Az erősen önfenntartó, üzleti alapokra épülő brit színházi szakmában (amely egyébként szerves része annak a művészeti és kulturális szolgáltató ágazatnak, amely évente 7,7 milliárd fonttal járul hozzá a gazdasághoz) alapvetés az a szállóige, miszerint „The show must go on!” – azaz előadás semmilyen körülmények között nem maradhat el. Élő ember emlékezetében az, hogy a West Enden ne ment volna este előadás, nem fordul elő, hiszen még a Blitz alatt is működött színház Londonban. Nem csoda, hogy a brit kormány döntése a színházak pandémia miatti bezárásáról hosszas halogatás után, az utolsó pillanatban született meg.

Olyannyira váratlanul érte a döntés a szakmát, hogy volt olyan társulat, amelyet a színpadon ért a zárlat híre. Így járt például a Showstopper! című népszerű improvizatív musical csapata a londoni Lyric Theatre-ben. Az interaktív előadás arra az alapötletre épül, hogy a musical története a nézők javaslatai és szavazatai alapján ott helyben születik. A színpadra lépő zenészeket és színészeket azonban 2020. március 16-án a Lyric üres nézőtere fogadta. Kongó színház nem akadály egy, a közönség bevonásával születő előadásnak – határozta el a társulat, ezért a lehető legmerészebb improvizációra vállalkoztak: az ügyelő mobiltelefonjáról, házilagosan élőben streamelték az előadást a közösségi oldalakon. Így a nézők online tudták ötleteikkel segíteni az előadás megvalósulását a helyszín kiválasztásától kezdve a történet különböző fordulataiig. A közönség játékos kedve szerencsésen találkozott a társulat és a színészek vállalkozó szellemével és humorával.

Sam Wilde papírdoboz-díszlete Jon Klassen: I Want My Hat Back (Kérem vissza a kalapom!) c. előadásához. A képen Ian Nicholson. Fotó: Ian Nicholson

Az órákkal a karantén kihirdetése után létrejött bravúros komikus előadás minden bizonnyal a pandémia legelső élő egyenesben streamelt produkciója volt az Egyesült Királyságban.[1] A nehézségekkel dacoló, a veszélynek hetykén a szemébe nevető előadás nemcsak az angol „Blitz-kurázsi” kulturális ismérve, de a brit szakma hihetetlen gyors adaptáció- és innovációkészségéről is tanúskodik.

A nagyobb társulatoknak és színházaknak ennél valamivel több időre volt szükségük a közönséggel való kapcsolat átcsatornázására, de ők is viszonylag gyorsan léptek. Április 2-án a National Theatre megkezdte heti rendszerességű, ingyenes online műsorát a YouTube-on. A tizenhat héten át tartó program keretében a színház csütörtökönként közzé- és egy hétig hozzáférhetővé tette egy-egy korábbi előadásának felvételét. Az ingyenes közvetítés gesztusa egyben azt is demonstrálta, hogy a Nemzeti Színház valóban komolyan gondolja azt a közszolgálati küldetését, hogy az ország minden állampolgárának a színháza legyen, és feladatának tekinti, hogy előadásaival tartsa a lelket a pandémia által sújtott lakosságban, és kitartásra buzdítsa az embereket. A digitális színház lelkes fogadtatásra talált: a 16 előadást 173 országban 15 millió néző tekintette meg. Ezért a program végeztével a nézők kérésére a színház úgy döntött, folytatja előadásainak online megosztását a szélesebb közönséggel – immár (elő)fizetős formában. A színház igazgatója, Rufus Norris így nyilatkozott a döntésről: „Érdekes tanulási folyamat volt. Amikor annak idején az NT live programsorozat beindult,[2] én szkeptikus voltam, azt gondoltam, hogy az egész értelme igazából a színház és a közönség közötti élő kapcsolatban van, de a közönségsiker rám cáfolt.”

A BBC szintén nagyon komolyan vette közszolgálati feladatát: újra színházi közvetítéseket kezdett sugározni a Culture in Quarantine (Kultúra a karanténban) című programsorozata keretében. Ez a harmadik országos karantén idejére[3] már oda fejlődött, hogy a Lights Up (Fényt!) sorozatban a BBC tizenöt jelentős, frissen (az üres színházakban) rögzített színházi előadást juttat el az ország minden tájáról a televízió, a rádió és iPlayer segítségével a közönséghez. Ez a projekt azért is fontos, mert azoknak a szabadúszó alkotóknak ad munkát, akik a brit színházi szakma 70 százalékát teszik ki (körülbelül 296 000 művészről és szakemberről van szó!), és akik a pandémia és a színházbezárások miatt egyik napról a másikra maradtak megélhetési lehetőség nélkül.

A munka nélkül maradt színházi szakemberek foglalkoztatására egyéb kezdeményezések is születtek: megsokasodtak a színházak által kínált online workshopok és beindultak a drámaíró-pályázatok. Köztük például a Theatre 503, a kortárs drámák egyik melegágyának számító londoni fringe színház[4] a Theatre Centre-rel közösen elindított ImagiNation programja. Az egész nemzetet a fantáziája kiteljesítésére buzdító projekt keretében tizenkilenc brit drámaírót kértek fel arra, hogy írjanak a jelen helyzetre reflektáló rövid drámát. A szerzők között voltak pályájuk elején járó, ígéretes tehetségek és olyan neves drámaírók, mint Zinnie Harris, Timberlake Wertenbaker vagy Roy Williams. A beérkezett műveket a színház a weboldalán közzétette, és arra buzdított mindenkit, hogy bátran tallózzon belőlük, válasszon ki egy rövid részletet valamelyik kedvére való darabból, elevenítse meg, ahogy neki tetszik, majd rögzítse a telefonján, és küldje el a színháznak. A legjobb pályamunkákat végül augusztusban egy háromnapos online fesztivál keretében a YouTube-on tették közzé,[5] a drámákat pedig a Nick Hern Books kiadó publikálta. A projektnek azon túl, hogy kreativitásra, játékra, interaktivitásra buzdított a karantén alatt, további üzenete is volt: a színház mindannyiunk (szív)ügye.

Úgy tűnik, mintha a járvány arra sarkallná a brit szakmát, hogy újragondolja a társadalomhoz való viszonyát, és a közönség mint vásárlóerő helyett inkább a közösséggel való kölcsönös dialógusban gondolkodjon. Azaz keresse annak a módját, hogyan éljen együtt ezzel a közösséggel, hogyan folytasson vele párbeszédet, miképpen gondozza és építse azt felelősen. Az e szerint a nyitott szemlélet szerint elképzelt életközösséghez, amely kölcsönösségen és dialóguson alapul, és amelynek motorja a színház, az alkotók és a helyi lakosok egyaránt hozzátartoznak. Sőt, ebben az inkluzív elképzelésben nem húzódik éles határ az ún. amatőr és magas művészet között, hiszen a hangsúly azon van, hogy a kreativitás és a párbeszéd azok az értékek, amelyek a társadalom komplex, láthatatlan hálózatát össze-, a közösséget pedig megtartják.

A színház társadalmi elkötelezettségét hangsúlyozta például a leedsi Slung Low társulatnak a pandémiára adott válasza.[6] Az Alan Lane vezette társulat alig egy évvel a járvány kitörése előtt jutott új otthonhoz: egy külvárosi (az országban a legrégebb óta működő) közösségi klub, a Holbeck Working Men’s Club épületének tulajdonosai lettek Leeds elhanyagolt, hátrányos helyzetű városrészében. A társulat mottója az, hogy hasznos és jó szándékú legyen minden cselekedetük. Ezért az első évük a Holbeckben a közösségépítés és a közösségi színház jegyében telt. A pandémia miatt azonban be kellett rekeszteniük ezt a munkát. Ám Lane úgy döntött, hogy innentől fogva nem szimbolikusan, hanem tevőlegesen tartják életben a közösséget, és ennek a programnak a Holbeck klub lesz a stratégiai központja. A társulat összefogott egy élelmiszer-adományokat gyűjtő helyi szervezettel és az önkormányzattal, és megszervezte, hogy csomagokat készítsenek és juttassanak el mindenkinek, akinek erre szüksége van Holbeck és Beeston kerületeiben. Ez 7500 háztartás egyheti ellátását biztosító élelmiszer beszerzését, elosztását és kiszállítását jelentette (és jelenti a mai napig) a színház két furgonján. Ezenkívül heti négy alkalommal juttatnak el meleg ételt húsz családhoz (ekképpen gondoskodván hatvanhárom hátrányos helyzetű gyerekről). Emellett recepteket váltanak ki, kutyát sétáltatnak, csomagot adnak fel postán, valamint telefonon beszélgetnek azokkal, akik magányosan kénytelenek tölteni a karantén idejét. Azaz bármiféle segélykérés érkezik a közösségből, a Slung Low nem kérdez semmit, nem kér igazolást, hanem egy napon belül megoldja a problémát. Alan Lane (aki a civil társadalomért végzett munkájáért a királynőtől British Empire Medal kitüntetést kapott decemberben) így tekint erre a heroikus vállalkozásra: „Történetmesélésként fogjuk fel az egészet. Arról szól a történet, hogy a mi közösségünkből senki nem marad éhen ez alatt az idő alatt, és ezt a történetet úgy lehet most jól elmesélni, hogy valóra váltjuk.”

Amikor júniusban végül a brit kormány feloldotta a karantént, a Slung Low volt az első társulat, amelyik kitalálta, hogyan lehet társadalmi távolságtartás mellett színházi előadást tartani – természetesen azoknak, akik erre a legjobban rászorultak: a környékbeli húsz nehéz sorsú család gyerekei számára, akiket a karantén különösen megviselt. A színészek a Holbeck parkolójába beparkolt kamion platóján játszottak, a hangot fejhallgatók segítségével közvetítették, a nézők pedig (családonként) egy-egy sátorban ülve élvezhették a Wrongsemble társulat ingyenes, szabadtéri előadását, amelynek producere a Slung Low volt.

Némi bizonytalankodás (és egy kétes fogadtatású installáció) után őszre a Royal Court is a hangjára talált, és a színház ars poeticájához eleve közel álló társadalmi-politikai elkötelezettséget tűzte ki magának a pandémia alatti feladatául. Ennek jegyében fordultak októberben az élő újság a 20. század elején Amerikában és Németországban is hatásosan alkalmazott színházi műfajához. A Living Newspaper projektben több mint kétszáz alkotó (pályakezdő és tapasztalt egyaránt), köztük hatvan drámaíró jutott lehetőséghez, hogy a Royal Court összes terében kurrens hírek által inspirált, a közönséget közvetlenül megszólító előadást hozzon létre. A promenád-előadás dramaturgiáját egy napilap különböző rovatai szolgáltatták, a címlaptól az időjárásjelentésen át a horoszkópig. Mindegyik „kiadás” egy hétig készült, és a következő héten volt látható. A hatrészesre tervezett hírszínházi sorozat decemberben debütált, az első két kiadást online és élőben is meg lehetett nézni. Friss, a napi hírekre gyorsan és kritikusan reagáló, dinamikus, nyers és politikus előadások születtek. A tervek szerint, amint lehetséges, folytatódik a projekt. Addig is az első két kiadás zine formában a színház weboldalán olvasható.[7]

A National Theatre nemcsak a digitális tereit gondolta újra, de a színházi térről való elképzeléseit is. Őszre a legnagyobb színházi terébe,[8] az Olivier-be Katrina Lindsay díszlettervező vezetésével új, a játékteret teljesen körbeölelő, kellő távolságtartással ültetve is ötszáz fő befogadására alkalmas arénaszínházi nézőteret építtetett. Az új tér Clint Dyer és Roy Williams Death of England: Delroy (Anglia halála: Delroy) című produkciójához készült. Sajnos a novemberi színházbezárások megakadályozták, hogy a kísérlet folytatódjon. A színháznak szerencsére sikerült sebtében megszerveznie a bemutató (és egyúttal darabtemető) előadás digitális rögzítését, a felvételt pedig huszonnégy órán át a teljes nyilvánosság számára ingyenesen hozzáférhetővé tette.

A hagyományos színházi terek ellehetetlenülése másokat is arra késztetett, hogy a színháztörténetben keressenek példákat arra a helyzetre, amikor a zárt térben a kukucskálódoboz-színház élő nézőkkel nem alkalmazható. Az erre adott egyik válasz a szabadtéri, illetve a promenád-előadások voltak. Egy másik érdekes példa viszont Sam Wilde bábszínházi tervező kezdeményezése. Wilde a járvány alatt évszázados színházi hagyományhoz, jelesül a miniatűr papírszínházhoz nyúlt vissza. A klímakatasztrófa korában Wilde azt is fontosnak és etikusnak tartotta, hogy az általa tervezett díszlet  újrahasznosított anyagokból készüljön, és később újrahasznosítható, vagyis környezetkímélő legyen. Hullámpapírból készített, színházi proszcéniumot imitáló doboz-díszletei természetesen keretezték a kétdimenziós papírbábokkal létrehozott előadást, amely felvételről a YouTube-on keresztül jutott el a közönséghez. Wilde a járvány alatt Ian Nicholson rendezővel együttműködve kilenc papírszínházi előadáshoz tervezett színházat és több mint háromszázötven bábot. A házilagos kivitelezést hangsúlyozó, érdes esztétikájú díszlet, a több száz éves hagyomány, a bábszínház, a fantázia és a játékos kedv ötvözése valami egészen új minőségű, hatásos, digitális kukucskálódobozra készült élő előadást hozott létre.[9]

Royal Court: Living Newspaper: A Counter Narrative, első kiadás (2020. december 10–12.) A képen Michele Austin, Natalie Dew, Georgie Fellows, Amaka Okafor, Alexzandra Sarmiento, Ragevan Vasan. Fotó: Isha Shah

Egy másik útkeresési mód volt a hangjátékok újrafelfedezése, ahol szintén a befogadó fantáziája és belső képi világa kerekíti ki az előadást. A hangjáték 21. századi technológia segítségével színházi előadássá történő kiterjesztésére tett sikeres kísérlet volt a londoni Donmar színházban a nyáron létrehozott binaurális hang és fényinstalláció, a Blindness. José Saramago Vakság című regénye Simon Stephens adaptációjában és Walter Meierjohann rendezésében volt átélhető Juliet Stevenson előadásában. A virtuális hangtérszimulációval és binaurális technikával előre rögzített hangjátékot a nézők a Donmar széksoroktól kiürített, lecsupaszított nézőterén, a Lizzie Clachan tervezte, a közönséget is magában foglaló játéktérben ülve, a fülükön fejhallgatókkal tapasztalhatták meg. Az élményt Jessica Hung Han Yun fénytervező és Ben és Max Ringham hangtervezők a történet alakulásához igazodó, folyamatosan változó, atmoszferikus hang- és fénytextúrája segítette. A regény egy vakságjárvány, az azt követő katonai vesztegzár, majd az akaratuk ellenére bebörtönzött betegek kiszabadulásának történetét meséli el, illetve a vírusra válaszképpen kialakuló disztopikus társadalom apokaliptikus vízióját rajzolja meg. A horrorisztikus elbeszélést a történetben szereplő, megvakult szemorvos feleségétől halljuk, aki férje túléléséért küzd. Az autentikus hangtérleképezésre alkalmas technológiának köszönhetően a hanghatás tényleg realisztikus, borzongató volt. A közönség minden egyes tagja valóban úgy érezhette, hogy részese az eseményeknek, azok közvetlenül körülötte zajlanak: a doktor felesége (Stevenson) az ő fülébe suttog, mellette szaladnak el a katonák, mögötte csapódik az elkülönített betegek telepének vasajtaja, a feje fölött szólalnak meg a szirénák. A tér, a hang-, hangzás- és fényjáték dramaturgiája magával ragadta a „nézőt”, és egy belső, a fantáziájával kiegészített világ felépítésére késztette. Az eredmény hatásos, felkavaró, nyomasztó előadás – élő színész nélkül.

Egy másik innovációt, interaktív online színházi előadást jegyez a Swamp Motel nevű, három éve alakult társulat, amelynek alapító tagjai, Ollie Jones és Clem Garritty a punchdrunk két egykori művésze. A rendezőkből és drámaírókból álló csapat horrorra specializálódott. Októberben bemutatott előadásuk műfaja leginkább online szabadulószoba-színházként írható le. A Zoom-konferenciák inspirálta interaktív kriminek a nézők csapata a nyomozója (az előadásra hatfős csoportokban lehet jegyet vásárolni). Addig is, amíg nevet találunk ennek a hibrid performansznak, érdemes leszögezni, hogy új műfaj született, amelyben már három (egymásra épülő) előadás készült.

A Mermaid’s Tongue (A sellő nyelve)[10] például egy rajzszakkörön kezdődik, ahová a nézők (a jegyváltás és az időpont kiválasztása után) Zoom-meghívót kapnak. A belépésünkkor valóban egy élő modellt látunk a képernyőn, akit ez alkalommal rajzolni fogunk. De alig fogunk hozzá, amikor bejelentkezik az egyik csoporttársunk, mert gyanúsnak tartja egy másik szakköri tag halálát. A chatablakban élőben kezdődő beszélgetés indítja el a nyomozásunkat, hogy segítsünk a szálak felgöngyölítésében, amihez egyetlen kiindulópontunk a rajzszakkör hírlevele. Minderre másfél óránk van. A nyomozás során aukción licitálhatunk saját mobiltelefonunkon keresztül az elhunyt hagyatékára, hogy abban keresgélve további információra bukkanhassunk. A szálak a valódi világba, pontosabban a valódi internetre vezetnek. Egy igazi londoni galéria megfigyelőrendszerébe ügyeskedjük bele magunkat, végignézzük a kamerák felvételeit, majd egy valódi egyetem létező tanárának a publikációja segítségével eredünk egy fontos tárgy nyomába, miközben a telefonunkra különös, fenyegető üzenetek érkeznek egy veszedelmes társaságtól. Nem árulom el a csavaros történet poénját, tény az, hogy izgalmas, sőt, hátborzongató kalandok részesei és alakítói leszünk. Az előadás olyan érzelmi hullámvasútra visz bennünket, hogy időnként valóban megdermed az ereinkben a vér. Csapatformáló online közösségi élmény, katartikus kalandjáték alkotói és szereplői leszünk egy olyan világban, ahol egymásba olvad a képzelet és a valóság. Ugyan az előadás a krimi és a horror határán billeg, de a forma, amelyet a Swamp Motel kitalált, valószínűleg továbbfejleszthető. Érdekes lenne például klasszikus drámákat hasonlóképpen megvalósítani. Shakespeare drámái kínálkoznak erre. Idő lesz a kísérletezésre. A brit karantént tavaszig meghosszabbították.

FRISSÍTÉS: Lapzárta után érkezett a brit kormány bejelentése: ha minden jól alakul, május 17-től szigorításokkal ugyan, de újranyithatnak a színházak Angliában.

[1] A Facebook-közvetítés itt visszanézhető: https://www.facebook.com/watch/live/?v=918352645246170&ref=watch_permalink.
[2] Ezt a programot Norris elődje, Nicholas Hytner indította el 2009-ben, l. a vele közölt interjút a Színház 2013/9. számában: TRENCSÉNYI Katalin, „A sokféleség jegyében. Interjú Nicholas Hytnerrel, a londoni National Theatre igazgatójával”.
[3] Az első a teljes Egyesült Királyságra vonatkozó karantén 2020. március 23. és június 23. között tartott. Ezt követően a kormány fokozatosan enyhített a szigorításokon. A színházak kinyitásáról augusztus 1-jén született meg a rendelet, amely nagyon szigorú feltételekhez kötötte az előadások megtartását. A második, négyhetes országos karantén november 5-én kezdődött. A decemberben újranyitó színházak abban bíztak, hogy a tradicionális karácsonyi mesejáték (panto) szezonja valamelyest segít majd csillapítani a járvány miatti veszteségeiket. Azonban az új vírusmutáció megjelenése miatt Londont december 16-tól harmadik zónává nyilvánították, ami ismét azonnali színházbezárást jelentett. Ennek „folyományaként” 2021. január 4-én ismét országos karantént rendeltek el.
[4] A fringe (perem, rojt, szél) elnevezés Robert Kemp skót drámaírótól származik: 1948-ban ő nevezte el így az Edinburgh Fesztivál idején a hivatalos programon kívül játszott, önerőből létrehozott előadások összességét. A Fringe azóta Edinburghban önálló fesztivállá nőtte ki magát, a fogalom pedig fesztiválok „peremén” megjelenő, többnyire nem kurátor által válogatott, hanem szabadon létrehozott programot jelent. A szó másik használata a fősodortól elkülönülten dolgozó, független társulatokat vagy kisebb, többnyire nem e célból létesült épületben működő színházakat jelöl, amelyek munkájuk (a társulat mérete, anyagi lehetőségei, előadásai esztétikája, helyszíne, alkotói stb. okán) eltérnek a normától. A fringe jelentése egyáltalán nem degradáló, sőt, a brit mainstream színházak producerei és dramaturgjai nagyon is rajta tartják a szemüket azon, hogy mi történik ezekben a színházakban, lévén, hogy jellemző rájuk, hogy gyorsan reagálnak a társadalom eseményeire, és új szerzőknek, kísérletező munkáknak adnak elsőként teret. A kiemelkedő fringe-előadásokat, innovációkat, tehetséges fiatal alkotókat előszeretettel veszik át a nagyobb színházak, és juttatják további lehetőségekhez. A fringe tehát a szakma megbecsült előőrsének számít az Egyesült Királyságban.
[5] Az ImagiNation fesztivál teljes programja megtekinthető a Theatre Centre YouTube-csatornáján.
[6] Erről l. Lyn GARDNER, „Újragondolni a brit művészeti intézmények értelmét”, Színház 52, 7–9. sz. (2019): 42–44.
[7] https://royalcourttheatre.com/home/livingnewspaper/living-newpaper-a-counter-narrativeweekly-zine/
[8] Az NT Olivier színházának nézőterére 1150 ember fér be, míg a Lyttelton 890, a stúdiószínháznak számító Dorfman pedig 400 néző befogadására alkalmas.
[9] Az alkotópáros egyik műve, a Chris Haughton azonos című mesekönyvéből adaptált, Noah Mosley által komponált gyerekopera, a Shh! We have a plan, itt megnézhető: https://www.youtube.com/watch?v=2k_yEBBEvyw.
[10] Trailer: https://www.themermaidstongue.com.