Október vége és november közepe között a bukaresti Teatru Politic (Politikai Színház) egy egész ún. miniévadot szervezett az online térben, ami tulajdonképpen egy vadonatúj előadás (Matern/Anyai, 2020) és egy sarkalatos felújítás (Capate înfierbântate 2020/Forrófejek 2020), valamint három régebbi produkció (Lucrător Universal/Egyetemes dolgozó, 2019; ’90, 2017; subPământ/Föld alatt, 2012) digitalizált közvetítését jelentette. Az előadásokat többször vetítették, és a felújított produkció apropóján egy közönségbeszélgetésre is sor került a több hétre kiterjesztett sorozatban.

Az öt előadásból hármat a kortárs romániai független színházi szcéna egyik legmeghatározóbb alkotója, David Schwarz írt és rendezett (Forrófejek 2020 – Mihaela Michailov társszerzővel közösen; Egyetemes dolgozó és ’90); a Föld alatt koncepcióját Mihaela Michailov drámaíró, dramaturg, színházkritikus és David Schwartz együtt jegyzi, az Anyait pedig Alice Monica Marinescu színésznő, aki a bukaresti alkotócsapat oszlopos tagja, és a Forrófejeket leszámítva valamennyi produkcióban előadóként/performerként vesz részt. Ebből a kicsit körülményes stábismertetőből is kitűnik, hogy egy szilárd alkotói mag többéves munkájának látleletét adta a miniévad, amely a színházesztétikai és politikai kérdéseken túl arról is elgondolkodtatta a szakavatott nézőt, hogy mennyire képes a színész megújulni egy markáns színház nyelv állandó közelségében, illetve művészileg hogyan tud frissen maradni egy (doku)drámaíróként is fellépő rendező, aki a romániai közéletből és közelmúltból meríti valamennyi előadásának tematikáját.

A bukaresti alkotócsapat több helyen hangsúlyozza, hogy bár szerintük minden színház politikai, az ő színházuk politikai volta a romániai (főként kő)színházak műsorpolitikájának tükrében, az itteni kulturális élet kontextusában telítődik igazi értelemmel. Önjellemzésükben kiemelik a kritikai hozzáállás és a társadalmi kérdésekben való érdekeltség fontosságát, a mélyelemezést mint dramaturgiai forrást, a nyilvános vita megteremtésének szükségességét, de legfőbb céljuk talán mégis a posztkommunista Románia és a kapitalizmus, a neoliberalizmus sajátos ütközésének performatív vizsgálata.

Kis kitérő: romániai magyarként néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a romániai valóság nem a mi valóságunk. Mégiscsak elválaszt a nyelv, a kultúra és – legalábbis úgy tűnik – a pártpolitika. A közigazgatás azonban közös, és román nyelven folyik, és ebben a viszonylag nagy országban számos, etnikai hovatartozástól független ellenvetés ellenére is a legtöbb dolog egy helyen, „Bukarestben dől el”. A kórházak állapota, a minimálbér és egyéb munkaügyi szabályozások, az oktatási rendszer, hogy csak párat említsünk a kortárs viszonyok legmeghatározóbb (és legsiralmasabb) síkjai közül, ugyanúgy boldogtalanná teszik a román ajkú, mint a magyar ajkú román állampolgárokat. A Teatru Politic kínálatát nézve ebből a perspektívából – egy csepp iróniával – két típusú előadást különíthetünk el: azokat, amelyekhez nyelvtől és származástól függetlenül román állampolgárként közünk van, és azokat, amelyeket inkább kifejezetten a román társadalom számlájára szeretnénk írni. Ebben az értelemben a magyar néző számára a ’90 című előadás egyik fókusza (a forradalmat követő hónapok román értelmiségének helyzete) például távolibbnak tűnik, mint a magyar közösség számára meghatározó Fekete Március, de a Zsil-völgyi bányászok forradalom utáni történetei (Föld alatt) is újszerűnek hathatnak abból a szempontból, hogy ha lenne állandó romániai magyar politikai színház, talán nem ezzel a szegmenssel kezdené a közösségi múltfeldolgozást.

Anyai. Fotó: Alexandru Radu

Az Egyetemes dolgozó, a Forrófejek 2020 és az Anyai sokkal inkább a rendszerszintű csődre és évtizedes folyamatokra mutat rá, nem a közelmúlt markáns eseményeinek értelmezését adja. Azonban valamennyi előadás a személyes történetek politikumát támasztja alá: a statisztikai forráskutatás mellett a mély- és életútinterjúkból készült szövegkönyvek minduntalan azt a foucault-i felismerést erősítik meg, hogy az a nyomor, amit az átlagember a bőrén megtapasztal, valami fentről (értsd: a törvényhozatal által, illetve esetünkben az ország posztkommunista hagyományainak életképtelenségéből fakadó feszültségek miatt) érkező, emiatt fiktívnek és távolinak tűnő, de véresen komoly háló lenyomata. Az Egyetemes dolgozó a kommunizmusból ránk maradt munkakényszer, félelem és szervilizmus, és a kizsákmányoló kapitalizmus még mindig új formáinak egymásnak feszülését mutatja meg a multik, pontosabban a bevásárlóközpontok alkalmazottainak életén keresztül. A fiktív „Mon ami” üzletlánc robotoló beosztottjainak kiszolgáltatottsága, a jóformán éhbérért dolgozó, egyik kölcsönből a másikba csúszó munkások hétköznapjai tárulnak elénk; a külföldön munkát vállaló férjek, a diplomás munkanélküliek és a korporatista létra megmászásával foglalatoskodó kismenedzserek világában csak egy számít: a teljesítmény. Ez hozza ugyanis a pénzt, de mintha a rendszer valahogy úgy lenne kitalálva, hogy a kettő mégsem egyenesen arányos. A 2019-es előadás témaválasztása nem tűnik annyira frissnek, bár vitathatatlanul kétségbeejtő képet nyújt a hipermarketek óriáspolcai között vonagló alkalmazottak emberi és munkavállalói kiszolgáltatottságáról. A produkció tulajdonképpen a robotmunkának az emberi lélekre és méltóságra ható erodáló erejéről beszél. Az alkotócsapat ebben az előadásban, akárcsak a legtöbben, két- vagy többszemélyes, úgymond, drámai jelenetekben tematizál egy-egy főbb problémát (pl. menedzser és alkalmazott hierarchikus viszonya), szintipopos aláfestésű songokban reflektál a helyzet (madártávlati) nevetségességére, és többször a dokumentarista színház bevett eszközeivel él (statisztikák, tudományos közlemények beiktatása, monológok stb.).

A történetmesélés erejét és a személyes sorsok telítettségét színházi értelemben a Föld alatt képes a leggazdagabban megmutatni. A Zsil-völgyi bányászcsaládok 1989 utáni ellehetetlenedése, a helység politikai kitettsége és a Ceaușescu-korszak hirtelen összeomlása utáni helyi nihil áll az előadás középpontjában. A színészek (Alice Monica Marinescu, Katia Pascariu, Alexandru Potocean és Andrei Șerban) hat helybélit keltenek életre, hangot és teret adva a bezárt bányák, illetve a rohamszerű munkanélküliség okozta egzisztenciális és gazdasági kilátástalanságnak. A színészek hagyományos értelemben vett tehetsége és sokszínűsége talán ebben a produkcióban villan meg igazán: a különböző korú és származású személyek nyelvileg is megkülönböztetett életre keltése sokkal nagyobb feladatnak tűnik, mint az olykor naiv szerepcserék, illusztratív konfliktusmegjelenítések. Az előadásvégi váltás, amely a legfiatalabb generáció, a gyerekek még üde, polifonikus hangján teszi fel a legfontosabb kérdéseket (ki és mi lesz itt ezután?), az intenzív életút-adagolás után frissítő és optimista zárlatként hat. A Föld alatt élő színház tud lenni az online térben.

Nehezebben tud megfogni a ’90, bár érteni vélem, hogy a román értelmiségi számára miért fontos előadás ez: a régi és új iskolák átfedéséről, a közfunkciókat betöltők felelősségvállalásáról, a politikai érdekeltségű entellektüel elit átrendeződéséről beszél ugyanis. Teátrális pillanatai a legemlékezetesebbek, mint például a forradalom éjszakáját egyedül átvészelő hatéves gyerek monológja vagy egy régi kommunista filozófiaprofesszor és szabadelvű diákjainak verbális egymásnak feszülése. Rengeteg kérdés sűrítődik ebbe az előadásba, mert a csapat egy kibeszéletlen és többszörösen terhelt periódusról, évtizedeken átívelő jelenségekről akar beszélni. A kilakoltatások, a visszaszolgáltatások, az új rendszer régi emberei, az egykori remény és a mostani fásultság olyan tematikus pontjai a ’90-nek, amelyek szinte futószalagon vannak adagolva. Ennél a produkciónál érezni azt, hogy az alkotók túl sokat akartak markolni: egyetlen színházi estéhez óriási falat a ’89 utáni átrendeződés.

A Forrófejek tíz évvel ezelőtti, eredeti változata az 1990-es júniusi bányászjárást^[1] feldolgozó one man show, a 2020-as remake pedig a román egészségügy koronavírus-járvány okozta vergődését és fokozatos összeomlását vizsgálja ismét etűdszerű szerkezetben. A személyzethiány (a romániai orvosok köztudottan tömegesen vándorolnak ki nyugati országokba), a kenőpénz hatalma, a szakmai felkészületlenség, a politikai mellőzés és az egyén bénultsága tematizálódik songokban és jelenetekben. A két előadás összekötő figurája Ion Iliescu egykori román elnök, akit a produkció végén az egészségügyi állapotok kísértenek. A Colectiv-tragédia óta elég nehéz elképesztő dolgokat mondani a romániai kórházakról, és bár a Forrófejek hangulata igen nyomasztó (egy adott ponton úgy érzem, nem tudom befogadni a produkciót, mert telítődtem a napi sajtóval, az elhalálozási rátákkal, a korlátozásokkal és saját magánemberi tapasztalataimmal), a valóság sokkal rosszabb, és ilyen értelemben az előadás csöppet szenzációhajhásznak és semmitmondónak tűnik. A miniévad lejárta óta újabb kórházi tragédia történt: Piatra Neamț intenzív osztályán több koronavírusos beteg is szénné égett, illetve pár napja sajtófigyelmet kapott az is, hogy Resicabányán embertelen körülmények között „ápolnak” elmebetegségekkel is küzdő koronavírusosokat (fotók mutattak meztelen, magatehetetlen betegeket a folyosón). A romániai történelem ezen pontján számomra úgy tűnik, hogy ez a fajta dokumentarista színház, amely meghökkentéssel akar érzékenyíteni, esetleg figyelmet kelteni, kudarcot vall. A színházi elemelés, maszatolás nem ad hozzá az értelmezéshez, a megértéshez, az előadás inkább fölösleges energiabefektetésnek látszik a járvány második hullámában: szakmabeliként sem értem, hogy miért kéne még két órát a helyi borzalmakról gondolkodnom, amikor jóformán semmit sem tehetek a túlélésen kívül. Bekapcsol az önvédelem, a Forrófejek 2020 távol marad.

Anyai. Fotó: Alexandru Radu

Annál felfrissítőbb élmény viszont az Anyai, Oana Rusu és Alice Monica Marinescu előadásában, utóbbi rendezésében. A zenés mozgásszínház irányába elmozduló produkció (színpadi mozgás: Carmen Coțofană, zene és dalszövegek: Maria Sgârcitu és Teodora Retegan) azt az összetett kérdést boncolgatja, hogy mit jelent és milyen áron lehet ma Romániában anyává válni. Az európai színházi palettához képest megkésettnek tűnhet a témaválasztás, mégis úgy gondolom, hogy ezzel az előadással a román közönség számára igencsak fontos és aktuális színház született. A két színésznő intenzív, fizikailag is igénybe vevő jelenléte javarészt az anyaságot övező (ortodox) tabuk lassú, de következetes lebontására felel. Sok a kifelé szóló, frontális informálás (mennyibe kerül egy szülés, mennyibe kerül az első év, mennyibe kerül a magánkórház, mennyibe az állami), sok az ultraszemélyes vallomás (mivé lesz a női test, hogyan alakul a szexualitás, és mit jelent a szülés utáni házasélet), és sok a talán először kimondott igazság is (az anyaság tanulandó, a gyermek nem tesz mindig boldoggá, a szülés hatalmas áldozatokkal is jár, az első pár év kaotikus, a párkapcsolat gyakran megszenvedi a babát stb). Elhangzik az is, hogy „mi tönkretesszük az anyaság hírnevét”, és valóban, az Anyai inkább antireklám, mint szülésfelkészítő, sokkal kegyetlenebb, mint például a költői szférákat érintő Burok (Tünet Együttes), és képes megvillantani az ösztön és a ráció ellentmondásában vergődő egyszeri nő önmegkérdőjelezését. Dramaturgiailag mégis jól sül el az ellenkampány, mert a szeretet tagadhatatlan volta a végén átmossa az előadást, és megszületik a katarzis. Az Anyai energiája a képernyőn is átüt, mégis úgy látom, élőben sokkalta intenzívebb, humorosabb, érzékenyebb színházi tapasztalásban lett volna részem.

A Teatru Politic előadásait nézve arra a következtetésre jutok, hogy az alkotók megtaláltak egy működőképes formát, amellyel beszélni tudnak az őket és közösségeiket legjobban foglalkoztató közéleti és történelmi jelentőségű eseményekről. Öt dokumentarista előadást egy blokkban megnézve a képernyőn mégis láthatóvá válik, hogy mikor lesz sablonos, felszínes vagy megúszós egy-egy színházi megoldás. A miniévad előadásaiban voltak igazán mély és igazán színházi pillanatok, amikor a színészi játék ereje annyira átütő volt, hogy megszűnt a digitális együttlét valósága, és megszületett a közös. Ezek általában – meglepő módon – a hagyományos színészi beleélés és játék momentumai voltak. Kérdés marad számomra, hogy ezekben a korlátozott időkben mennyire relevánsak a boncasztalra kerülő témák, illetve hogy az egyszeri nézőt mennyire képes bevonni a politikai színház, amikor az a hétköznapokban szinte percenként éli meg más-más formájában a politikumot. A vita, a közös gondolkodás és a megoldások keresése most irányt váltott, és nem tudni, milyen új formákban tud majd megszólalni a politikai színház annak érdekében, hogy megérintse, felrázza és ösztönözze, ne pedig leterhelje az amúgy is vergődő átlagpolgárt.

^[1] 1990. június 13. és 15. között Bukarestben a rendőrség a Zsil-völgyi bányászok támogatásával erőszakosan avatkozott közbe a posztforradalmi tüntetők és civilek megmozdulásába. Hivatalos adatok szerint több mint 700 sebesültet és 6 halottat követelt az akció.