A TÁP Színház előadása nem a Covidról szól, hanem arról, hogy manapság minden a Covidról szól.

És valóban: miközben bő egy éve még sokan a hírportálok pánikkeltő kattintásvadászataként értékelték, hogy mindennap megjelent egy hír az akkor még látszólag távoli koronavírussal kapcsolatban, mára a Covid az időjáráshoz mérhető beszédtéma lett. Sőt szinte már nehéz elképzelni az életünket nélküle: egy olyan láthatatlan enyészpont, amihez viszonyítva menedzseljük a kapcsolatainkat, a munkánkat, gyakran a világhoz való viszonyunkat. Innen nézve pedig érthető, hogy a TÁP Színház ironikusan miért egy szerelmi kapcsolat végeként mutatja be a mostani nyitás-oltás-lazítással jellemezhető közhangulatot. Az online térre készített Megkoronázva című előadásban többször vágnak be tipikus felvételeket a vírus digitális, színpompás, esztétizált másáról: tényleg van benne valami imádathoz hasonló, kényszeres és kényszerű megszállottság, ahogyan hétről hétre vagy akár napról napra nézegetjük a vírus apró tüskéit, animált mozgását, variánsainak változatait. A képeknél persze direktebb utalás az ironikus rajongásra, amikor az előadás felvezetéseként gyors egymásutánban láthatjuk a Kásler Miklóst, Müller Cecíliát és Győrfi Pált szentekként parodizáló mémeket.

Az ilyenformán idézőjelekkel keretezett előadásban, a TÁP Alatta-felette sorozatának más darabjaihoz hasonlóan, színészek és alkotók személyes történeteit halljuk. A monológokként előadott beszámolókat több részletben, felváltva mondják el a résztvevők, akik ezúttal szinte kivétel nélkül olyanok, akik átestek a Covidon. Maga a produkció pedig egy Zoom-beszélgetés felvételeként valósult meg. A koncepció pofonegyszerűsége ellenére sok szempontból meghökkentően érvényes feldolgozását tudja adni a jelenünknek: a médiából ránktukmált, újabb és újabb, efemer életű világképek és problémák felidézése mellett (ilyen például, ahogyan az előadásban el is hangzik, a pár hónapja még kulcsfontosságúnak tűnő, de mára már szinte elfelejtett „kontaktkutatás”) jó felfedezniaz egyéni történetekben a kollektív, de intimitásuk miatt rejtettebb tapasztalatokat. A személyesség ebben az esetben frissnek hat és ez az egyszerű direktség érezhetően hatékonyan segítheti a nézőket a közös trauma feldolgozásában.

A történetek egyedi és közös elemeiben ugyanis egyaránt magunkra ismerhetünk. Egger Géza és Tasnádi Bence például érzékletesen fogalmazza meg a bezártság kezdetben motiváló, majd depresszióba taszító élményét, Fekete Ádám azt a furcsa, paradox, felszabadító érzést, amikor hosszú hónapok izgalma után végre elkapta a vírust, emellett pedig Heppes Áron hirtelen és zsigeri ráébredése a halálos veszélyre szintén ismerős lehet. Heppes egyébként egyike volt a legkitartóbb egyetemfoglalóknak, de az SzFE nem csak nála, hanem többeknél is búvópatakként újra és újra visszatért, mint a karanténidőszak meghatározó élménye. A történetekben megjelennek a tipikus „Covid szereplők”, mint az elérhetetlen háziorvos vagy a biorezonanciával (vagy valami hasonlóval) védekező ismerős, de olyan gyakori élethelyzetek is, mint a rokonokkal folytatott végeláthatatlan viták a veszélyről és az oltásról. Vannak specifikusabb történetek is, mint Simon Kornélé, akinek a gyermeke a veszélyhelyzet alatt született, Márton Andrásé, akinek az orvosa egyszerűen megmondta a pozitív teszt után, hogy a színésznek nincs sok esélye a túlélésre, vagy Kaszányi Rolandé, aki önkéntesnek állt egy Covid-osztályon.

Az elbeszélések egy része azért is hatásos, mert (látszólagos vagy valós) őszinteségük mellett nem kifejezetten „heroikusak”. Sokan az elbeszélők közül visszaéltek azzal, hogy az enyhe tünetek dacára is rendkívüli gondoskodásban volt részük, mások pedig az egyértelmű jelek mellett is sokáig tagadták maguk előtt, hogy elkapták volna a vírust. De például Jánosi Botond titkolta volna kezdetben a fertőzöttségét a barátnője előtt is, hogy találkozhasson vele, Faragó Zsuzsa pedig élvezte, hogy hírnevét és Facebook posztjait felhasználva a közeli éttermek élelmiszercsomagokat küldtek neki a karantén alatt. Az előadás vége felé azért megjelennek már kifejezetten elszállt epizódok is: véletlen találkozás Orbán Viktorral egy utcasarkon vagy egy macska gyógyulást hozó szelleme. De ugyanitt kiderülnek földhözragadtabb, szomorúbb részletek is: Magyar Veronika például máig szenved poszt-covid tünetektől, az orvosok pedig érdemben nem tudnak neki segíteni.

Ami azonban szinte végig kimarad, az a Covid egyik legfenyegetőbb aspektusa, a halál: még mintha a történetek mellékszereplőit is elkerülné. Egyedül a hosszan felvezetett zárómondatban kapunk hírt egy életét vesztett férfiról, hogy azután a szereplők egyszerre őrülten elkezdjenek táncolni a maguk kis Zoom téglalapjukban Gloria Gaynor I Will Survive című számára. A túlélésről és szakításról szóló dal nem csupán a szövege miatt telitalálat, de az egyik legelhasználtabb diszkóslágerként a tökéletességig fokozza a morbid kontrasztot. Pörgünk tovább a privát kis világunkban egyenként, nem törődve másokkal.

A Zoom ablakok magányát fokozza, hogy a szereplők még a fejükre is húznak valamit az előadás egyes részein, még inkább szeparálva magukat, fura gnómok hatását keltve nemegyszer. Ugyanakkor egy-egy játékos gesztussal oldják is a szerkezetből adódó monotonitást, ebből a legkiugróbbak egyértelműen Kaszányi Roland bűvésztrükkjei. Mindamellett alkalmanként azért leült a sok relatíve hasonló elbeszélésre épülő előadás és a Zoom ablakokat nézve kissé a feleslegesen hosszú multis meetingek jutottak eszembe. Ez persze nem megy ellene a TÁP hibákat és kísérleteket is bevállaló hitvallásának, ahogyan az előadás ismertetőjében ezúttal írták is: „Közben ihatsz is, ehetsz is, ha akarsz, ha van pofazacskód meg fogad hozzá! De azért félszemmel figyelj ránk is.” (Élvezve, hogy „színházban” van erre lehetőség, nekem egy kávéhoz és egy kókuszkockához volt pofazacskóm.) Ennél egy kicsit jobban zavart a színész-őszinteség alkalmanként megcsapó paradox jellege. Bár kétségtelenül könnyedebben volt befogadható így az előadás, mintha félénk civilek zavart pillantásaival néztünk volna farkasszemet, egy-egy magabiztosan és professzionálisan kivitelezett „vallomás” a „bűnökről”, a magányról és a halálfélelemről furcsán életszerűtlennek hatott, különösen az ilyen társadalmilag még kibeszéletlen helyzetek kapcsán. Kicsit mintha a tökéletes testű márványszobrok alapján próbálnánk elképzelni az ókori görögöket – erre a hatásra pedig a Zoom formátumából következő, kamerába néző arcközelik még rá is erősítettek. Megint másik oldalról azonban tény, hogy talán pont a saját eltitkolt érzéseink magabiztos tükörképe segíthet a feldolgozásban.

Végezetül fontos még kiemelni, hogy dacára az életkori és egyéb különbségeknek, összességében csupán egy jól meghatározható kulturális buborékból származnak az elhangzó történetek és feltehetően az a közel negyven néző is, akik az előadást nézték, ennek a sajátos buboréknak a lakója (természetesen magamat is beleértve). Számomra kérdés, hogy a mostani helyzetben egy ugyan önironikus és kikacsintásokkal teletűzdelt, de elsősorban mégis „terápiás” számvetésre van-e szükség, vagy pedig egy komolyabb hangulatú, figyelemfelkeltő kitekintésre. Hiszen, kis túlzással, miközben a honfitársaink egy jelentős része attól szenved, hogy a beltéri sörözéshez ugyan miért kell beoltatnia magát (lásd még a témában: miért nincs első osztály a Titanic mentőcsónakjain), a cikk megírása előtti napokban még mindig száznál többen hunytak el Magyarországon a vírusban és a világ vakcinakészletének még mindig csak 0,3%-a jut el a nálunk jóval kiszolgáltatottabb, szegényebb országokba. Persze mondhatjuk, hogy ez már nem a mi dolgunk. I Will Survive.

Mi? TÁP Színház: Alatta-felette: Megkoronázva – átestem a Covidon

Hol?  online előadás

Kik? Elek Ferenc, Simon Kornél, Kovács Lehel, Tasnádi Bence, Jordán Adél, Fekete Ádám, Kaszányi Roland, Faragó Zsuzsa, Magyar Veronika, Olasz István, Vranik Krisztián, Jánosi Botond, Egger Géza és még sokan mások.