A Németországban Bürgerbühnének nevezett modell a közösségi színház, azaz civil szereplők színpadra hívásának egy új, 2019-ben megjelent formája. A civil színpadok a modell értelmében állandó társulattal rendelkező városi színházak tagozataként működnek immár országszerte, és professzionális körülmények között készülő előadásaik a színházak repertoárjára kerülnek. Az ilyen, nagyobb volumenű projektekkel párhuzamosan ezek a színházak színjátszó klubokba, közösségi alkotófolyamatokba invitálják a városok lakóit egy-egy ilyen tagozat égisze alatt. Így áramlik be a színházba a jelen valósága, a személyes történetek és közös ügyek mentén pedig a színpadon keresztül fórum és közösség teremtődik.

A Bürgerbühne-mozgalom kialakulása mögött a közpénzből finanszírozott, állandó társulattal rendelkező művészszínházak struktúráját feszítő, megújulást sürgető kérdések húzódnak. Mi a színház funkciója a városban és a közönség életében? Meddig terjed a társadalmi felelőssége, be tud-e avatkozni társadalmi folyamatokba? Van-e tényleges és jelentős szemlélet- és közösségformáló ereje? Kié a város színháza? Fenntartható-e a finanszírozása? Lesznek-e nézői a jövőben is? Meg tudja-e szólítani a város változó összetételű lakosságának szélesebb spektrumát, vagy csak a kiváltságos elit privilégiuma marad? Küzd-e a színház a kulturális demokráciáért? Van-e társadalmi jövőképe?

A Bürgerbühne-mozgalom a hagyományos polgári színház funkciójának és hasznosságának megkérdőjelezéséből fakad. Lazít az alkotók és nézők közti hierarchikus viszonyon, és demokratizálja a színházi intézmény működését. A színház közönségképe átalakul, a „nézők” immár partnerként lépnek be az alkotótérbe. A Rimini Protokoll terminusa szerint a „mindennapok szakértőjeként”, alkotóként, színpadi szereplőként (is) részt vesznek a színház életében, formálják annak kulturális kínálatát, érdeklődését, értékválasztásait, esztétikáját, arculatát, és a közös munka során maguk is változnak, kulturálisan és politikailag emancipálódnak, új közösségre találnak. A kulcsszó: a részvétel. Ennek lehetőségét teremtik meg a civil színpadok, amelyek biztonságos, védett tereket kínálnak, és közös ügyek kapcsán találkozási pontokat biztosítanak a lakosság különböző rétegeinek, hogy azok megismerjék egymás tapasztalatait és látásmódját, és a sajátjaikat újraértékeljék ezek fényében. A Bürgerbühne-mozgalom missziója azoknak a társadalmi csoportoknak a megszólaltatása, amelyek érdekképviselete hiányos, amelyek problémáival és nézőpontjával amúgy nem találkoznánk a színházban. Így a civil színpadok új közönségrétegek felé is nyitnak. Tevékenységük értelmezhető a képviseleti demokrácia kritikájaként és ellensúlyozójaként is, a közös ügyekbe való közvetlen beleszólást és polgári aktivitást generálva nyilvánosságot biztosítanak egyéneknek és közösségeknek, politikus színtérként ismerve el a színházat.

A „drezdai modell”

Az elnevezés és a színházi modell a Drezdai Állami Színházhoz kapcsolódik. Az első Bürgerbühne a Staatsschauspiel Dresden 2009/2010-es évadában, Wilfried Schulz igazgatása alatt alakult meg Miriam Tscholl vezetésével. A drezdai Bürgerbühne a színház szerves részeként működik, igen különböző, minden korosztályt megszólító színházi és közösségi projekteket hoz létre. Saját csapat működteti a színház e részlegét: főrendezője, dramaturgja, műszakja és színházpedagógusai vannak. A színház professzionális infrastruktúráját használják, saját próbaszínpadon dolgoznak. Évadonként öt színházi bemutatót valósítanak meg, éppen olyan büdzsével és feltételekkel, mint amilyen a színház más, repertoáron lévő előadásainál áll rendelkezésre. A profi színházi előadások mellett, amelyeket körülbelül egy évig tart repertoáron a színház, több klubot is működtetnek. Azok a jelentkezők, akik nem kerülnek be a kéthónapos próbaidőszak alatt nagyszínpadra kerülő produkciókba, így kapcsolódhatnak különféle, kisebb alkotóközösségekhez. A klubokban készült színházi előadások vagy események nagyobb hangsúlyt fektetnek a próbafolyamat pedagógiai és közösségi aspektusaira. Amennyiben a klubokban produkció készül, azokat is többször megmutatják a nyilvánosságnak.

A Bürgerbühne nagyobb színházi projektjeiben ezzel szemben kész művészeti koncepciókhoz keresnek civil résztvevőket, akik autentikus tapasztalataikkal és történeteikkel a valósághoz és a helyi sajátosságokhoz kapcsolódás zálogai. Egyes próbafolyamatokhoz például a következő körülírásokkal kutattak résztvevők után: „40 és 60 éves kor közti férfiak életközépi válsággal; drezdai punkok; házasok és olyanok, akik valaha házasok voltak; vagy drezdaiak, akinek tapasztalatuk van Stasi-aktákkal.”[1] A felhívásokat követően castingok során alakítják ki egy-egy előadás 5–25 fős társulatát, amelynek tagjai az előadás témafelvetéséhez kapcsolódóan személyes tapasztalattal rendelkeznek. A legtöbb esetben különböző korú és különböző etnikai és szociális hátterű résztvevők dolgoznak együtt.[2]

A repertoárba kerülő előadások és a klubos produkciók mellett olyan, rendszeres eseményeket is megvalósítanak, amelyek a lakosság különböző rétegeinek kínálnak találkozási lehetőséget egymással és kreatív művészeti tevékenységekkel. A heti Montagscafén a legkülönfélébb programokat kínálják a közös festéstől a többnyelvű filmvetítésig. Bürgerdinner néven moderált beszélgetéseket szerveznek vacsoraasztal köré, ahova a drezdai lakosok két-két olyan csoportjának tagjait hívják meg, akikről azt gondolják, hogy a gyakorlattal ellentétben beszélgetniük kellene egymással.

Tscholl a résztvevők színházba járási szokásairól a következőket írja: „Egy kérdőíves kutatásunk szerint a Bürgerbühne szereplőinek ötven százaléka a részvétele előtti tíz évben egyszer sem volt színházban. […] A részvétel után átlagosan hatszor olyan gyakran mennek színházba, átlagosan tizenegyszer évadonként, és átlagosan huszonöt ismerőst hoznak el a saját előadásaikra.”[3] A drezdai Bürgerbühne létrejötte és célja természetesen messze túlmutat a nézőszám növelésén, de mégis fontos, hogy a műhelynek köszönhetően a színház általában mérhetően fontosabb tényező lett a város életében.

Színházi nyelv

A Bürgerbühne színházi nyelve természetesen, ahogy a kluboknál is, a nem professzionális szereplők adottságai szerint szerveződik, és a munkamódszerek is különböznek a profi színészeknél megszokottól. A rendezőknek muszáj alaposan megismerni a szereplőket. Olyan színpadi helyzeteket kell találniuk, amelyekben a szereplők önazonosak, illetve saját tapasztalattal rendelkeznek. Így életközeli, autentikus világ teremtődik a színpadon, ami a nézőknek is közeli, érzékeny tapasztalásokra ad lehetőséget. „A rendezőnek engednie kell, hogy a szereplő a színpadon bemutatott történet szakértőjeként meghatározza a színpadképet, a tartalmat és a formát is. A munkája az, hogy kérdezzen, meghallgasson, megfigyeljen, aztán a látottakat leírja és megerősítse. Kiválasztani, kombinálni, felnagyítani és sűríteni kell.”[4] Tscholl a munkamódszerek kapcsán említi a Bürgerbühnének azt a sajátosságát, hogy ha például gyilkosságról vagy szélsőséges igazságtalanságról van szó, az csakis profi színészek alakításában jeleníthető meg. Az alkotóknak véleményem szerint is etikai és pedagógiai felelőssége van, ha civil szereplőkkel biografikus tartalommal dolgoznak. A résztvevőket nem szabad kitenni annak, hogy akár személyes, akár közösségi identitásukban sérüljenek, netán traumát éljenek meg a nyilvánosság vagy valamilyen óvatlan szembesítés okán. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet az élettörténetekben fellelhető hibásnak tűnő lépéseket, rossz reflexeket, megbánásokat vagy szemléletváltásokat megjeleníteni a színpadon, pusztán azt, hogy számolni kell azzal, hogy a résztvevőknek a próbafolyamat után folytatniuk kell az életüket. Egy etikus, jól felépített közösségi alkotófolyamat éppen arra ad lehetőséget, hogy a résztvevők önismeretükben, önbizalmukban, empátiás készségeikben megerősödve lépjenek ki a színház kínálta biztonságos tapasztalati térből. Egy színházi rendezőnek nem feltétlenül kompetenciája ennek a „biztonságnak” a megteremtése, ezért amennyiben a téma, a munkamódszerek vagy a körülmények megkívánják, be kell vonni a megfelelő szakembereket az alkotóteambe.

Hajo Kurzenberger a következőket állapítja meg a Bürgerbühnéről: „A Bürgerbühne a realitásra és helyismeretre épül. A színházat szociális művészeti formaként értelmezi, amelynek sajátos szociális esztétikája az élet helyi realitásához kötődik. Az utóbbi bizonyára a Drezdai Állami Színház művészetére is érvényes. De ennek az esztétikája szakembereknek és színházértőknek szól. Általánosságban érvényes, hogy a Bürgerbühne fokmérője lehet a színház kötődésének az itt és mosthoz a témaválasztásokat és a valósághoz való viszonyát illetőleg. […] A Bürgerbühne a társadalmi valóság újrafelfedezését szorgalmazza. Egy új, sokszínű kommunikációs formát keres, össze akarja kapcsolni a sokszínű társadalom különböző rétegeit, hogy közös nyilvánosságot biztosítson nekik. […] A Bürgerbühne az élet próbaszínpada. Új tapasztalati teret nyit. Kreatív kapcsolódást kínál a valósághoz, és népszerűsíti azt.”[5]

Our Stage

Ich bin Muslima – Haben Sie Fragen? Staatsschauspiel Dresden. Fotók: Sebastian Hoppe

2014 óta már a 4. Európai Bürgerbühne Fesztivált (Our Stage) rendezték meg Németországban, ahol a részvétel különböző lehetőségei és módszerei voltak a fókuszban. 2019 májusában a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadása és a STEREO AKT és a Mentőcsónak Egység színházi társasjátéka, a Cím nélkül (hajlék-kaland-játék) meghívást kapott Drezdába, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem azóta végzett drámainstruktor osztálya is bemutatkozhatott a fesztiválon. Ezek az előadások azonban nem kőszínházakban születtek, mivel a közösségi színházcsinálás és a nem professzionális szereplőkkel való munka Magyarországon jellemzően független társulatokhoz kötődik. Ezzel szemben a németországi Bürgerbühne-modell egyik lényegi momentuma, hogy állami finanszírozású kőszínházi intézményekben valósul meg, tehát ezeknek része strukturálisan és művészetileg is. Egyrészt a professzionális körülmények, másrészt a kőszínházak által biztosított nyilvánosság miatt fontos ez a tényező. A város polgárainak színpadra hívásának gesztusa a kőszínházi kontextusban más jelentést kap.

A jelenhez való odafordulás, az élő kapcsolat építése a közönséggel, a kísérletező alkotói attitűd és a kultúrához való egyenlő hozzáférés elve a német színházi világban magától értetődőbb, mint a megújulásra talán kevésbé képes magyar, állami és önkormányzati fenntartású kőszínházi struktúrában. A magas előadás-, néző- és bemutatószámra törekvés biztonságos megoldásokat szül. Rizikós vállalkozás konkrét szereplők, szövegkönyv és előre kidolgozott látványterv nélkül pusztán egy irányadó koncepciót műsorra tűzni. Márpedig ezeknek a munkafolyamatoknak a természete ezt a vállalást követeli meg: a megszokott, hatékony sémákat a kísérletezés, a szigorú munkarendet és a tervezhetőséget pedig a folyamatos kutatáshoz és a szereplők élethelyzetéből következő váratlan fordulatokhoz alkalmazkodó, rugalmas időkezelés váltja fel. Ezek a körülmények új kihívások elé állítják a színházi alkotóstábot, új készségek és gyakorlatok elsajátítására támasztanak igényt; a közös munka pedagógiai aspektusai előtérbe kerülnek. A nézők és főleg a nem ideális befogadó, nem színházértő közönség partnerként kezelése nem magától értetődő tudást jelentenek. A magyar kőszínházi struktúrában jellemző hierarchikus alá-fölé rendeltségi viszonyok, valamint a rendezői attitűd irányító, „mindentudó” jellege szintén eltávolítja azokat a közösségi alkotófolyamatokat, amelyekben a színház és a próbafolyamat is fórumként működik, a válaszkeresés és a rendezői vízió helyett kérdésfelvetések és reflexiók szervezik az építkezést. Színházépületeink és színházi tereink adottságai is leszűkítik egy hasonló vállalkozás lehetőségeit: nálunk általában nincsenek próbaszínpadok és közösségi terek, amelyek egy ilyen tagozatot akár csak részlegesen elbírnának.

Az ügyek és az értékek, amelyeket a kőszínházak darabválasztásaikkal, kísérőprogramjaikkal, közösségi programjaikkal és marketingtevékenységükkel képviselnek, rengeteg emberhez eljutnak, a színházak évados tervét és híreit élénk érdeklődés övezi. A kőszínházak nyilvános tereiben évente százezrek fordulnak meg, kollektíven találkoznak az ott megrendezett eseményekkel. Óriási lehetőség és hatalom ez: egy színház valóban élhetőbbé teheti a várost, gazdagíthatja annak közösségi életét, és hatással lehet a polgári aktivitásra. Találkozási pontot biztosíthat különböző kultúrájú és társadalmi-szociális hovatartozású embereknek, empátiára és toleranciára nevelhet, különböző nézőpontokra érzékenyíthet, ha munkatársai birtokában vannak a megfelelő színházi és pedagógiai eszközöknek.

[1] Miriam TSCHOLL, „Die Bürgerbühne. Beschreibung eines Modells”, in Hajo KURZENBERGER – Miriam TSCHOLL, szerk., Die Bürgerbühne (Berlin: Alexander Verlag, 2014), 15.
[2] Uo., 15.
[3] Uo., 17.
[4] Uo., 19.
[5] Hajo KURZENBERGER, „Die Bürgerbühne. Zur Geschichte und Entwicklung einer partizipatorischen Theaterform”, in Hajo KURZENBERGER – Miriam TSCHOLL, szerk., Die Bürgerbühne…, 35–36.