A Neuschwanstein kastély olyan látványosság, amelyet szavakkal leírni nem lehet. De még a képek is keveset éreztetnek belőle. Ha azt írom, hogy a kastélyt körüljárva, majd az épületben mászkálva valahol a valóság és a képzelet/álom határvidékén éreztem magam, csak közhelyeket halmozok. Már csak azért is, mert e romantikus mesevilágtól nem idegen a köznapi praktikum sem: az épületet a kor legmodernebb technikájával (ideértve a vízöblítéses wc-t is) szerelték fel.

Talán ezért is volt mindig az az érzésem, hogy Neuschwanstein nem olyan uralkodó elméjének szüleménye, aki a komfortzónájából messze kiszakadva próbált egy sosemvolt világban elbújni, hanem olyané, akinek a komfortzónája éppen ebben a sosemvolt világban húzódott. Ami egy művész esetében akár áldás is lehet, ám egy uralkodó számára, akinek nap mint nap birodalma valós kihívásaival kell szembenéznie, nyilvánvalóan kevéssé előnyös adottság ez. Innen nézve a „hattyúkirálynak”, illetve „mesekirálynak” is aposztrofált II. Lajos bajor király pályája valóban tragikus: egy olyan király története, aki uralkodásának anyagi eszközeit arra használja, hogy a saját lelkében élő fiktív valóságot fizikailag, materiálisan is megteremtse. Ami csak torzó formájában sikerül, hiszen az életében csupán egyetlen általa megálmodott kastélyt sikerült befejezni, Neuschwanstein szobáinak is csupán töredéke készült el, amikorra őrültnek nyilváníttatták, trónjától megfosztották. Halálának pontos körülményei pedig a mai napig is tisztázatlanok.

Stúdió K Színház: A széplélek. Fotók: Vass László

E történetben nem nehéz meglátni a drámai potenciált – annál nehezebb a feldolgozás ideális módját megtalálni. Ami attól is függ, mit lát az író igazán izgalmasnak a történetben. Lajos sajátos világfelfogását, valóság és fikció ellentmondásait, történelmi szerep és szubjektív valóságérzékelés konfliktusát, hatalom és művészet rendhagyó viszonyát, esetleg a „nép”, vagyis az átlagember kapcsolódását mindehhez? Závada Péter frissen –­ egyelőre online formában – a Stúdió K által bemutatott drámájával kapcsolatos hiányérzetem eredője alighanem az, hogy ezt a kérdést nem igazán érzem eldöntöttnek. Nem azt akarom állítani, hogy a szerzői döntés hiányzik, hanem azt, hogy e döntés a dráma szövegében, illetve a Stúdió K Geréb Zsófia rendezte előadásában meglehetősen bizonytalanul, illetve kételyeket ébresztő módon manifesztálódik. A széplélek az idegenvezetés formájára épül: mi, nézők alkotjuk a turistacsoportot, idegenvezetőnk pedig eleinte narrátornak látszik, hogy azután a jelenkor ítéletét sajátos aspektusból megfogalmazó kisemberévé változzon. Az általa adott információk mentén jelennek meg a korabeli szereplők: Lajos és szülei, feleséggé sosem avanzsáló menyasszonya, a király által rajongásig szeretett és ebből gátlástalanul profitáló Wagner, továbbá a történet kevésbé ismert, jórészt a „piszkos munkák” elvégzésében serénykedő háttérszereplői. Értesülünk számos történelmi tényről, feltételezésről és pletykáról is. Szóba kerül a király észvesztő pazarlása, túlhabzó Wagner- és zenerajongása, homoerotikus vonzalmai és halálának rejtélye is. Az Idegenvezető folyamatosan kommentálja a látottakat és folyamatosan veti fel azokat a kérdéseket (uralkodói habitusról és felelősségről, a valóságérzékelés módozatairól, a tradíciók érvényességéről, a művészet szerepéről stb.), amelyet akár maga a darab is kidolgozhatna mélyebben, izgalmasabban, összetettebben.

Alighanem tudatos szerzői döntés, hogy ez nem így történik, hiszen Závada Péter igen erőteljes színpadi költészetet tud teremteni, egyes mondatai most is lenyűgözően frappánsak, szellemesek és líraiak egyszerre, s bizonyosan képes lenne a valóság és a képzelt valóság feloldhatatlan ellentétét belülről, egy lírai tónusú „tudatdráma” keretein belül ábrázolni. Mint ahogy létrehozhatna egy rejtélyektől övezett, (ál)történelmi drámát, amely a király és az udvar viszonyán keresztül hatalom és politika, illetve Lajos és Wagner kapcsolatának apropóján hatalom és művészet ellentmondásos viszonyát jelenítené meg. A széplélek viszont leginkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy mindez hogyan látszik sok-sok éve múlva, teljesen más nézőpontból. Aminek az elvi problematikáját én a kortársi recepció diverzitásában és szubjektivizmusában látom (ahogy maga Neuschwanstein is szélsőséges reakciókat vált ki a letaglózott csodálattól a gyermeki ámulaton át az öntudatos elutasításig, feltehetően úgy polarizálódnak a vélemények a „mesekirály” megítélését illetően is). A konkrét, gyakorlati probléma viszont súlyosabb: az Idegenvezető nem hús-vér figurává, hanem csupán tipizált karakterré (populista szólamokat szajkózó, boldogtalan kisemberré) formálódik, akinek még családi drámája is meglehetősen közhelyes, így kommentárjainak nincs mélységük, következésképpen nem is szolgálnak mást, mint egy jól ismert kortársi világszemlélet (de talán inkább csak magatartási attitűd) prezentálását. Az Idegenvezető főszereplővé válása ugyanakkor mind Lajos tragédiáját, mind az ahhoz kapcsolódó ontologikus érvényű kérdések felvetését háttérbe szorítja. Mindazok a dilemmák, amelyeket fentebb említettem, megjelennek ugyan a szövegben, de szinte csak felsorolásszerűen – anélkül, hogy eredeti asszociációs láncot hoznának létre. Azt pedig végképp nem érzem, hogy a kérdésfelvetés ontologikus síkja dialógusba kerülne az aktuális, kortársi nézőponttal.

Amit azért is fájlalok, mert Závada Péter három évvel ezelőtt, a Trafóban bemutatott drámájának, a Je suis Amphitryon-nak éppen ez volt az egyik legfontosabb erénye. Azt az előadást éppúgy Geréb Zsófia rendezte, mint a Stúdió K mostani bemutatóját. Míg akkor a látványvilággal rögvest határozott kontextusba emelte a szöveget (az újraértelmezett történetet mai konyhába helyezve), most csaknem üres térben játszatja az előadást. E teret a befogadó maga töltheti ki – akár úgy, hogy odaképzeli az Idegenvezető által részletesen lefestett kastélyt, akár úgy, hogy pusztán az ezzel kontrasztot képző ürességet látja. A színen mindenesetre csupán néhány olyan eszköz, kellék jelenik meg, amely részint a múzeumi környezetre, részint a palotára asszociáltat (fehér múzeumi posztamensek, vörös szőnyegek). No meg egy kisméretű kitömött hattyú, amely a maga gunyoros iróniájával kiindulópontja lehetne egy játékosan teátrális rendezői értelmezésnek, amely a történethez és/vagy a szöveghez iróniával közelít. Ám ilyen szándékra legfeljebb néhány játékötlet (mint a bajuszos nőként megszólaló Nietzsche vagy a tévéinterjút adó, feltűnési vágytól fűtött művészek jelenete) utal. Egyebekben a rendezés nem csupán teátrális játékosságra nem törekszik, de a szituációk dinamikusabbá tételére sem. A szöveg ereje ugyan gyakran átizzítja a szituációkat, de a játék statikusságát alapvetően nem változtatja meg. A wagneri zene sűrű alkalmazása pedig még fokozza is azt. Igaz ugyan, hogy a zene változatos módon szólal meg (maguk a színészek is énekelnek többször), nem ugyanolyan erővel és nem is mindig ugyanolyan színvonalon, de nem teremt igazán erős atmoszférát és így kontrasztot sem képez Lajos udvarának költői valóságfelettisége és az idegenvezető univerzumának földhözragadtsága között. Az emelkedett, lírai atmoszféra megteremtésében jelentősebb szerepe van a fény és sötétség árnyalataival gazdagon játszó világításnak, amelynek a hatása azonban elsősorban a színpadon, „élőben” érvényesülhet majd.

A színészi alakítások ereje viszont átjön a monitoron is. Az, hogy Lajos szerepét színésznő játssza, hangsúlyozva a király lényének feminin vonásait, lehetne pusztán illusztratív ötlet. De nem az, mert Homonnai Katalin szuggesztíven, átélten és a lehető legtermészetesebb színpadi létezéssel teremti meg a saját belső világát kiteljesíteni vágyó, a köznapi realitást szándékosan figyelmen kívül hagyó, néha tétovának látszó, de a maga módján kifejezetten határozott és energikus alakot. Lajos fantaszta ugyan, de csak helyzetéből adódóan az, mivel a spirituális (művész)világ „földi” kiterjesztésének elvi-gyakorlati korlátait nem hajlandó figyelembe venni. Homonnai Katalin ugyan finoman egzaltáltnak láttatja Lajost, de nem mutatja őt őrültnek, beszámíthatatlannak. Ezzel a szerepépítéssel jelentéses kontrasztot képez az Idegenvezetőt játszó Nagypál Gáboré, aki fokozatosan vedlik át jól képzett, munkáját hivatástudattal végző alkalmazottból magánéleti drámája miatt lelkileg eltorzult, frusztrált, gyűlölködő kisemberré. Nagypál Gábor játéka szerencsésen helyezi a hangsúlyt az átváltozás ijesztő módjára, a kötelező jó modor mögül előtörő agresszivitásra, némiképp feledtetve ezzel a figura motivációinak közhelyességét. A többiek két-három kisebb-nagyobb szerepet játszanak. Pallagi Melitta a Wagner iránti rajongást csak bizonyos határig toleráló, a szó köznapibb értelmében vett széplélek Zsófiaként, Spilák Lajos peckes, reflektálatlanul önző és öntelt Wagnerként, Nyakó Juli a feléje ambivalens érzelmeket tápláló Cosimaként, Lovas Dániel a perspektívavágytól is fűtött színész szeretőként, Sipos György pedig az elmebeteggé nyilvánítás színjátékát lakonikusan lebonyolító orvosként emlékezetes leginkább. Az előadás egészéből pedig a költői erejű soroknak és szuggesztív színészi pillanatoknak köszönhetően egy furcsa életérzés marad meg a legerősebben – no meg a sajátos lajosi világot a maga ambivalenciájában a színen újrateremteni képes dráma egyelőre be nem váltott ígérete.

Hol? Stúdió K (online előadás)

Mi? Závada Péter: A széplélek

Kik? Rendező: Geréb Zsófia. Szereplők: Nagypál Gábor (Idegenvezető), Homonnai Katalin (Lajos/ gyerek és fiatal Lajos/ 1. színész), Pallagi Melitta (Zsófia/ Nietzsche / 2. színész), Nyakó Júlia (Máris/ Cosima / újságíró), Spilák Lajos (Miksa / Wagner/ rendező), Sipos György (Gudden/ Rosenberg/ Bismarck/ turista), Lovas Dániel (József / Pál herceg / nagyapa / 3. színész)