Ahogy az országos oltási programok lassan elindulnak, és még ha a távolban is, de felsejlik némi remény az előadó-művészeti szcéna újraindulására, úgy kezd egyre aktívabb diskurzus kialakulni Európában a tánc jövőjéről. A Covid-krízis a korábbiaknál is jobban felszínre hozta a terület problémáit, de egyben alkalmat adott reflektálni is ezekre. Konkrét megoldási javaslat egyelőre kevés van, de legalább már szembenézett vele a szakma: szükség van változtatásokra, méghozzá országokon átívelő szinten.

Wim Vandekeybus / Ultima Vez: Traces. Fotó: Danny Willems

Fenntartható mobilitás

Az egyik fő „programpont”, amelyben mindenki egyetérteni látszik, hogy a mobilitás különböző formáit meg kell reformálni. A bolgár táncos és újságíró, Jaszen Vaszilev a közelmúltban két cikkben is foglalkozott a táncszektor problémáival, ezen belül is elsősorban a mobilitási programok és rezidenciák ökoszisztémájával. „Circulating artists, defunded infrastructures” című írásában azt állítja: napjainkban már nem is az a kérdés, hogy melyik (független) táncos engedheti meg magának, hogy utazzon, hanem az, hogy ki engedheti meg magának, hogy ne utazzon (turnézzon, pályázzon rezidenciákra stb.), ha dolgozni akar. Másik cikkében[1] kifejti, hogy a (sokszor alulfinanszírozott) rezidenciák kevés valódi hasznot jelentenek a művészek számára, ugyanakkor létrehozzák a cirkuláló művészek ördögi körét, amihez gyors produkciós kényszer társul. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Joris Janssens, a belga Idea Consult kutatója is a European Dancehouse Network (EDN) decemberi online konferenciáján.[2] Álláspontja szerint a futószalagon zajló rezidenciaprogramokból hiányzik a valódi művészi kapcsolódás lehetősége, ugyanakkor azok nagy nyomást helyeznek a résztvevőkre, és nem lehet figyelmen kívül hagyni az ökológiai hatásukat sem. Játsszunk el a gondolattal, hogy mi történne, ha a külföldi alkotók rezidenciájára szánt pénzt helyi művészek támogatására fordítanánk!

A pandémia szükségszerűen előtérbe helyezte a lokális gondolkodást, ami összhangban áll azzal a szándékkal is, hogy a táncszektor is kivegye a részét a klímakatasztrófa elkerüléséért vagy legalább enyhítéséért folytatott törekvésekből. A járvány kitörése előtt már elkezdtek felerősödni azok a hangok, amelyek szerint a turnézás módját optimalizálni kell, most pedig az tűnik a legnagyobb feladatnak, hogy a különféle korlátozások feloldása után ne ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Ahogy Eddie Nixon, a londoni The Place művészeti vezetője fogalmazott az EDN konferenciáján, hamarosan etikailag nehezen lesz felvállalható, hogy egy húszperces előadás körbeturnézza a világot. Ebben a témában is – most is, mint oly gyakran – az Aerowaves az a szervezet, amely pusztán elvek megfogalmazása helyett konkrét megoldásokon is dolgozik. Ezeknek része (ahogy John Ashford elnök ismertette az EDN konferenciáján) az európai partnerszervezetek ösztönzése a zöldebb megoldásokra, az Aerowaves-produkciók utaztatásában a repülőutak csökkentése, a lokális táncszcéna bevonása az éves Spring Forward fesztiválba[3] és a VR (virtual reality) technológia, amellyel már évek óta kísérleteznek. Bár az így rögzített (és az elképzelések szerint közösségi kontextusban levetített) előadások Ashford reményei szerint jóval hasonlóbb élményt adnak a valós színházi tapasztalathoz, mint például az egyszerűen streamelt közvetítések, azt azért ő is belátja, hogy az élő élményt semmi sem helyettesítheti – legfeljebb átmenetileg. Ráadásul kérdéses, hogy a VR technológia mikor és mekkora rétegnek lesz valóban elérhető – mind az előadói, mind a befogadói oldalon. Így tehát a turnézás bizonyos szinten továbbra is kikerülhetetlennek tűnik – zöldíteni és optimalizálni persze bőven lehet ezeket az utakat is. A kulcsszónak mindenesetre minden téren a lelassulásnak kell lennie.

A művészet értékéről

A pandémiás időszak egyik legfájdalmasabb tapasztalata mindazoknak, akik a kultúra területén dolgoznak, hogy felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a művészet lényegtelen, a művészek pedig nem végeznek valódi munkát, hanem jobbára csak bohóckodnak. Hazai kontextusban elég csak azokra a jelzőkre gondolni, amelyekkel az elmúlt hónapokban az SZFE hallgatóit illették, vagy éppen azokra a kommentekre, amelyek a bevételük elvesztése miatt felszólaló zenészeknek javasolták új, „rendes” munkahely keresését. Ne gondoljuk persze, hogy ez a nézet országspecifikus, vagy hogy csak a közösségi média berkeiben létezik, különösen mivel – ahogy mondani szokták – fejétől bűzlik a hal. Angliában pár hete hatalmas felháborodást keltett az a kormányzati plakát, amely egy balett-táncosnőt ábrázolt a következő felirattal: „Fatima következő állása lehetne a cyber területén, csak még nem tud róla.” A plakát a kormány által támogatott átképző programot volt hivatott reklámozni, és minden bizonnyal nem volt mögötte rossz szándék, mégis meglehetősen rossz időzítéssel és rendkívül kevés empátiával készült. Hamar el is árasztották az internetet az ellenplakátok ilyen és hasonló feliratokkal: „Fatima megtarthatná az állását, ha a kormány hajlandó lenne törődni vele.” Tény és való, hogy a különböző országvezetéseknek döntő szerepe lesz abban, hogy a következő hónapokban-években hogyan tud majd talpra állni a kulturális szféra. Ezzel kapcsolatban Jaszen Vaszilev meglehetősen pesszimista a fent említett cikkében: felidézi, hogy amikor 2012-ben súlyos forráscsökkentések zajlottak a holland kulturális életben, a populisták „balos hobbinak” bélyegezték a művészetet, mint olyat, majd hozzáteszi: „[…] a szektor erőforrásai nem azért csökkennek, mert szegényebbek lettünk, hanem azért, mert az uralkodó elit a művészetet és a kultúrát már nem is fenyegetésnek, hanem egyszerűen értéktelennek tekinti”.

Tisztában vannak ezzel maguk az érintettek is: Szilvay Máté említi a „Postpandemisches Theater” konferenciáról készült beszámolójában[4] a New Yorkban élő Frank Hentschker szavait, aki szerint az amerikai művészek sokkoló tapasztalata volt az elmúlt hónapokban, hogy nem számítanak nélkülözhetetlennek (vagy ha igen – teszem hozzá az optimizmus utolsó szalmaszálába kapaszkodva –, akkor is csak a társadalom nagyon kis szelete számára). Éppen ezért fontos és példaértékű például a német kormány Neustart Kultur (kultúra-újraindítás) elnevezésű programja, amelyet szintén ismertettek az EDN konferenciáján. A teljes, 1 milliárd eurós programbüdzsén belül 20 millió eurót szánnak kizárólag a táncszakma megsegítésére, elsősorban a következő szempontok mentén: a táncos struktúrák erősítése, a szabadúszó táncművészek és a tánciskolák támogatása, valamint a tánc új terekben való megjelenésének fejlesztése és terjesztése. Nagyon úgy tűnik, hogy mégiscsak létezik olyan kormányzat, amelyik felismerte mind a szakma régóta fennálló problémáit, mind pedig a járványhelyzet okozta új kihívásokat – különös tekintettel a szabadúszó művészek bizonytalan egzisztenciális és szociális hátterére. Sajnos nem minden ország ilyen szerencsés.

Akram Khan Company: Out witting the Devil. Fotó: Jean-Louis Fernandez

Tánc új terekben

Nem véletlen, hogy a német táncsegítő program egyik sarkalatos pontja az új terekben megvalósuló táncos projektek fejlesztése, hiszen ez az a pálya, amelyre a vírus szinte minden alkotót rákényszerített. Hozzá kell tenni, hogy – akár digitális, akár fizikai terekre (múzeumokra, galériákra, szabadtéri helyszínekre) gondolunk – a tánc korábban is jelen volt mindenütt, éppen csak a fókusz tolódott most el. Habár az elsődleges cél a korlátozások feloldása után feltehetően mindenkinek a színházakba való visszatérés lesz, nem szabad lebecsülni ezeknek a programoknak a jelentőségét sem. Bármikor kerülhetünk a mostanihoz hasonló helyzetbe, hiszen a legtöbb tudós szerint nem a mostani világjárvány a meglepő, hanem az, hogy száz éve nem volt ilyenben részünk.

A legkézenfekvőbb és legjelentősebb változás a tánc megnövekedett jelenléte az online terekben. Ezzel kapcsolatban két irányt kell megkülönböztetnünk: a screendance és a screened dance különbségére Emily May cikke világít rá a Springback Magazine online felületén:[6] míg az előbbi a kifejezetten képernyőre készült tartalmakat jelenti (amelyek önmagukban szinte külön művészeti ágnak tekinthetők), addig az utóbbi elsősorban a színházi táncelőadások közvetítését. És bár nem becsülhetjük le ezen formátumok jelentőségét (többek között a szélesebb közönségrétegek elérése vagy akár a korábban is említett klímavédelmi szempontok miatt), azért mindkét iránynak megvannak a maga veszélyei és problémái is. Általánosságban elmondható, hogy a pandémia alatt olyan mértékben megnövekedett a digitális kulturális tartalmak mennyisége, hogy ez óhatatlanul felerősíti azokat a társadalmi szinten hatalmas problémákat okozó jelenségeket, amelyekkel számtalan szociológiai tanulmány foglalkozik már: például a FOMO (fear of missing out, azaz az attól való félelem, hogy lemaradunk valamiről), az időnyomás vagy a kiégés érzéseit. A színházban megvalósuló táncelőadások közül soknak (valójában a legtöbbnek) nem áll jól és nem tesz jót a képernyős adaptálás, nem beszélve arról, hogy míg a színházban adott a szó szoros értelmében vett jelen-lét, addig a négy fal között vélhetően sokan sem a technikai feltételeket, sem a koncentrációt tekintve nem a legoptimálisabb körülmények között nézik az előadásokat. May cikke felveti azt is, hogy az ömlesztett online tartalmak mögül hiányzik a kurátori szűrő, amely például egy táncfilmfesztivál minőségét biztosítja. Ennek hiányában, valamint az előbbi faktorokat figyelembe véve könnyen előfordulhat, hogy a minőségi tartalmak is devalválódnak a nézők szemében, vagy egyszerűen el sem jutnak hozzájuk.

Másrészről míg a nézői oldalon az online tartalmak némileg demokratizálják a művészethez való hozzáférést, addig az előadói oldalon megvan az a veszélyük, hogy tovább szélesítik a mainstream és a független szféra közötti szakadékot. Nem véletlen, hogy – kevés kivétellel – Magyarországon is csak a nagyobb színházak tudtak rendszeresen streamelni. Humán és technikai erőforrások, valamint stabil infrastruktúra híján a függetlenek nem tudják felvenni velük a versenyt, sem a közvetítések minőségét és mennyiségét, sem a kifejezetten képernyőre készült eredeti tartalmakat tekintve. Ráadásul az ingyenes online tartalmak aránya még mindig rendkívül nagy, ami ismét a szcéna kisebb szereplőit hozza hátrányba. Így számukra maradnak az egyelőre a témában még igen kis számban elérhető pályázatok és programok vagy az alternatív csatornák, mint például a közösségi média, amely – ahogy Jaszen Vaszilev rávilágít a rezidenciákról szóló cikkében – igen gyakran „kényszeríti” ingyen munkára az embereket annak érdekében, hogy egyáltalán versenyben tudjanak maradni.

Az összefogás fontosságáról

Látható tehát, hogy egyelőre több a kérdés, mint a válasz azzal kapcsolatban, hogy mit hozhat a tánc számára a posztpandémiás korszak. Mind az EU Kulturális Bizottsága, mind a szektor fontos szereplői megfogalmaztak általános irányvonalakat a jövőre nézve, ám ha valamit megtanulhattunk az elmúlt egy évben, az az, hogy ne tervezzünk túl bátran.

Végezetül az optimizmus (vagy inkább az idealizmus) jegyében álljon itt Anne Teresa de Keersmaeker tanácsa az EDN konferenciáját megnyitó beszédéből azzal kapcsolatban, hogy hogyan tud túljutni a táncvilág a krízisen: a táncosokra jellemző rugalmassággal és állhatatossággal – egymást segítve, támogatva, és egymással törődve. És mindenekelőtt megőrizve a humorérzékünket.

 

[1] https://culture360.asef.org/magazine/reimagining-arts-residencies-post-pandemic/?fbclid=IwAR0lVrhKNaYz-sZ5RcRaY1BS-jqumLCp8PMrvoHdLq0VIwA7TblyS4McBsc
[2] „What’s next in restructuring the dance ecosystem?”.
[3] A 2021 májusára a görögországi Elevsisbe tervezett fesztivált a napokban a jövő évre halasztották.
[4] http://szinhaz.net/2021/01/04/szilvay-mate-milyen-lesz-a-szinhaz-a-pandemia-utan/
[5] https://springbackmagazine.com/read/screened-dance-screendance-covid/

Facebook Comments