A pandémia egyik paradoxona, hogy a színházi előadásokhoz való hozzáférésünk nem csökkent, mi több, kinyitotta a világot. Ennek egyik szerencsés következménye volt az, hogy az utóbbi években inkább német, mint magyar színházakban dolgozó Dömötör András két rendezése, a berlini Deutsches Theaterben készített A pestis, illetve a müncheni Residenztheaterben színre vitt Marienplatz is elérhetővé vált.

A pestis premierje 2019. november 15-én volt a berlini Deutsches Theaterben,  analóg formában. A 2020-as tavaszi karantén feloldásával a monodráma a Box stúdióterméből szabadtérre került, egy teljesen üres, csak hátsó takarással rendelkező inkább dobogóra, mint par excellence színpadra. A nézőtérre az előírásnak megfelelően, távolságtartással helyezték el a  székeket. Bár az egyszemélyes, alapvetően a történetmesélésre építő, vallomásos produkciók egyébként is jól működnek a képernyőn, hiszen az előadó és a történet hitelével, erejével hatnak, a tavaly év végi lezárások után Berlinben ennek ellenére úgy döntöttek, hogy az előadásból nem többkamerás verziót készítenek az eredeti játéktérben, hanem filmre viszik azt.

Az előadás szövegváltozatát készítő Dömötör András, Deés Enikő, Claus Caesar és Meike Schmitz az egzisztencialista olvasat helyett a történeti síkra koncentráltak, így A pestis filmváltozatának alaphangsúlyai nem feltétlenül a médiumváltástól és az abból következő (kép)dramaturgiai beavatkozástól, hanem a járványhelyzet miatt tolódtak el. Camus 1947-es, nem csupán a fasizmus, de minden totalitárius rendszer ellenében írt műve az elmúlt évben elvesztette eredeti parabola jellegét: a benne leírt absztrakció életre kelt. Azáltal, hogy a Rieux-t alakító Božidar Kocevski a Deutsches Theater melletti üres utcából elindul, belép a színház ajtaján, üdvözli a portást, fertőtleníti a kezét, leveszi a maszkját, és végigjárja a szinte teljesen üres épület nézőktől elzárt és közönség nyilvános tereit, hogy Oran városának kilenc hónapját elmesélje. Majd látjuk a pillanatot, ahogy kilép az ajtón, ki, vissza a pestis alól felszabadult város ellenfényébe. Ettől pedig a színház komplexebb metaforává válik.

Deutsches Theater Berlin: A Pestis (Die Pest), stream verzió. Fotó: Deutsches Theater Berlin.

Egyrészt a fizikai, szellemi és lelki menedékhelye. Leginkább talán arra a pillanatra érvényes ez, amikor a nézőtéri büfében belebotlanak egy takarítóba, aki úgy végzi a munkáját, ahogy azt „normális” időben végezné. Ettől a véletlentől élőbbé válik a felvétel és a legnyomasztóbb pillanatban az egyre fokozódó horror közepette valahogy reménytelibbé válik történet. (Jó, hogy nem vágták ki és vették újra ezt a részt, amit egyébként minden következmény nélkül megtehettek volna, hiszen nem egyetlen hosszú snittből áll a film. Ezt is jó döntésnek gondolom, sőt így, a vlogszerűen érzékelhető vágásokkal erősebb a teatralitás.) A történet bent a színházban hangzik el, de még azt követően is, hogy konstatálja, túlélték, Kocevski bolyong a színházban. Mintha nem bírna szabadulni, mintha csapdába esett volna. S amikor kilép, az épületben hagyva ezt a súlyos érzelmi csomagot, érezhetnénk akár azt is, a fel-/ki-/megszabadulás után az élet mehet ugyanúgy tovább, a pestis kilenc hónapja Oran történelmében csak egy zárvány.

Az előadás Camus regényének filozófiai rendszere helyett a történetre fókuszál, ez a második lehetséges olvasat is következhetne az orvos személyiségéből. Božidar Kocevski elképesztően intelligens és érzékeny játéka miatt ez mégsem merül föl. Rieux-je nem szenvtelen, hanem empatikus, egyenes és józan krónikás, aki a kamerának mint az események tanúja beszél. Az orvos nyugalma Kocevski alakításában azonban csak látszólagos. Inkább fegyelmezettségről van szó, arról, hogy az egzakt tudomány embereként tisztában van a dokumentálás jelentőségével és annak morális szükségességével. A kisebb-nagyobb mellékszereplőkbe és -ből pedig hihetetlen flexibilitással ugrik be és ki, karakterhangok, testtartásváltások és mindenféle rápakolt külsőségek nélkül is pontosak a váltásai. Lorenz Haarmann szinte észrevétlenül követi őt: tisztaság, átgondoltság és szenzibilitás jellemzi az operatőr munkáját is.

Deutsches Theater Berlin: A pestis (Die Pest). A képen: Božidar Kocevski. Fotó: Arno Declair

Az A pestis, amit a tavasszal a képernyőn láthattunk, a velünk élő SaRS-Covid-19 miatt egészen másról szól, mint a másfél évvel ezelőtti premier. Kérdés, hogy ha visszakerül eredeti helyére, ha ismét színházi előadásként játsszák, hogyan módosulnak ezek az újonnan rárakódott, a sors kiszámíthatatlansága miatt direktté vált jelentésrétegek. Vajon fogjuk-e még időtlen társadalmi parabolaként olvasni?

A „lehet így is, lehet úgy is” megengedése mellett a „hogy is volt” kínzó kérdése a Marienplatz témája. A drámát Beniamin M. Bukowski, egy fiatal lengyel szerző a müncheni Residenztheater Welt/Bühne névre hallgató nemzetközi programjának keretében írta. (Micsoda boldog hely az, ahol ilyen kezdeményezés létezik!) A darab egy öngyilkossági rejtély megfejtése, Ábrahám és Izsák bibliai történetének sajátos (át)értelmezése, Akárki-parafrázis, valamint az írás folyamatának, a küzdelmes témakeresésnek és -kidolgozásnak az önreflexív megmutatása.

Residenztheater München: Marienplatz. Fotó: Sandra Then

Egy azóta sem azonosított férfi 2017. május 19-én a kora reggeli órákban Münchenben, a Marienplatzon felgyújtotta magát. Az ismeretlen két üzenetet hagyott hátra. „Soha többé ne legyen háború német földön” az egyik, „Amri csak a jéghegy csúcsa volt” a másik. A kontextusnélküliség miatt sokféleképp értelmezhető esemény, amely a legújabb kori városmitológiának érdekes módon nem lett része, maga a totális enigma. Háttér híján hiteles rekonstrukció nem lehetséges, ezért az író vállaltan spekulációba kezd, és több alapállásból vizsgálódva többféle interpretációval próbál magyarázatokat találni a tettre. Mert kell, hogy legyen egy ok, hiszen csak úgy nem gyújtja föl magát senki emberfia. Ugyanakkor nemcsak azt vizsgálja, hogyan jutott el a férfi az önégetésig, hanem azt is, mit árul el a társadalomról az, hogy egy ilyen tragédia visszhangtalan marad.

Residenztheater München: Marienplatz. Fotó: Sandra Then

A Residenztheaterbeli ősbemutatót online, élőben tartották 2020 decemberében, ezért a kamerahasználat, különösen a közelik által még inkább érzékelhetővé vált, hogy a szerző és az előadás alkotói valóban közös gondolkodásra hívják a nézőt. Beteg, őrült vagy mártír volt a férfi? Patrióta volt vagy pacifista? Politikai vagy vallási szélsőséghez tartozott? Ha igen, melyikhez? Sokkolni vagy provokálni akart? Miért, kiért áldozta fel magát? Bűn-e az öngyilkosság? Mit jelent a kétmondatos kvázi-végrendelet? Hogyan kell vagy lehet rá emlékezni? De hiába rakosgatja egymás mellé az író karaktere a feltételezések puzzle-darabkáit, nem halad előre sem a konkrét ügy megfejtésében, sem Giorgio Agamben filozófus áldozathozatalról szóló téziseinek megértésében. (De megállhatnánk egy szóra annál a kínzó kérdésnél is, hogy vajon miért köszön Grüß Gott!-tal az, aki nem hisz Istenben.) Szegény szerző pontosan úgy pörgeti magát bele a végeérhetetlen nyomozásba, ahogyan Sigi Colpe díszletében a stilizált körhinta forog.

Mesés-giccsesen elrajzolt és szarkasztikusan a lényegire sűrített ez a München. Deep-fake-kel beszélni képes Mária-oszlop és a városháza árnyékában Mihály arkangyal az idegenvezetőnk, túlméretezett karácsonyi gömbökre hasonlít a rendőrök sisakja, óriás perecet formáz egy szemüveg, az ünnep kötelező kellékei képesek megelevenedni, a vásár pedig alapból tele van színesebbnél színesebb dolgokkal. Mindehhez gitáron, xilofonon meg harangjátékon, a groteszk és az irónia hangnemében csilingel az angyali muzsika. Az önégetést instrukciókra csupaszítják és multiszenzorosan illusztrálják (egy benzinben marinált hússzelet sütnek meg, aminek szaga, állaga képernyőn keresztül értelemszerűen nem érzékelhető).

Residenztheater München: Marienplatz. Fotó: Sandra Then

Bukowski és Dömötör nem egyszerűen kíváncsi, de érteni akaró idegenként keresik a magyarázatot a városra és lakóira, ezen túl színházi alkotókként eszközöket keresnek arra, hogyan beszéljen a színház általában a halálról, illetve az önfelgyújtás performatív aktusáról. A megoldást mindegyik területen ugyanaz a módszer jelenti. Szövegben és játékban is elvetik az érzelgősséget, és mind a cselekvést, mind a hatást elemeire bontják. Az elemző attitűddel nem vesznek el a részletekben, az apróságok, amiket fölnagyítanak, lényegiek, amikkel kapcsolatban nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének.

Münchennek nem jelentett traumát a névtelen férfi halála, Oran önnarratívája nem változott. A két történet egyike sem az áldozatokról szól, hanem ahogy Bukowski darabjában szikáran elhangzik: mi magunkat játsszuk ebben a tragédiában. Közel s távol, Istennel és istentelenül.

Mi? A pestis (Albert Camus nyomán írta: Dömötör András és Deés Enikő)

Hol? Deutsches Theater Berlin, online előadás

Kik? Rendező: Dömötör András. Játssza: Božidar Kocevski (Dr. Bernard Rieux). Operatőr: Lorenz Haarmann.

Mi? Beniamin M. Bukowski: Marienplatz

Hol? Residenztheater München, online előadás

Kik? Rendező: Dömötör András. Játszók: Liliane Amuat, Nicola Kirsch, Thomas Lettow, Hanna Scheibe, Myriam Schröder, Moritz von Treuenfels.