Napról napra

Az ember csak kapkodja a fejét, miközben Bodó Viktor új rendezésében szokás szerint elszabadul a pokol. Az Örkény Színház előadása éjsötét és abszurd drogmusicallé változtatja Shakespeare Szentivánéji álmát.

Azt beszélik, öt percig sem bírja ki, hogy senki legyen. Muszáj megpróbálnia győzni, de gyűlöl veszíteni. Felmorzsolódik az őt szerető nők között, mint görög hős darabokra tört szobra, síkjaira esett kubista festményalak, történeteiben, megszépített-kiszínezett meséiben élő, nagyra nőtt gyermek. Félni kell tőle, és dajkálni kell, rettegni és eligazítani őt. Magánya és nárcizmusa kegyetlen, szánni, talán […]

A Neuschwanstein kastély olyan látványosság, amelyet szavakkal leírni nem lehet. De még a képek is keveset éreztetnek belőle. Ha azt írom, hogy a kastélyt körüljárva, majd az épületben mászkálva valahol a valóság és a képzelet/álom határvidékén éreztem magam, csak közhelyeket halmozok. Már csak azért is, mert e romantikus mesevilágtól nem idegen a köznapi praktikum sem: […]

Többször el is hangzik a darab tételmondataként is értelmezhető gondolat, miszerint mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, azon keresztül tud beszélni. Önmagunk felfedezéséhez és identitásunk meghatározásához, a döntéseink mögött álló okok megértéséhez, életünk tágabb kontextusba való helyezéséhez mítoszokat gyártunk.

Függőségek a színpadon: elrettentés vagy kedvcsinálás, addikció és kreativitás összefüggései, hogyan viszonyul a társadalom a függőkhöz – ezekről a témákról Gócza Anita kérdezi a 8. podcast vendégeit, Gyulay Eszter dramaturgot és Závada Péter költőt.

Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még  inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák, […]

Ötvenhat talán lehetne „közös nevező” (a kifejezés elhangzik a darabban), de mintha nem lenne az. Nem az – kell (aligha először) ráébrednünk. Sem itt a hazában, sem ott kinn az Újvilágban.

Kifejezetten érdekesnek tartom, és erre a dráma átírása során jöttem rá, hogy a mai magyar slam poetry formanyelve és a shakespeare-i szöveghagyomány között milyen sok hasonlóság látszik.

Okos, átgondolt, szinte precíz előadás, miközben dús fantáziával tág teret enged a paranoia és a politika perverz abszurditása által közösen generált, tudattalanban megjelenő beteges asszociációknak, melyekről persze folyton sejthető, hogy nincsenek is távol a realitástól.