A Színház- és Filmművészeti Egyetem határozott politikai előjellel zajló, siettetett modellváltása holtvágányok, nyílt előítéletek, frusztrációk, szakmai esetlegességek és elvégezetlen (vagy éppen észre nem vett) feladatok alakzatait rajzolja körül.

Bár Pósán László, az Országgyűlés Kulturális bizottságának elnöke már 2019 novemberében fegyverként használta a Gothár-ügyet, kijelentve, hogy az intézményben vezetőváltásra van szükség, az elmúlt egy év történései nem utalnak arra, hogy a végrehajtani kívánt változtatások egy koherens, szisztematikus és szakmailag megalapozott tervbe ágyazódnának. A modellváltást szorgalmazó fél diskurzusa ugyanis nem egy átgondolt érvrendszerre épül, hanem az ingerültség retorikájára, az efféle elővigyázatlan, sérelmekkel és ideológiai bizonygatásokkal átitatott beszédmód pedig mindenféle kultúrpolitikai kontextus nélkül, már önmagában is arra enged következtetni, hogy elsődleges célja nem egyéb, mint a szabad döntés korlátozása.

Fotó: Fuchs Máté

Ugyancsak ezt támasztja alá az a tempó, amelyet a kormány diktál: a modellváltást tematizáló, 2020. május 26-án országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat hatályba lépése a korábban felvetett, januári dátumhoz képest szeptember 1-jére módosult. A pusztán néhány hónapos átállási folyamatot megengedő, az intézményt alapítványi kézbe helyező törvényről transzparens szakmai egyeztetés nem folyt: az egyetem vezetősége első ízben június 24-én kapott lehetőséget az SZFE-t fenntartó miniszterrel találkozni. Palkovics Lászlóval és Vidnyánszky Attilával a hallgatók is egyeztettek, kevés eredménnyel: Palkovics szerint a találkozó „politikai rendezvénybe fordult”, pedig ő arra számított, hogy az egyetemi polgárok énekelni fognak. Az intézmény és a kormány közötti valós párbeszéd berekesztése rendkívül szimptomatikus, rámutat ugyanis arra, hogy a modellváltást nem elsősorban szakmai igények követelik ki maguknak, hanem a jelenlegi kánongondozók ideológiai felfogása teszi szükségessé. Azaz nem is annyira modell-, mint inkább korszakváltásról beszélhetünk, amely része az elitcserét megcélzó kultúrharcnak. Palkovics provokatív kijelentésére a hallgatók július 3-án válaszoltak: éneklős tüntetést szerveztek a Parlament elé – míg bent a képviselők többsége megszavazta a törvényjavaslatot. A kompromisszumkészség teljes hiányát jelzi az is, hogy mindezek után az egyetem vezetősége július 31-én, a közvéleménnyel egy időben, a sajtóból értesülhetett az alapítványi kuratórium összetételéről. A tagok között nem szerepelt egyetlen általuk javasolt személy sem.^[1]

A kuratórium kinevezett elnökének nyilatkozataiból egyértelműnek látszik, hogy Vidnyánszky Attila önmagát a színházi tőke fölött felelősen, elhivatottan és joggal diszponáló felsővezetőként érti, miközben repetitív beszédmódját pusztán készen kapott formulák szervezik. Ugyanez jellemző támogatóira és pártfogóira is, amikor „gyenge”, „elavult”, „beszűkült” és „balliberális” oktatásról beszélnek, elárulva magukat, hogy az intézmény belső rendszeréről és a valóban szükségesnek tetsző változtatásokról korántsem alkotnak komplex fogalmat. A kötelezően újramondott vélemények egyfajta hatalmi protokoll részeiként tűnnek fel, így a diákok határozott ellenállása nemcsak az intézmény értékeinek védelmét szolgálja, hanem egyszersmind a polgárság figyelmen kívül nem hagyható beszédpozíciójának kiküzdését is. Éppen ezért az SZFE modellváltásához kapcsolódó eseményeket a továbbiakban egy olyan társadalmi drámának tekintem, amelynek elsődleges célja a térfoglalás – mind fizikai értelemben, mind a nyelv szimbolikus terére nézve, ezek a terek pedig szükségképpen alárendeltek a kultúra jelentéstermelő funkciójának.

Elemzésem elsősorban Samuel Weber fogalomrendszerére támaszkodik, amely a teatralitást a helykijelölés és a térmegosztás folyamatának tekinti, ekképpen a színházat olyan médiumként határozza meg, „melyben egymással szembenálló erők arra törekszenek, hogy biztosítsák egy vitatott hely kerületét”.[2] Az egyetem épületét, a város utcáit, illetve köztereit, akárcsak a színházat társadalmi helyszínekként értelmezem, amelyek birtokba vétele ekvivalens azok játéktérré válásával.[3] A közélet eseményei és aktusai tehát egyfajta látványosságként, drámai előadásként viszik színre magukat, ezek modalitása pedig természetszerűleg eltérő, ha a modellváltást szorgalmazó fél vagy az egyetemfoglaló polgárság cselekvéseire tekintünk. Ezen színházi terminológia azért is szolgálhat a közélet jelenségeinek értelmezésére és leírására, mert mind a színház, mind a társadalom konvenciók rendszerébe illeszkedik, szimbolikussá pedig azáltal emelkedik, hogy ezek a konvenciók bekeretezik, lehetővé téve az azonosítást és a jelentéstársítást, azaz megteremtik a sikeres közösségi aktus alapfeltételeit.[4] Ilyen közösségi aktusnak lehettünk szemtanúi az egyetemfoglaló diákság működésében is, hiszen cselekvéskészletük ezúttal nem illeszkedett a kormány által kialakított autoriter diskurzushoz, sőt képesek voltak olyan válaszokat adni, amelyek megakasztották a politika bevett működési formáit. A megakasztás mechanizmusa több jelentésteremtő dimenzióban is regisztrálható, ezeket a jelentéseket pedig egy bázisdemokratikus elveken alapuló „mikroállam” fogja össze és szemiotizálja. A szeptember elsejei egyetemfoglalás által ugyanis a hallgatók egy államon belüli államot vittek színre annak minden attribútumával: himnuszként a „Hej, a titkos egyetem” kezdetű átiratot, (nép)viseletként a sárga maszkot detektálhatjuk, transzparens döntéshozó szervként az egyetemi polgárság funkcionál, amely gazdag szövetségi hálót épített ki (társulatok, intézmények, szervezetek támogatásával), területét pedig határőrséggel védelmezi, de ne feledkezzünk el az olyan, jelentékeny szimbólumokról sem, mint a város képébe egyre szervesebben beépülő piros-fehér szalag vagy a szolidaritást kifejező, magasba tartott tenyér. Míg tehát az egyetemi autonómiát megszüntetni kívánó fél számára megmaradt a „valóság” narratívájának kialakítása saját médiabirodalmán belül, illetve az ideológiai birtokbavétel lehetőségének illúziója, addig a hallgatók a fizikai térre és a gesztusokra terjesztették ki fennhatóságukat.

Már ezen a ponton bizonyosnak tekinthető, hogy a modellváltás hívei – a közmédia hathatós segítsége ellenére – elveszítették a szimbólumteremtés feletti kontrollt, márpedig egy-egy társadalmi aktus sikere jelentősen függ annak jelkészletétől.[5] A kontrollvesztés egyik legfőbb okát az azonosulás folyamatában kereshetjük, hiszen az, ami az SZFE-vel történik, nem példa nélküli az országban: a legfontosabb tudományos intézetek, akadémiák és egyetemek már ugyancsak áldozatul estek a jelenlegi törvényhozásnak. Ekképpen az SZFE ügye a szabadságkorlátozás egy újabb tüneteként jelenik meg, az implikált érzelmek pedig olyan széles közönséget tudnak megmozgatni, hogy a látszólag pusztán az elitértelmiséget érintő kérdések univerzális horizontra helyeződnek át.

A térfoglalás éppen ezen okból kifolyólag tudott az identitásteremtés markáns gesztusává válni: az adománygyűjtés, a kortárs írók-költők versfelolvasása, a magyar és határon túli egyetemek mozgósítása, a Hallgatói Szakszervezet együttműködése, a társulatok, illetve szakmai közösségek őrségvállalása mind-mind egy védelmi közösség kialakulását nyomatékosítja. Ez a védelmi közösség pedig sorra foglalta el – hol ideiglenesen, hol tartósan – a város szimbolikus tereit: gondoljunk csak a felszalagozott Szabadság hídra vagy a Képzőművészeti Egyetem hallgatói által szervezett óriásbábos karneválra.

Ennek a térfoglalásnak egyik eklatáns példája a szeptember hatodikai élőlánc, amely során a hallgatók több ezer civil segítségével juttatták el az egyetem chartáját a Parlamenthez, miközben a megmozdulást színházi, zenés és táncos performanszok is kísérték. Ezen akcióval a hallgatók a résztvevő polgárokkal közösen felszámolták a közterek korábbi, fizikailag és kulturálisan is rögzített funkcióját, az újrastrukturálás mikéntje pedig elsősorban azon a viszonyon alapult, amely a demonstrálók, illetve a demonstrálók és a szemlélők között jött létre. Ahogyan P. Müller Péter írja: „A demonstráció egyúttal térfoglalás is, de nemcsak fizikai értelemben, hanem mentális terek elfoglalásának értelmében is. Hiszen az ilyen performatív események célja minden esetben az, hogy ne csupán a már eleve összetartozó (hasonló nézeteket valló) résztvevők, hanem a »kívülállók« valamekkora köre is az esemény befolyása, a demonstrált nézetek hatása alá kerüljön.”[6] Az ekképpen létrehozott egyedi tér természetesen nyitott rendszer, amelynek uralásáért és újrapozicionálásáért folyamatos versengés zajlik[7] – ha az adott pillanatban másképpen lehetetlennek tetszik, akkor ez a küzdelem kiterjed a nyelv, azaz a tájékoztatás terére is, ezt láthatjuk a kormányközeli média kommunikációjában.

Ugyancsak hasonló jegyeket mutat az SZFE Hallgatói Önkormányzata által szervezett fáklyás stafétafutás, amely öt egyetemi várost is érintett: Szegedet, Pécset, Debrecent, Kaposvárt és Egert. Az akciót az Egyetem téri virrasztás és azzal párhuzamosan az SZFE vezetőségének búcsúztatása előzte meg: a Vas utcai épület előtetőjén október 1-jén a kereken egy hónappal korábban lemondott Bagossy László, Balázs Gábor, Gáspár Máté, Karsai György, Németh Gábor, Novák Eszter és Upor László áll őrséget, kezükben lobogó fáklya. Lent, a szimpatizánsok és a hallgatók között néma csend, amelyet egy altató halk hangjai törnek meg: „Bátorítsa szívünk álmát / Adjon Isten jó éjszakát”. Feltartott kézzel zárul a búcsú, az őrlángot megöröklik a futók. Az egyetem mellett kiállók immáron nem pusztán Budapest utcáit és köztereit rendezik újra: prostestálásuk az egész országot „díszletként” használja, ideiglenesen átlépve a biztosnak elgondolt fizikai határokat.

Más volumenű, ám igen jelentős a hallgatók korábbi, szeptember 23-i megmozdulása, amikor is a Nemzeti Színház előtt áthallásos részleteket adtak elő a bent éppen futó Márai-darabból, A kassai polgárokból, ezzel is rámutatva a hatalom jelképeinek kétélűségére. Az eseménnyé alakított előadással a hallgatóknak ismét sikerült érvényre juttatniuk a színház politikus potenciálját, hiszen amellett, hogy megváltoztatták a birtokba vett tér funkcióját és identitását, újrakonstruálták a Nemzeti színpadán párhuzamosan zajló előadás jelentésmezőjét is. Tették ezt többek között a nézők szemtanúvá avatásának gesztusával, amely azért is kap különös jelentőséget, mert egyéb megmozdulásaikkal éppen ezen nézők számára nyitottak meg aktív cselekvési zónát – azaz a felülvizsgálat és az ábrázolás módja következményeket vont maga után. Tehát miközben a kormány uralkodó diskurzusa kényszeresen tovább rótta köreit a „nemzet”, a „haza” és a „kereszténység” sajátos fogalmi talaján, az egyetemi polgárság által összefogott többezres közösség a megszokott passzivitással ellentétben egyértelműen válaszadó tényezőként értelmeződött.

Szintén klasszikusabb, ám figyelemreméltó kísérlet a modellváltás körüli diskurzus szervezésére „az utolsó Zsámbéki-osztály” előadása, az először a Facebookon közvetített, majd a Tesla Laborban, később Szegeden és Miskolcon is bemutatott Ha átléped a küszöbünk. A produkció létrejöttének mechanizmusa maga is jelentéses, hiszen a csapat a devised theatre eszközeivel, azaz a kollektív, nem hierarchikus alkotással kísérletezett. Az egyenrangúságnak és a felelősség egyenlő elosztásának művészi elve szépen illeszkedik az SZFE polgárságának bázisdemokratikus működésébe, azonban meg kell jegyeznünk, hogy jelen esetben a laboratóriumszerű munkafolyamat ellenére nem beszélhetünk szigorú értelemben vett közösségi előadásról. A tradicionális feladatkörök ugyanis töredékesen bár, de megmaradtak: az előadást rendezőként Tárnoki Márk jegyzi. Ennek ellenére az alkotói szerepeket többé-kevésbé újragondoló forma mégiscsak üdvözlendő, különösen, hogy a szövegkönyvet, amely tematikusan az egyetem életéhez kapcsolódik, maguk a színészek írták. A felvételi pillanatától az osztályfőnök felmondásáig követhetjük végig erőteljes asszociációkon keresztül az osztály hol népszínműbe, hol fantasyba ágyazódó történetét. A végig friss, szellemes, gyakran váratlan megoldásokat alkalmazó produkció fontossága leginkább abban ragadható meg, hogy egyértelműen elutasítja a szembeállításokat már-már rögeszmésen újratermelő alapállást. Hogy csak egy példát idézzünk: a „nemzeti” és a „liberális” itt nem egymásnak ellentmondó identitásképző fogalmakként, hanem összehangolható és újraértelmezendő értékekként tűnnek fel. Ez a gesztus arra is képes rámutatni, hogy az ezen oppozíciókra épülő érvrendszerek előbb-utóbb saját zsákutcájukba futnak, hiszen beszédterüket egyedül a másik fél igazságtalanságának sulykolása határozza meg. Így lesz a narancshámozás egyetemi feladatából a közmédiában egy „mandarin megerőszakolása”, és így válik a szabadság minden ideológián felülemelkedő alapvető szükségletté. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy az osztály szabadságmetaforája ugyancsak a tér szimbolikáját követi: osztálytermük kiszakad az egyetem épületéből, és egy külön szigetet hoz létre a demokráciának.

A fent elemzett eseményeken kívül az SZFE HÖK és a Titkos Egyetem még számos akciót jegyez, amelyek közül kettőt emelnék ki: a színházi előadások utáni „színpadfoglalást”, amely során az egyetem polgárai az aktuális produkció alkotóival – és a közönséggel – együtt énekelték „Hej, a titkos egyetem…” kezdetű himnuszukat; illetve a TEREMtés névre keresztelt avatóünnepséget, amikor is a Színház- és Filmművészeti Egyetem eddig egyszerűen számozott tantermei és irodái kaptak nevet az iskola legendás tanárairól. A színpadfoglalás gesztusa látványosan és következetesen illeszkedik a már kifejtett térkonstruálás rendjébe, míg a névadás egyértelműen identitásjelölő funkcióval bír, azaz egyszerre tesz kísérletet a nyelv, a tér és az emlékezet uralására. A név ugyanis megalapozza a társadalmi hovatartozás kollektív tudatát, méghozzá azzal, hogy kijelöli az emlékezésre érdemes szereplőket és eseményeket, így éppúgy szerves része a szimbolikus politizálásnak, mint bármely fizikai cselekvés. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a rekonstruktív emlékezést mindig az egyes társadalmi csoportok alakítják,[8] ezzel is igazodási pontot hozva létre az elkövetkezendő generációk számára. Így az SZFE termeire frissen felkerült névtáblák nem pusztán emlékhellyé avatják az épületet, hanem a hosszú távú értékközvetítés eszközévé is válnak.

Láthatjuk tehát, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárai transzparens működésükkel, folyamatos kommunikációjukkal, illetve cselekvési lehetőségeik – a járványhelyzetben is fegyelmezett – megteremtésével játéktérré alakították nem pusztán az egyetem épületét, hanem a város köztereit és utcáit is, szimbólumteremtő aktivizmusukba a szakmabelieket és a civil szimpatizánsokat egyaránt bevonva. Méghozzá úgy, hogy mozgalmukkal felülírták a tér birtoklására és felosztására, illetve az elrendeződésre és a jelenlétre irányuló közmegegyezéseket. Így az SZFE modellváltása körül kibontakozó eseménysor immár nem pusztán egy intézmény autonómiájáról, hanem a tér és a nyelv feletti kontroll visszaszerzéséről, a kulturális emlékezet megszilárdításáról, a művészetről való szabad gondolkodás alapvető jogáról szól. Azaz a saját igazsága nevében szüntelenül háborút viselő autoritás megbontásáról.

[1] Jelen tanulmánynak nem áll szándékában az őszi események részletes, politikai-közéleti vonatkozású dokumentálása, csak azokkal a sarokpontoknak tekinthető történésekkel foglalkozik, amelyek az írás fókusza és megértése szempontjából megkerülhetetlenek. Az SZFE „modellváltásának” további előzményeiről lásd Kovács Bálint „A Kaposvár–Budapest járat” című cikkét szeptemberi számunkból. A szerk.
[2] Samuel WEBER, Theatricality as Medium, New York: Fordham University Press, 2004.
[3] OROSZLÁN Anikó, „Társadalmi performansz, színházi felelősség. A performancia-vita és az új Krétakör”, Apertúra 5, 4. sz. (2010).
[4] Jeffrey C. ALEXANDER, „A társadalmi performansz kulturális pragmatikája: ritualitás és racionalitás között”, in HORVÁTH Kata – DEME János, szerk., Színház és pedagógia 2., ford. GAGYI Ágnes (Budapest: Káva Kulturális Műhely – anBlokk Egyesület), 26–69.
[5] Uo.
[6] P. MÜLLER Péter, „A performansz mint térfoglalás”, Jelenkor 57, 6. sz. (2014): 740–750, 747.
[7] Uo.
[8] SZIRMAI Éva, „A név hatalma – a hatalom nevei”, in BAUKO János – BENYOVSZKY Krisztián, szerk., A nevek szemiotikája, 41–54 (Nyitra–Budapest: Nyitrai Konstatin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara – Magyar Szemiotikai Társaság, 2014), 41-42.