Többször el is hangzik a darab tételmondataként is értelmezhető gondolat, miszerint mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, azon keresztül tud beszélni. Önmagunk felfedezéséhez és identitásunk meghatározásához, a döntéseink mögött álló okok megértéséhez, életünk tágabb kontextusba való helyezéséhez mítoszokat gyártunk.
Függőségek a színpadon: elrettentés vagy kedvcsinálás, addikció és kreativitás összefüggései, hogyan viszonyul a társadalom a függőkhöz – ezekről a témákról Gócza Anita kérdezi a 8. podcast vendégeit, Gyulay Eszter dramaturgot és Závada Péter költőt.
Az előadás számos alkotói (költők, dramaturgok, zenészek) a sztanyiszlavszkiji mesejáték-hagyomány mentén ragadták meg a Maeterlinck-darabot. Hogy miért ragaszkodik a magyar színház szinte kivétel nélkül ahhoz, hogy egy mese csakis gyerekeknek szólhat, messzire, vélhetően a magyar realista színjátszási hagyományokhoz vezető kérdés.
Rendezőknek, drámaíróknak, dramaturgoknak tettük fel a kérdést, hogy látják, jelen van-e a kortárs dráma a magyar színpadon, és ha igen, akkor miben változott, melyek a jellemzői. Az alábbiakban négy színházi alkotó válaszát közöljük.
A színházak repertoárja látszólag bővelkedik kortárs magyar színpadi szövegekben, ám igazán jelentős drámai műveket vagy a mai magyar valóságra élesen reflektáló előadásokat nehezen találni köztük. A rendezők többsége szívesebben mesél klasszikus történeteket, minthogy direkt reflexiókat fogalmazzon meg a közéletre. Ha mégis, inkább hoznak létre saját színpadi szövegeket, a drámaírók tollából megszületett színdarabok többsége pedig fiókban…
A keresőprogramokkal, a mémek GPS-koordinátáinak segítségével talán egy hosszabb délután elég lehet az Amphitryon utalásainak visszakeresésére. Igaz, a ZP-féle felsorolás csak pár sornyi. Mégis hiányzik belőle az a hívás, ami az időnk hasznos elpazarlására invitál. Hiányzik a pazarlás etikája. Hiányzik az egész meglátásának ígérete. Az elmélyülés élvezetét leváltja a rátalálás múló öröme. A ZP-drámaszöveg behatárolja…
Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák,…
Ötvenhat talán lehetne „közös nevező” (a kifejezés elhangzik a darabban), de mintha nem lenne az. Nem az – kell (aligha először) ráébrednünk. Sem itt a hazában, sem ott kinn az Újvilágban.
Egy kortárs darabot ritkán akar a rendező más korba helyezni vagy szóról szóra átírni, míg a klasszikusokkal kapcsolatban szinte ez az első gondolat: hogyan írjuk át, illetve mikor játszódjon?
Kifejezetten érdekesnek tartom, és erre a dráma átírása során jöttem rá, hogy a mai magyar slam poetry formanyelve és a shakespeare-i szöveghagyomány között milyen sok hasonlóság látszik.
