetünk. Akkor ez még nem tudott elindulni, mert sokkal nagyobb probléma volt, hogy az egyetem közösségén belül szervezzük össze magunkat, legyünk egységesen jelen. Aztán nekem az augusztus 31-i sajtótájékoztató volt a legmegrázóbb, nevezhetném egyetemi gyásznapnak. Arról szólt, hogy ez a közösség így, ebben a formában megszűnik, ennek az egyetemi létezésnek akkor itt a vége. És milyen jó, hogy a sajtótájékoztató utánra Zsákutcabált szerveztünk, szedett-vedett ruhákba öltöztünk, szólt a zene, kimentünk együtt sírva vigadni, mert ettől kicsit fellazult a gyász. Másnap, amikor beértem reggel az elfoglalt egyetemre, már hűtőket hoztak ismeretlenek tele kajával, mindenféle adományt, a sajtó pedig rólunk tudósított. Aztán a hétvégén kijött tízezer ember a napon aszalódni azért, hogy egy „nyamvadt tekercset”, ami a végére teljesen összeragadt, kézről kézre adjon, tegyen egy mozdulatot, csak hogy a részese legyen annak, amint eljuttatjuk az egyetemi chartát a Parlamenthez. Döbbenten néztem, hogy ez megtörtént. Biciklis rendező voltam, tekertem a sor mellett, és közvetítettem, hogy hol jár a charta. És tök szarul éreztem magam, hogy kirángattunk ide ennyi embert, két órája sülnek a napon, és a charta még mindig csak a Kálvin térnél jár. Mi lesz itt? De mindenki türelmesen várt, senki sem akart kimaradni a láncból. Végül olyan sokan lettek, hogy dupla sorba kellett állítani az embereket, a Kossuth téren pedig spirálba. Ez csodálatos volt. A békés jelleghez még annyit, hogy egyrészt azért nem támadunk, mert minket támadnak. Másrészt annyira igazságtalan helyzetbe kerülünk folyamatosan, hogy bőven elég tényszerűen és világosan tudósítani a küzdelemről, az ellenálláshoz nem kell ehhez túl sokat hozzátenni.

M. A.: Hamar felmerült például az igény a többi egyetem hallgatóival közösen, hogy legyen egy nagyobb összefogás, mert ez nemcsak rólunk szól, hanem a felsőoktatás szabadságáról, függetlenségéről. Jött az ötlet, hogy valahogy juttassunk el a felsőoktatás szabadságának üzeneteként egy-egy lángot a vidéki egyetemi városokba. De hosszúak a távok, akkor legyen váltófutás, viszont mivel rengeteg helyszínen leszünk egyszerre, senki nem fogja látni. Jó, akkor csináljunk egy live streamet. Én ebben a csapatban dolgoztam, napról napra, óráról órára szerveztünk meg újra és újra mindent, ahogy a program iszonyú gyorsan változott. Az első ötletfoszlánytól a futás napjáig két hét telt el, ez idő alatt több száz adásmenet-verziót készítettünk. Elemi erővel szabadultak fel az alkotó energiáink ebben a jelen idejű, folyamatos munkában. Az eszközeink határozzák meg a kiállásunkat – nem harcolni akarunk, hanem megvédeni a tanulásunkat.

Fotó: Fuchs Máté

– Minden korábban tervezett formátumnál jobb keretet biztosított a különböző szakokon tanuló SZFE-sek között az együttműködésnek az egyetemfoglalás s a benne kikiáltott Tanköztársaság. Mik az átjárások, kooperációk tanulságai, milyen felismeréseitek vannak ezzel kapcsolatban, milyen eredményeket láttok?

M. H.: A megszokott struktúrák, a hagyomány külső konstrukciók, és nagyon meg tudják kötni az embereket. Az osztályrendszer, a szakok, az órarend – nem csak a mi egyetemünkön – igazából a gátjai annak, hogy különféle profilú emberek összejöjjenek és alkossanak. Amint ebben a nagy interregnumban ezek felborultak, rögtön kiderült, hogy a filmesek simán együtt tudnak dolgozni a színházasokkal. Hogy drámainstruktorként a videójáték-tervezőkkel rengeteg közös pontom van, hisz a videójátékok mechanikája a részvételiség szempontjából egészen hasonlatos a komplex drámaóra felfogásához. Bátrabban kellene a régi struktúrákat szétrobbantani. Nyilván káosz lesz eleinte, és nagy munka aztán abból egy új struktúrát létrehozni, de az emberek meg fogják tudni találni a kapcsolódásaikat. Sokszor azért nem találjuk meg ezeket, mert van egy rögzült struktúra, ami elválaszt. De amint ez megszűnik, jó dolgok születnek. Ha a foglalás hepienddel végződne, vagy lenne egy új hely, ott ebből a tapasztalatból kéne újraszerveződni, és nem visszatérni a régi megszokásokhoz.

Radványi Fruzsina

R. F.: Az egyetemfoglalás szerintem tökéletes forma arra, hogy a szakmai életben kamatoztatható tapasztalatra, tudásra tegyünk szert. Egyszerűen itt alakulnak ki olyan kapcsolódások, amik olyan művészi terméket eredményeznek, amiért érdemes küzdeni. Amikor a Képzőre jártam, többször minket kértek fel az itteni rendezők a vizsgafilmjeik tervezésére. Sosem értettem miért, hiszen házon belül is meg tudták volna oldani; és választ sem kaptam a kérdésre. Most közösen keressük erre a választ, a megoldásokat, amihez megvan az összes eszközünk. Én ezt nagyon szeretném továbbvinni.

A. B.: Nekem az egyik legfontosabb tanulság, hogy ha közös a cél, akkor mindenki látja a közös problémát, és mindenki annak a megoldásán dolgozik. Ugyanígy célalapon kellene szervezni az alkotóstábokat, közös értékek mentén, hogy ne egy ember víziójának a kiszolgálása legyen egy projekt. Ezt az élményt rekonstruálnám majd a munkámban, szeretném megtalálni a kollégákat, akikkel nem ugyanazt gondoljuk, hanem hasonlóan gondolkodunk, és meg tudjuk találni a közös céljainkat. A másik újdonság a szakok közti átjárás. Jelentkezéskor legfeljebb csak elképzelésünk van az adott szakmáról, ami az egyetemen töltött három–öt év alatt rengeteget változik. Ahogy elkezdjük művelni a választott szakmát, kiderül, hogy mik az erősségeink, a hiányosságaink, menet közben dől el sok minden. Milyen jó lenne átjárni egymáshoz, tájékozódni a különböző megközelítésekről, gyakorlatban tapasztalatot cserélni! Szervezés és szándék kérdése ez az egész. A harmadik felismerés, hogy lehet az egyetemre egyfajta szolgáltatásként tekinteni, és bizony vissza kell csatolni hallgatói oldalról is az egyetem felé arról, hogy mi működik jól, és mi nem. És a nem jól működő gyakorlatokon lehet változtatni. Ez a három dolog egyébként összhangban tudna lenni azzal a képzési hagyománnyal, ami eddig volt ezen az egyetemen. Mert a fennkölten elitegyeteminek nevezett struktúra, amiben egy alkotóközösség elvonul, és egy probléma feldolgozására fókuszál, összeegyeztethető azzal, hogy ezek önálló, de mégis nyitott struktúrájú csoportok. Szóval szerintem jó távlatok nyíltak most, amiket mindenképpen el kell vinnünk magunkkal oda, ahova elvihetjük.

M. A.: Az egyetemfoglalás előtt én sokszor éreztem, hogy a más szakokra járók nehezen látnak bele, mit is tanulunk pontosan a tévés szakon. Aztán amint a Tanköztársasággal megteremtettük a négy fal között a magunk szabadságát, egyszer csak elkezdtünk egymással beszélgetni, kooperálni, megismertük, hogyan tudjuk egymást segíteni, ki-ki a sajátos képességeivel. Emlékszem, hogy a fáklyás futás és a live stream napja után összeültünk a büfében. Olyan szeretet vette körbe ott az osztályunkat, amit addig sosem tapasztaltam, és amit örökre magammal viszek. Az egyetemfoglalás kooperációra és egymás megismerésére adott lehetőséget. Akkor jöttem rá, hogy mindig ilyen egyetemre akartam járni, és hogy nagyon jó lenne ezt megtartani, mert csak így érdemes tanulni és alkotni, ennyire szabadon.

– Ha már tévé, akkor beszéljünk a kommunikációról! Mi ennek a szakmai munkának a nyitja, min múlik a textus (tehát a szövegek, a képek, az akciók) és a kontextus (a sajtótájékoztatók, az események, a videók) koherenciája és színvonala?

Milovits Hanna. Fotó: Vágó Csaba

M. H.: Szerintem ez az egységes és önazonos kiállás a bázisdemokratikus működés eredménye, amit nyár óta nyomatunk. Minden egyes ügyről az apró részletektől a stratégiai kérdésekig fórumon vitázunk és szavazunk. Éjszakába nyúlóan, durva esetben öt-hat órákat ülünk több százan az Ódryn és a Zoom előtt. És mindent átbeszélünk, néha többször is, mint kellene, de így pontosan tudjuk, ki mit gondol, és ebből alakul ki a közösség álláspontja.

M. A.: Mivel bent csoportokban működünk, kifelé sem vált egyénieskedővé a kommunikációnk. Ráadásul a vezérelv ebben is ugyanaz, mint minden egyes cselekedetünkben az ellenállás alatt: a transzparencia és az őszinteség. Amint konkrét információ kerül a kezünkbe, akkor azt elmondjuk, megmutatjuk, folyamatosan és szinte élőben láttatjuk, hogy mi történik velünk. De azt hiszem, hálásak lehetünk mindannyian, hogy a kommunikációs munkacsoportba tehetséges emberek keveredtek, és összehangoltan tudtak együttműködni a többi munkacsoporttal.

– Az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált a hatalom hajthatatlansága, ami a #freeSZFE-t mindinkább mozgalomként pozicionálta. Mit gondoltok a részvételiségről, s mennyire látjátok a bevon(ód)ás óhatatlan következményének a társadalmi felelősségvállalás artikulálását?

M. H.: Ebből a szempontból is fontos platformmá vált, élő emlékfal lett a Vas utcai épület homlokzata, ahol ki-ki elhelyezhette a maga üzenetét, és nézhette a többiekét – ez is táplálta az összetartozás érzését. Ráadásul az őrség miatt állandóan ott volt két ember a bejáratnál, akit megszólíthattak. Ez az őrség két és fél hónapig folyamatosan működött, bárki eljöhetett, meggyőződhetett róla, hogy ez tényleg van, és ha kérdése volt, azt közvetlenül feltehette, mi meg nyugodtan, türelmesen, lelkesen válaszoltunk mindenre. A mai álhíres, félreinformálós világban mi ezzel kiléptünk a hírekből és az internet teréből, az emberek megbizonyosodhattak arról, hogy valóban létezünk, és tényleg azt mondjuk, ami elhangzik a szánkból.

M. A.: Az egy időpillanatra koncentrálódó tüntetésekkel ellentétben mi hosszú heteken keresztül aktívak tudtunk maradni. A város közepén lévő bázisnak köszönhetően eljöhettek a támogatók, volt hol csatlakozzanak hozzánk. És el is vihették az ellenállás egy-egy darabját, mint például a piros-fehér szalagot, amit bárki kirakhatott a saját erkélyére, biciklijére. És persze ez volt a hátországa az egyetemi közösség ellenállásának is.

– Ehhez képest november 11. után a járványügyi intézkedések miatt el kellett hagyni ezt a helyet, és újfent a virtuális térbe szorultatok. Szép és ügyes is volt a búcsúszlogen, miszerint a blokádot nem feladjátok, hanem magatokkal viszitek. De a valóságban, a hétköznapi életben mit jelent ez, és milyen perspektívát nyit?

Gáspár Máté. Fotó. Éder Vera

A. B.: A vírushelyzet átmeneti állapotot jelent, amit át kell vészelni, nem csak az SZFE-n és nem csak az egyetemfoglalásban. Persze vicces látni, hogy amint kimentünk, megérkeztek a biztonsági őrök, és védik Szarka Gábort a vérszomjas, tanulni akaró hallgatóktól. A hétköznapjainkat az az abszurd kérdés határozza meg, hogy mi most akkor szabályt szegünk-e, amikor tanulunk, és a tanáraink órát tartanak nekünk. A koronavírus első hulláma alatt is digitális tanrendre kellett átállni, most is ott vagyunk, tehát felkészültek vagyunk, és terv szerint teljesítünk. Az Oktatási Jogok Biztosa megerősítette, hogy igazunk van, igenis alkotmányos jogunk tanulni, amivel továbbra is élni fogunk. Másrészt a fővárosi törvényszék harmadszorra, most már jogerősen is kimondta, hogy a tanárok és munkatársak sztrájkja, követelései jogszerűek. Ez azt is jelenti, hogy igenis sérült az egyetemi autonómia, ami alap arra, hogy az egyetem közössége tiltakozzon és ellenálljon. Tehát akármennyire abszurd is, jelenleg úgy tudunk a leghatékonyabban tiltakozni és ellenállni, hogy tanulunk, illetve a tanáraink tanítanak. Közben a fórumok továbbra is folytatódnak, mérlegeljük a lehetőségeinket, próbálunk felkészülni a következő hetek-hónapok forgatókönyveiből, ahogy nyáron is tettük. Megint hasonló szituációban vagyunk, gyűjtjük az erőinket, rakosgatjuk a lapjainkat, és várjuk, mikor élesedik ez a helyzet. Legfőbb feladatunk, hogy együtt maradjunk, erőt merítsünk egymásból, ez is csak egy állomás, újabb akadály, de a céljaink továbbra is közösek.

M. A: Közben gyakoroljuk a különféle önkifejezési formákat: folyóiratot indítunk, önkénteskedünk, karitatív akciókat, online őrséget szervezünk, rádióműsort szerkesztünk – rengeteg ötletünk van, amikkel továbbra is tudjuk tartani a kapcsolatot a minket támogatókkal, ha már a Vas utcában vagy a másik két épületünknél nem találkozhatunk személyesen.

– Ennek az időszaknak a megélése mennyiben írta át az egyetemről és a szakmáról, az egyetem, a szakma és a társadalom viszonyáról vallott nézeteiteket?

R. F.: Rossz, hogy elvették a játékszerem, mielőtt még a kezembe foghattam volna. De nem bánom, mert olyan dolgokat éltem meg, olyan kapcsolatokra tettem szert, ami soha nem történt volna a rendes üzemmódban. Bármilyen lehetett is ez az egyetem korábban, most magunk között biztosan leváltottuk. Ezek után nem lesz más út számunkra, s nagyon remélem, hogy az utánunk következőknek sem. A szemünk előtt az lebeg, hogy vissza szeretnénk kapni az egyetemet, ahová jelentkeztünk, de amikor naponta megkérdezik gimisek, hogy „Ne haragudj, ajánlanád nekem az SZFE-t?”, attól összeszorul a torkom. Mit lehet erre válaszolni?

M. H.: Megtapasztalhattam, hogy a művészet tényleg jelen idejű. Soha nem látott nézőszámot sikerült elérnünk azzal, hogy egy aktuális, a saját társadalmunkat, közösségünket érintő üggyel foglalkoztunk. Lehet darabokat csinálni a múltról, a múltból, lehet elővenni régi alkotók műveit, és azokat felhasználni, de csakis akkor lesz értelme, ha az, amit mindebből kihozunk, a jelen történéseire reflektál, és akkor szól a legnagyobbat, amikor a nagy közösség tud hozzá kapcsolódni. Drámainstruktorként nekünk amúgy ez az alapvető megközelítés, hogy a művészet mindenkié, és a művészetnek feladata a társadalmi ügyekkel foglalkozni, de hogy ez harmadévre így kicsúcsosodott, az gigantikus visszaigazolás.

Fotó: Fuchs Máté

A. B.: Akkor leszünk sikeresek abban, amit most elkezdtünk, hogy ha ezek az intézkedések, annak ellenére, hogy rengeteg dühöt és felháborodást szülnek bennünk, mégsem azt eredményezik, hogy ugyanolyan bosszúvágy hajtson majd minket a pályánkon, mint azokat, akik most – harmincéves sérelmekre hivatkozva – velünk ezt teszik. A mi felelősségünk lesz, hogy amikor ez a félelemre és politikai hűségre épülő színházi szakma bedől, össze tudjunk kapaszkodni, és birtokba tudjuk venni. Én ötödévesként azon szerencsések között vagyok, akik megkapták azt a képzést, amit ez az egyetem adni tudott. Mind a szakmaiságot, mind a morált nagy veszélyben látom a jelenlegi helyzetben, és azért küzdök, hogy később is lehessen tanulni ettől a szellemi és értékközösségtől, aminek én is tagja lehettem.

M. A.: Nekem nagyon nehéz, hogy másodévesként egyetlen klasszikus félévem volt: az első. Utána jött a Covid-félév, most az egyetemfoglalós, és ki tudja, mi következik. Csak remélni tudom, hogy lesz lehetőségem arra, hogy azokkal a mesterekkel, olyan formában fejezhessem be a képzésem, ahogy azt elképzeltem, amikor átléptem az egyetem küszöbét. A kihívás ebben az, hogy továbbvigyük az itt megtapasztalt értékrendet, a valódi demokráciáét, ahol van beleszólásod mindabba, amiért felelősséget is vállalsz, ahol sosem vagy egyedül.

A beszélgetés résztvevőiről: Antal Bálint az SZFE színházrendező szakának ötödéves hallgatója; Márky Anna az SZFE televíziós műsorkészítő szakának másodéves hallgatója; Milovits Hanna az SZFE drámainstruktor-drámajátékos szakirány harmadéves hallgatója, valamint az SZFE Hallgatói Önkormányzatának egyik alelnöke; Radványi Fruzsina az SZFE látványtervező művészképzésének elsőéves hallgatója, mesterszakának specializációja mozgóképes látványtervezés.

A beszélgetést lejegyezte: Kelemen Roland.